Ahogyan Kultúra előző könyve a mesterséges poklokról adott Közelképet, a Hidrogén szonáta az elérhető mennyei birodalmak kérdését járja körül. A szublimáció – más űroperákban néha transzcendencia néven hivatkoznak rá – egy magasabb dimenzióba való átköltözés, amely remélhetőleg maga mögött hagyja az anyagi világ legtöbb korlátját. De még a fejlődés eszméjét magához ölelő civilizációkban is természetes, ha sokan tartanak egy ekkora, visszafordíthatatlan változástól. Képzeljük csak el, hogy egy egész értelmes faj összepakol – méghozzá tervszerűen, ebben különbözik a szublimáció a váratlan és megjósolhatatlan szingularitástól – és egyik napról a másikra új életformába kezd. Az egész kellemetlenül hasonlít egy tömeges öngyilkosságra, annak ellenére is, hogy a túlvilágról épp elég sok üzenet érkezik, hogy minden rendben, hozzátok a nagymamát is. De minek, ha az anyagi világban is elértük azt a szintet, hogy az életünk szinte tökéletes?
Miért vállalják egyes kultúrák, miért viszolyognak tőle mások? Erre – természetesen – nem kapunk meggyőző választ a regényből. Ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, mi az élet célja. Mint ahogy az sem derül ki egyértelműen, hogy a gzilt faj szublimációja előtti napokban miért kezdenek egyes vezetőik olyan politikai manőverekbe, amelyek távlati terveiket ismerve teljesen értelmetlennek tűnnek. Azok a szereplők, akik felfedik a motivációikat, nem éppen a humanoid létforma kiválóságai. Ahogy a konfliktus egyre bonyolódott, számomra az tűnt egyre nyilvánvalóbbnak, hogy az összes résztvevőt pusztán a büszkeség vitte előre, és azért nem tudtak leállni, mert kínos lett volna újra átgondolni az alternatívákat. Ez egyaránt igaz a gzilt politikusokra, akik megszavaztatták a kollektív szublimációt*, és a renegát űrhajókra, akik még utoljára fitogtatni akarták az erejüket. De még a Kultúra Elméire is, akik főleg azért avatkoztak be az ügybe, mert nem tudták nem beleütni az orrukat – ezúttal ők sem bizonyultak jobbnak a pórnépnél.
Maga a címben szereplő szonáta ugyancsak az öncélú értelmetlenség jelképe, hiszen egy olyan zenei alkotásról van szó, amely emberileg előadhatatlan és élvezhetetlen. Aki felteszi rá az életét, azt legvalószínűbb, hogy a puszta makacsság viszi előre.
Szerintem külön kell értékelni azokat a regényeket, amelyek keményen a Kultúrát állítják a középpontba (Játékmester, Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe) és azokat, amelyekben a Kultúra úgy jelenik meg, mint egy játékos a sok közül (Emlékezz Phlebasra, Ellentétek, Közelkép). Az előbbi kategória mélyebb, filozofikusabb mondanivalójához talán nem ér fel, de az utóbbiak közül nálam vitán felül a Hidrogén szonáta viszi el a pálmát. Teszi ezt a sokszínűségével, a humorával, és főleg azzal, hogy a legizgalmasabb kérdéseket teszi föl. Még úgy is, hogy nem válaszolja meg őket az élet, a világmindenség, meg minden szintjén. Ha Banks ki tudta volna kerekíteni a regényei számát negyvenkettőre, bizonyára ehhez is közelebb jutott volna.
*spoiler