Nézz ​a szélbe (Kultúra 6.) 87% 87 csillagozás

Valaki írta a napokban egy másik Banks könyvről, hogy az ünnepekkor nem volt a legjobb választás, mert elég jól felépített történeteket kapunk, amikre érdemes figyelni.
Hasonló csapdába estem, így a könyv első fele töredezett olvasással lett elfogyasztva, ami nagyot csorbított az élményen, nehezen raktam helyre a karaktereket.
De mint látjátok, így is 5 csillagot kapott. A Második felét nem tudtam letenni, amíg el nem fogyott.
Zseniális.
Mintha kicsit több jutott volna most humorból is a megszokottnál, ez mégsem vette el a történet komolyságának az élét. De nagyon élveztem a párbeszédek mélységét és humorát, főleg, ha a zeneszerző volt az egyik résztvevő.
Amúgy meg mit mondjak nektek, kik eljuttok idáig. Ha ez az első könyvetek lesz a Kultúrán belül, becsodálkoztok a gyönyörtől, ha sokadik, akkor meg alapból is várjátok a szokásos lehengerlést, amit meg is kaptok.

„Tartom a kormányt, szembenézek a széllel, hogy lássam a közeledő vihart(…)"
https://moly.hu/idezetek/1033349
https://moly.hu/idezetek/1033350
https://moly.hu/idezetek/1033352
https://moly.hu/idezetek/1033353
https://moly.hu/idezetek/434977

Hiába az űrhajók, az Elmék és a a távoli jövő megannyi szimbóluma, nekem végig a közelmúltból, s a jelenből volt ismerős a történet és az alaphelyzet. A történelem évmilliók múlva is ismétli önmagát? A galaxist uraló mindenható Kultúra akaratlanul népirtásokhoz vezető polgárháborút provokál ki egy elmaradott társadalmú nép belügyeibe való belekontárkodással. És erre a mi világunk utóbbi évtizedeiben is számtalan példát láttunk, mikor a nagyhatalmak hol a forradalmat, hol meg a demokráciát akarták exportálni azoknak, akik ebből még nem kértek. Aztán ezekből jobb(?) esetben véres polgárháborúk, máskor meg tömeggyilkos sztálinista és fasiszta diktatúrák jöttek létre. A beláthatatlan jövőt uraló Kultúra hűen követi ezt a 20.-21. századi mintát.
Nagyhatalom csak felelőtlenül viselkedhet!
Banks mester újfent kitett magáért. Remek érzékkel festi le azt a tehetetlen bosszúvágyat, mely mély, bár tökéletesen érthető gyökeret ereszt a vesztesek táborában. És miközben egy izgalmas regényt kerekít a kiinduló pont köré, azt is sejteni engedi, hogy a diadalmas Kultúra látszólag egységes szervezetében alighanem olyan elégedetlenek is megbújnak akik saját világukat is átszabnák, s ezért akár az ördöggel is cimborálnának. S miközben Banks a humorcsapot is is nyitva felejti történetszövés közben, talán nem is érezzük rögtön, hogy sötét előérzeteink támadnak a még távolabbi jövővel kapcsolatban.

Egy valódi könyvmoly várólistája megszámlálhatóan végtelen, és folyamatosan őrlődik az új szerzők és könyveik, valamint a már ismert szerzők még olvasatlan könyvei között. Így most elhatároztam, hogy ha az összes Banks könyvet nem is, de legalább a Kultúra-sorozat hátralévő részeit elolvasom.

A Nézz a szélbe a sorozat első részéhez lazán kapcsolódó folytatás, a fülszövegben említett galaktikus háborút az idiriekkel vívták. Hogy ez pontosan hogyan és milyen hatással is van a cselekményre, az kiderül a könyvből, rám nagy hatást tett és örülök, hogy Banks így vette bele a történetbe. Az értékelés írásakor már letettem az utolsó Kultúra-könyvet is, de a Nézz a szélbe olvasásakor az volt az addigi legjobb olvasmányom. Ebben írja le talán legrészletesebben egy orbitál felépítését, kezdve az építésének módjától kezdve a mindennapjaiig, hogyan lehet közlekedni a platók között, vagy hogy egyes csoportok mennyi kockázatot vállalnak a szórakozásaik során. A kelgirek egy újabb remek civilizáció, nem lehet betelni Banks fantáziájával, ahogy különböző civilizációkat tud teremteni.

Az elmúlt hónapokban pár regényélményem némileg megszenvedte, hogy éppen aktuálisan nem annyira tudtam koncentrálni – a máskor, még egy nem annyira erősnek tűnő regénnyel is lebilincselő Banks is közéjük esett. Pedig elvileg a Nézz a szélbe lapjain minden megvan, amit szeretek Banks sci-fijeiben.
Nagyon élveztem például azt, ahogy Banks aktuálisan megközelíti a Kultúrát – azt hiszem, az túl enyhe kifejezés, hogy kritikusan, gyakorlatilag a paródiáig menően gúnyolódik ezen a „firstworldproblem” orientált, „nem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon” jellegű társadalmon. És részben mintha ide csatolódna be a regény központi konfliktusát adó, Banks-nél gyakran eljövő beavatkozás-téma is, ezúttal egészen rosszul elsülve, egészen érdekes következményekkel.
Ha visszagondolok a könyvre, egy csomó erős jelenet, jópofa párbeszéd, zseniális mellékszereplő vagy vicces esemény beugrik – szóval egyszer mindenképpen jó lenne újraolvasni kicsit jobban ráhangolódva.

Számomra ez a könyv az elengedésről szólt. Ugyanis szinte minden főszereplőnek -legyen az személy, Elme vagy egy egész faj- túl kell lépnie, el kell engednie valamit. Ez lehet szerelem, elkövetett bűn, haza, bosszú vagy régi szokás. Mindenkit kísért valami a múltból, és akadályozza az életben, a továbblépésben. A feldolgozás mikéntjeit mutatja be párhuzamosan a könyv. Ezek a próbálkozások -a fájdalomba beleőrülés, a bosszúhoz ragaszkodás, a teljes elfordulás vagy a bűntudattól gyötrődés- egy lenyűgözően ötletgazdag és részletes világba vannak helyezve. Az orbitál, vagy a légitest leírása önmagában is élvezetes olvasmány, a szereplők sorsának összefonódásával viszont egy szinte letehetetlen elegyet alkotnak.

Ez a legjobb Kultúra regény. Muszáj voltam ezzel kezdeni.
Banks itt pörgeti maximumra a Kultúra-kritikát – én minden kötetet úgy látok, mint amiben igyekszik kikezdeni a saját Utópiáját, ehhez pedig általában nem humanoidokat/kultúrabelieket használ. Itt is a négy főbb szereplő közül három idegen (és egyik se a Kultúra igazi polgára), a negyedik pedig egy Orbital Elme.
Ez egy nagyon erős regény, eleve a Kultúra egy baklövését állítja középpontba, ami konkrétan egy véres háború kitörését eredményezte. Ennek a hibának az árnya vetül rá az egész regényre, ráadásul ez összefonódik egy másik „baklövéssel”, az idiri háborúval (lásd az Emlékezz Phlebasra című kötetet), amit sok Kultúrabeli saját hibájukként fog fel.
Igazából az a baj, hogy annyira erőteljesen hatott rám újraolvasáskor a könyv, hogy nem tudnék hirtelen mély elemzést kivágni az ujjamból. A bűntudat, a megbocsátás, a bosszú, a veszteség, a másik megismerése, egyáltalán az, hogy mennyire lehet megismerni valakit, mi a morális, meddig mehet el a jó ügy érdekében valaki, van-e joga bárkinek beavatkozni más dolgába kéretlenül… Banks sose rejtette véka alá, hogy az aktuális történések foglalkoztatják, az ember pedig nem tud nem az iraki háborúra és sok egyéb konfliktusra asszociálni. (Egyébként egy másik kötet olvasása közben eszméltem rá, hogy Kabe faja, a homomdák az idiri háborúban a Kultúra ellen harcoltak, vagyis korábbi ellenségekből lettek kvázi szövetségesek.)
Viszont engem a Masaq' Elme története sokkal jobban megfogott. Ennek a már-már istenszerű, végtelenül intelligens és bölcs entitásnak a vívódása, saját lelkiismerete egyre jobban előkerül a könyv olvasása közben, és egy-két jelenetnél az embert szinte a földbe döngöli azzal, ahogyan az életről és saját létéről gondolkodik. Ha főszereplőt kellene megnevezni, a merénylő Quilan – akinek a figurája segítségével a könyv bemutatja, mennyire is nem fejlett egy faj, ha képes még mindig bosszúból cselekedni, és hogy miért is avatkozott be a Kultúra – mellett az Elme lenne a másik.
És persze a nagy kérdések és mély lelki traumák taglalása mellett teljes szélességében megkapjuk a Kultúrát, az életmódjukat, bejárunk egy Orbitalt, hihetetlenül vicces helyzetekbe keveredünk (Banks tudott nagyon örülten poénos párbeszédeket írni), a légitest képében pedig egy annyira lélegzetelállítóan idegen világot tár elénk az író, amit mások egész trilógiákban sem tudnak ennyire bemutatni.
Ez a legjobb Banks regény, nem csak a Kultúra világában, de a szerző egész sci-fi életművében. És az egyik legkedvesebb olvasmányom.

Szeretem hangsúlyozni a Kultúra sorozattal kapcsolatban, hogy Banks minden egyes történettel egy újabb szeletét mutatja be ennek a hedonista, önző, manipuláló mégis vonzó civilizációnak. Kétségbevonhatatlan hatalmat és erőt képvisel, az irányító Elmék által. Most megismerhetjük, hogy hogyan viseli azt a felelősséget, illetve annak súlyát, hogy beleavatkozott egy másik faj életébe.
A Nézz a szélbe főszereplői nem az emberek, hanem különböző idegen fajok, és egy központi Elme. A Kultúra viszont folyamatosan jelen van, biztosítja a hátteret. Bosszú és fájdalom, elvesztett szerelem, veszteség és öngyilkos hajlam mozgatja a szálakat.
Banks fantáziája őrülten határtalan. Van benne valami félelmetes, ahogy pontos, aprólékos képekkel leírja hihetetlen vízióit. Amikor a légitestről szóló fejezeteket olvastam, egyre jobban esett le az állam, és vonzott ennek csodálatos bioszférának a szédítő mélysége. Szinte azt éreztem, ott vagyok. Lebenytallózókról és avián behemotauruszokról álmodtam. Az Emlékezz Phlebasra-ban, már találkozhatunk a Vavatch orbitál leírásával. Nos, az semmi. Itt a Masaq' orbitál olyan részletesen és képszerűen tárul fel, hogy már-már tényként lehet a létezéséről beszélni. Külseje, a felépítése, a hatalmas mesterséges földrészek, platók, a kéregvasút, az ugrólyukak és kanyonok, mind-mind megelevenedik a képzeletemben.
Sok gondolat merült fel bennem a miértekről. Ahogy a láthatatlan kapcsolatok, manipulációk kibomlanak, egyre több elméletet gyártottam, és akár felül is bírálhatom azokat, amikre először gondoltam. Olyan jó lenne elbeszélgetni valakivel róla. De majd megőrlöm a témát magamban.

Nem vagyok valami nagy rajongója a Kultúra regényeknek, mert eddig mindig hiányoltam belőlük valamit, de most megadom magam és felemelt fejjel belenézek a szélbe; ez bizony állat volt!

Az író fantáziáját már eddig is csak csodálni tudtam, mert eszméletlen egyedi világot épített fel. Az már a saját szegénységi bizonyítványom, hogy sokszor (az előző könyvekben, kivétel talán a Phlebas) nem tudtam elképzelni ezeket az Elmék által irányított csodaszerkezeteket az orbitálokat. Szerencsére ebben a könyvben megkegyelmezett nekem az író és a Masaq’ orbitálról egy részletes és pontos képet kaphattam mind a működését mind a felépítését illetően. A legnagyobb problémám a Kultúra regényekkel, hogy általában nem az emberekről szólnak nem ők a főszereplők – gondolom, pont ez lehet a lényeg – viszont így (legyen az idegen vagy MI) mindig egy kicsit távoliak maradtak nekem. Viszont itt a főbb szereplők annak ellenére, hogy két kelgírről, egy homomdáról és a Masaq’ orbitált irányító Elméről van szó, végre rendkívül emberien lettek ábrázolva. Megkedveltem őket.

Nagyon erős „képi világgal” indítja Banks a cselekményt. Minden érzékszervre hatóan írja le a háború borzalmait. Szinte éreztem a füstöt a forróságot, hallottam a becsapódó lövedékek által keltett robbanásokat, magam előtt láttam a zuhogó esőben ázó roncsot és a sárba döngölt halottakat. A történet nagyon izgalmasra sikeredett és a végére kaptam egy olyan csavart, amire nem igazán számítottam (Huyler szerepe). spoiler

Szót kell még ejtenem az avián behemotauruszokról! Eszméletlenül egyedi zseniálisan kitalált lények a velük szimbiózisban élő számtalan lénnyel együtt. Olyan nagyok, hogy egy egész bioszféra található rajtuk és bennük. A kezdeti idegenkedést követően nagy kedvencek lettek a velük foglalkozó fejezetek, és ha más miatt nem is (pedig bőven van más miatt is) ezek miatt a lények és az őket bemutató leírások miatt mindenképpen érdemes elolvasni ezt a regényt.

Ahogy Banks haladt előre a Kultúra-sorozattal igyekezett mindig újfajta nézőpontból bemutatni azt a világot: KULTÚRA vs. „MÁS KULTÚRÁK”. Itt a standard felállás változott, hiszen – ahogy azt mások is írták – a Kultúra, azon belül is a Masaq' Orbitál most egyfajta bio-díszletként szolgált mások hatalmi harcainak sakktábláján – bár ez a kijelentés azért erős egy olyan társadalomra, amely elég magas fejlettségi szintet ért el.
Földi párhuzamként az USA vs. „keményvonalas iszlám” szembenállás jutott az eszembe… Meg 2001. szeptember 11…, ami a mi világunkban sikerült a terroristáknak, az a Masaq' Orbitálon nem…
Szerintem az a jó ebben a könyvben, hogy olyan emberi. Hiába van tele különböző fajokkal, Elmékkel, világokkal, mégis olyan gyarlóan emberi tulajdonságokkal találkozunk, hogy – a szuper Orbitál leírások :) közben – gyakran azon kaptam magam, hogy elfelejtettem, hogy itt idegen fajok furmánykodnak egymás ellen.
Ez persze, csak egy nézőpont. Be lehet eredményesen avatkozni más nép/bolygó belügyeibe? Milyen erős lehet a gyász? Belefér a megtorlás? A civilek ellen is? Csak azért, mert azt a „népet” képviselik?
Szuperek a párbeszédek, még akkor is, ha nem mindig egyértelműen meghatározható elsőre, hogy ki kivel van, ki kivel beszél! :)
Jók a szokásos visszautalások a korábbi részekre. A kapocs most is megvan pl. az első részhez, a Phlebas-hoz.
Ezt a fajta történetvezetést Banks igen csak kedveli. Én már készülök rá! :) A harmadik részben, a Fegyver a kézben-ben ezt a kétféle és ellentétes irányban haladó fejezetszámozással még egyértelműbbé is tette. Nos, egy idő után Te is „Banksizálódhatsz” :D :D :D
* * * *
Kedvenc szó – magyar fordításban: vacokpad :D!

Első Kultúra-regényem, így kissé belecsöppentem a dolgok közepébe, de szerencsére a történet független volt, így önmagában is érthető…többnyire, az idősíkok közti ugrálás helyenként kissé zavaró volt, bár egy idő után sikerült átlátni. E mellett az esték leírása is kaotikus volt, ám végül is ennek célja volt és hamar megtanultam őket élvezni. Egyébként a végére jól összeállt a sztori, bár tartogatott néhány meglepetést.
Azt mindenképp elismerem, hogy Banks nagyon változatos és kreatív világokat és karaktereket tud teremteni. A párbeszédei sokszor érdekesek és főleg humorosak voltak. Különösen élveztem Quil és Huyler kezdeti ismerkedését, ill. Ziller beszédeit, bárkivel.