Hidrogén ​szonáta (Kultúra 9.) 59 csillagozás

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A ​zsákmányvadászok már éhesen kerülgetik a koncot.
A gzilt faj napjai meg vannak számlálva, mindenféle értelemben.

A katonailag szervezett társadalomban élő, mégis meglepően békeszerető gziltek tízezer évvel ezelőtt komoly szerepet játszottak a Kultúra megalapításában, és csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégsem csatlakoznak az alapítókhoz. Most azt a kollektív döntést hozták, hogy követik sok millió más faj útját: szublimálnak és felfedezik a létezés egy új, minden eddiginél gazdagabb dimenzióját.
A készülődés napjait beárnyékolja a tény, hogy valaki felrobbantja az egyik gzilt hadosztály főparancsnokságát. Vyr Cossont tartalékos tiszt is gyanúba keveredik, és most mindenki őt keresi életre-halálra. Cossont és társai, egy félreprogramozott android és egy gyanús kultúrabeli avatár nekivágnak az utolsó küldetésnek, amit a parancsnokságon kaptak. Meg kell találniuk egy tízezer éves kultúrabeli férfit, az egyetlen élő embert, aki… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2012

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2016
382 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634190547 · Fordította: Gálla Nóra
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2016
384 oldal · ISBN: 9789634190738 · Fordította: Gálla Nóra

Enciklopédia 10

Szereplők népszerűség szerint

Tursensa Ngaroe Hgan QiRia dam Yutton


Kedvencelte 3

Most olvassa 5

Várólistára tette 35

Kívánságlistára tette 27


Kiemelt értékelések

phetei>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

„Az életnek önmagában nincs értelme. Vagyis van: maga az élet.” – mondja a regényben a tízezer éves RiQia és milyen igaza van, nem mellesleg pedig zárójelbe is teszi az elmúlt néhány évezred összes vallási, filozófiai, ideológiai és mindenféle egyéb maszlagját, melyek próbáltak magyarázatot adni a lehetetlenre. Nemigen tudok elképzelni ugyanis öncélúbb dolgot az életnél – spoiler – ennél fogva pedig, kevés jobb témája van az irodalomnak, (vagy úgy egyáltalán a művészetnek) hogy közvetve, közvetlenül, sejtetve, rétegek közé rejtve meg akárhogyan megpróbálja bebizonyítani az ellenkezőjét. Ritka viszont az ilyen olvasmány, ami nem akarja ráerőltetni az olvasóra Nagy kamu Megoldást az élet értelméről, hanem csak elgondolkoztat minket arról, hogy a nagybetűs értelmet nem odafent, odalent, odaát vagy akárhol kell keresni, hanem a saját kis hétköznapi mindennapjainkban.

Zavarbaejtő könyv a Hidrogén szonáta. Regénynek nem mondhatnám, hogy különösebben jó. A cselekmény lineáris, fordulatokkal és váratlan eseményekkel csak nyomokban találkozhatunk, a karakterek szintén nem túl érdekesek, ráadásul kellemetlenül sok is van belőlük. A szereplők motivációi minimum homályosak, ráadásul az egész regényt belengi egy afféle „ezt mintha már olvastam volna” érzés. Nemigen áll össze egy nagy működő egészbe.

Ugyankkor az egész olvasmányt áthatja egy nehezen megfogható hangulat, afféle nyugtalanító kényelmetlenség, hogy valójában semmi sem az aminek látszik, a vélt-valós célok valójában céltalanságok, hogy a megoldást kínáló Odaát, valójában Idebent van. A végső transzcendencia, a Szublimálás teljes rejtély, megtörténik, ami tény és a Másvilágoktól szokatlan módon még valamiféle tényleges visszatérés is van belőle. Azonban lehetünk-e biztosak bármiben is, amikor például az egyik nem túl jelentős mellékszereplő végig azt hiszi, hogy csak egy szimulációban vesz részt, a hajó Elmék többszáz fényévnyi távolságról továbbítják egymásnak a tudatlenyomatukat, a regény közepén pedig van egy olyan kiválóan összeszedett elmélkedés a mesterséges valóságokról, hogy attól még @Hackett is elégedetten dőlne hátra spoiler. Meg egyébként is… az előző Kultúra regény, a Közelkép éppen hogy a virtuálisan létrehozott Pokol fenntartásának morális kérdéseit járta körül… A Pokol és a Mennyország mibenlétének megítélése pedig, végülis csak szubjektív perspektíva kérdése.

Ez az utolsó Kultúra regény, ennek önmagában pedig nincs értelme. Vagyis van…

2 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Egy komplett civilizáció a mennyországba vonul. spoiler Az ünnepi eseménynél természetesen megjelennek a hulla- és sírrablók, és a mindenbe beleavatkozó Elmék spoiler. A civilizáció szent könyvéről, amely nem csupán erkölcsi parancsok gyűjteménye, hanem mindig mindent pontosan megjósoló jóskönyv is, valami rettenetes titok derül ki, aminek következtében meg kell keresni a világ legöregebb emberét értelmes személyét, aki ott volt az eredetnél, és minden titok tudója – és akkor aztán beindul a csihipuhi! :))
Szellemes űroperett ez a regény, szórakoztató fantasztikus kalandok sora, lektűr, imádtam!
Érdekes volt, hogy az üdvözülni készülő civilizáció – annak ellenére, hogy szigorú katonai hierarchia által meghatározott rendben épült fel – épp olyan dekadens volt, mint a sorozat korábbi köteteiben bemutatott Kultúra világa. spoiler Banks, úgy látszik, nem nagyon hitt a konzervatív erkölcsiséget hirdetők őszinteségében.
A címadó Hidrogén szonáta értelmezése ízlés kérdése, leginkább talán egy fricska az úgynevezett magasművészet felé spoiler, az öncélú, és a nagyközönség számára befogadhatatlan műalkotás megtestesítője, amely ugyanakkor öncélúságában és értelmetlenségében az élet jelképe is – Banksnek sokkal több humora és öniróniája volt, mint a rajongóinak.
Ez volt Banks mester utolsó könyve, hiányozni fog.

csartak P>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

"– Mert veszélyes. Meg is halhatsz, ha nem vigyázol.
– És te? Te nem félsz a haláltól?
– Mi okom lenne rá? Én avatár vagyok. Nekem a halál nem ugyanaz, mint neked. Egy embernél más a helyzet. A ti halálotok csúnya, zavaros ügy.”

Egyik kedvenc sci-fi sorozatom a Kultúra. Mindig élvezettel merülök el ebben a világban, Banks elrugaszkodott víziói magukkal ragadnak. Annyira lenyűgöző ez a civilizáció, annyi lehetőséget rejt magában, amennyit a mai világunk soha sem fog megadni. Ez a szabad ember világa, ahol nincs pénz, test kötöttsége, ahol fejlett a génmanipuláció, nincs öregedés, és halálos betegség.
A Hidrogén szonátában is vannak persze abszurd helyzetek, helyszínek – viszont kevésbé elborult, mint a többi regény, sokkal inkább emberibb érzésekkel teli.
A könyv felénél furcsa gondolataim támadnak. A gondolat folyamatosan ölt testet, és belefacsarodik a szívem és valami fáj belül mikor a végéhez érek. Hiszen tudom jól, hogy ez volt Banks utolsó Kultúra könyve. Amellett, hogy nem olvashatok többet erről a csodálatos világról, a Kultúráról, az is szomorú, olyan mintha érezte volna, hogy mi vár rá, amikor a könyvet írta.
Az elmúlás, az élet befejezése – itt szublimálás néven fut. Eltűnni a világból, kitörlődni. Mi vár ránk a másik oldalon.
A Hidrogén szonáta az ő utolsó dala volt. És ahogy Vyr Cossont búcsúzik az utolsó lapokon – elmegy céltalanul a végtelenbe, egyúttal Banks is búcsúzik tőlünk.

Dominik_Blasir>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Sajátos hangulata van úgy olvasni ezt a regényt, hogy tudjuk, megírása óta már elhunyt Banks. Ha ugyanis nem világosítanak fel arról, hogy a szerző csak a kötet megjelenése után értesült a betegségéről, végig azt hiszem, ez már a hatása alatt íródott.
Talán ennyiből már egyértelmű: a Hidrogén szonáta központi témája szerintem a halál, pontosabban az, hogyan lehet megbirkózni a halállal.
Minden szereplő valamilyen módon kötődik ehhez a kérdéshez (reflexszerűen írnám, hogy minden emberi figura, de még ez sem igaz, ugyanis mintha még abba is betekintést nyernénk, hogy az Elmék miként gondolkodnak a kérdésről). Egyikük még az utolsó napokban megpróbál egy mestermunkát véghez vinni, ami hiába teljesen értelmetlen, mégis élete célja (számítana valamit a tudat, hogy sikerült?). Másikuk úgy akar eltávozni, hogy neve fennmaradjon, még ha ezzel mindenkinek árt is maga körül (vajon megéri?). A harmadik konkrétan visszautasítja a halált: inkább élvezi az életet, feladva, hogy változtasson rajta, és csak derűs nemtörődömséggel szemléli azokat, akik még próbálkoznak (biztos derűs? Nem inkább féltékeny?). Ráadásul maga a történet egy egész faj „halálához” kötődik – vagy legalábbis ahhoz, ami a Kultúra-univerzumban ennek a megfelelője –, ami persze jó néhány kérdést felvet a szublimáció természetét illetően is.
Mindezek ellenére ez mégsem egy szomorú regény: inkább szédületesen elszállt és veszettül szórakoztató. A kedvencem a Világvége-buli, ami mintha csak valamelyik Douglas Adams-kötetből ugrott volna át. De azért nincs hiány itt fura (és még furább nevű) űrhajókból, izgalmas kalandokból és persze a stílus is zseniális, szóval igazán élvezetes olvasni.
De valahol mégis nagyon-nagyon szomorú.

1 hozzászólás
TiaManta>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Bizonyos sci-fi jegyekben nagyon vérprofi az író. Ez már a korábban olvasott 2 könyvében is feltűnt, de nagyon. Ahogy imádata a szexuális perverziókhoz is. Hatalmas fantáziája magába szippant, hihetetlen ötletekkel áll elő. Amit csak az előbb említett dolog túlzásba vitele szakít meg. Mondjuk az is elég… öhm fantáziadús.
A kedvenceim mindig a hajók, az Elmék. Őszintén szólva némelyikük személyisége baromi jó. Sokkal jobban érdekelt mindig hogy ők mit mondanak, miket tesznek, mint az emberek, és egyéb fajok. A történet nagyon is jó, van benne valami nagyon elgondolkodtató is.
De sajnos a többihez képest ez a könyv most nem jött be annyira. Például az a bizonyos hangszer egy vicc. Inkább egy Galaxis útikalauzban tudom elképzelni mint itt.

Bár ami igaz, ami igaz. Ez egy jó regény akkor is.

Zsola>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Ezzel a kötettel végére értem a Kultúra sorozat könyveinek. Összességben elmondhatom, hogy egy csodálatosan sokszínű világot ismerhettem meg egy hatalmas fantáziával megáldott írótól. Természetesen a kilenc könyv között akadt, ami jobban és akadt, ami kevésbé tetszett. A Hidrogén szonáta valahol a kettő között van félúton. Banksről elmondható, hogy írásaiban szeretett tartózkodni a kliséktől. Ezt alapból egy nagyon jó dolognak tartom, de mégsem minden esetben tetszett…

spoiler

Nagyon tetszett a regény első harmada, de sajnos sokkal többet ígért, mint ami végül kerekedett belőle. Bizony ebbe a történetbe elfért volna némi klisé. Például, hogy spoiler
Szóval szerintem ennek a történetnek máshová kellett volna kifutnia és kicsit csalódott is voltam, főleg azért, mert azt reméltem, hogy itt majd kőkeményen a Kultúra alapítása körül lesz valami titok és hogy a gzilt probléma csak a felszín. Reméltem, hogy egy olyan könyv lesz, ami alapjaiban ingathatja meg magát a Kultúrát is.

Spaceman_Spiff IP>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Szomorú dolog kézbe venni a kedvenc íród utolsó regényét. Nehéz elfogadni, hogy nem lesz több Banks regény, hogy nem fogok többet barangolni a Kultúra egy eddig ismeretlen részén.
De nem akarom, hogy emiatt a kis szomorúság miatt ne tudjam helyén kezelni a regényt, szóval le kell szögezni: vannak hibái, sőt, egy-két dolog nagyon zavart. Ilyen például a „gonoszok” motivációi, amelyek enyhén szólva sincsenek hihetően megalkotva. Emellett mindenki készüljön fel, hogy – ahogyan a Holtpontban – maradni fognak kérdőjelek a regény végén, és ezt nem tudom eldönteni, hogy szándékos húzás volt, vagy Banks nem tudott mit kezdeni a témával.
Mert a téma ismét nagyon banksi, és a világa egyszerűen még mindig zseniális. Ujjongva olvastam az idegenekről és az űrhajókról, a galaktikus civilizációk viszonyáról, és azt éreztem, amit mindig, ha Banks (jobb) könyveit olvasom: megszólítja a gyerekkori énemet. Mondjon bárki bármit, én akkor is az űrhajók és idegenek miatt szerettem meg a sci-fit.
Viszont egyáltalán nem ajánlom, hogy valaki, aki nem ismeri a Kultúrát, ezzel a könyvvel kezdjen. Nem csak a pár szó szerinti hivatkozás, de az egész valahogy annyira kapcsolódik a többi kötetben összeszedett alaptudáshoz, hogy nem biztos, hogy minden érthető lenne.
Egyszerre szórakoztam jól és fájt kicsit a szívemnek, hogy nem egy tökéletes regényt olvasok, mert nem akartam, hogy rossz emlékkel búcsúzzon tőlem Banks. Szerencsére ahogy igyekeztem megérteni egy-két dolgot, rájöttem, hogy vannak itt tényleg remek és sziporkázóan ötletes elemek, és a cím mélyebb értelme ad egy olyan pluszt az egész könyvnek, amitől csak még emberibb lesz az egész – még akkor is, ha idegenek és MI-k a főbb szereplői…
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-07-30+…

Noro P>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Ahogyan Kultúra előző könyve a mesterséges poklokról adott Közelképet, a Hidrogén szonáta az elérhető mennyei birodalmak kérdését járja körül. A szublimáció – más űroperákban néha transzcendencia néven hivatkoznak rá – egy magasabb dimenzióba való átköltözés, amely remélhetőleg maga mögött hagyja az anyagi világ legtöbb korlátját. De még a fejlődés eszméjét magához ölelő civilizációkban is természetes, ha sokan tartanak egy ekkora, visszafordíthatatlan változástól. Képzeljük csak el, hogy egy egész értelmes faj összepakol – méghozzá tervszerűen, ebben különbözik a szublimáció a váratlan és megjósolhatatlan szingularitástól – és egyik napról a másikra új életformába kezd. Az egész kellemetlenül hasonlít egy tömeges öngyilkosságra, annak ellenére is, hogy a túlvilágról épp elég sok üzenet érkezik, hogy minden rendben, hozzátok a nagymamát is. De minek, ha az anyagi világban is elértük azt a szintet, hogy az életünk szinte tökéletes?

Miért vállalják egyes kultúrák, miért viszolyognak tőle mások? Erre – természetesen – nem kapunk meggyőző választ a regényből. Ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, mi az élet célja. Mint ahogy az sem derül ki egyértelműen, hogy a gzilt faj szublimációja előtti napokban miért kezdenek egyes vezetőik olyan politikai manőverekbe, amelyek távlati terveiket ismerve teljesen értelmetlennek tűnnek. Azok a szereplők, akik felfedik a motivációikat, nem éppen a humanoid létforma kiválóságai. Ahogy a konfliktus egyre bonyolódott, számomra az tűnt egyre nyilvánvalóbbnak, hogy az összes résztvevőt pusztán a büszkeség vitte előre, és azért nem tudtak leállni, mert kínos lett volna újra átgondolni az alternatívákat. Ez egyaránt igaz a gzilt politikusokra, akik megszavaztatták a kollektív szublimációt*, és a renegát űrhajókra, akik még utoljára fitogtatni akarták az erejüket. De még a Kultúra Elméire is, akik főleg azért avatkoztak be az ügybe, mert nem tudták nem beleütni az orrukat – ezúttal ők sem bizonyultak jobbnak a pórnépnél.

Maga a címben szereplő szonáta ugyancsak az öncélú értelmetlenség jelképe, hiszen egy olyan zenei alkotásról van szó, amely emberileg előadhatatlan és élvezhetetlen. Aki felteszi rá az életét, azt legvalószínűbb, hogy a puszta makacsság viszi előre.

Szerintem külön kell értékelni azokat a regényeket, amelyek keményen a Kultúrát állítják a középpontba (Játékmester, Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe) és azokat, amelyekben a Kultúra úgy jelenik meg, mint egy játékos a sok közül (Emlékezz Phlebasra, Ellentétek, Közelkép). Az előbbi kategória mélyebb, filozofikusabb mondanivalójához talán nem ér fel, de az utóbbiak közül nálam vitán felül a Hidrogén szonáta viszi el a pálmát. Teszi ezt a sokszínűségével, a humorával, és főleg azzal, hogy a legizgalmasabb kérdéseket teszi föl. Még úgy is, hogy nem válaszolja meg őket az élet, a világmindenség, meg minden szintjén. Ha Banks ki tudta volna kerekíteni a regényei számát negyvenkettőre, bizonyára ehhez is közelebb jutott volna.

*spoiler

3 hozzászólás
Razor P>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A harmadik Kultúra-olvasásom már bővelkedett a sorozat kapcsán gyakran emlegetett furábbnál furább nevű űrhajókban. Egyébként pont azokat a részeket élveztem a legjobban, ahol a hajók ötleteltek, vagy épp osztották egymásnak az észt. A regény cselekményét – a gziltek szublimálása körüli bonyodalmak – és az általa megfogalmazott témát, kérdéseket alapvetően érdekesnek találtam, de a közepe táján számomra kicsit leült a történet, ott volt egy kvázi felesleges kör. No, ez sem volt vészes, hisz Banks ezúttal is sziporkázott a furábbnál furább idegenek és helyek megteremtésében, szóval ha az aktuális történések nem is, de a helyszín vagy a felbukkanó lények megragadták a figyelmem.

Sajnálom, hogy ez az utolsó Kultúra-regény, ugyanakkor szerencsés vagyok, hogy még előttem áll ennek a sorozatnak a jelentős része, na és persze bármikor elmerülhetek a korábban olvasott regényekben is. Mert Bankset bizonyos érdemes olvasni.

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2016
382 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634190547 · Fordította: Gálla Nóra
B_Petra>!
Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

Elégedetten tettem le.Számomra hozta a megszokott formulát és szinvonalat, még annak ellenére is, hogy melankólikus hangulata volt, a választott téma miatt, ami az elmúlás. Nagy élet igazságok nincsenek elrejtve, nagy fordulatok sem vágtak fejbe, de ez a részlet tetszett „Az életnek önmagában nincs értelme. Vagyis van: maga az élet.”
Öröm volt olvasni minden Banks könyvet.


Népszerű idézetek

Noro P>!

– Az egészséges cinizmus olyan, mint egy pajzs: felfogja a mocsok nagyját.

165. oldal

Morpheus>!

Mindennek van értelme és célja. Maradjunk annyiban, hogy a dolgoknak megmagyarázhatatlan késztetésük van arra, hogy túlmutassanak önmagukon. Viszont nincs végső igazság, csupa nagybetűvel, még akkor sem, ha sokan hajlamosak ebbe az illúzióba ringatni magukat.

165. oldal

Kapcsolódó szócikkek: igazság · illúzió
phetei>!

Az életnek önmagában nincs értelme. Vagyis van: maga az élet.

164. oldal

Kapcsolódó szócikkek: az élet értelme
Spaceman_Spiff IP>!

A fajtátok tízezer éve játszik katonásdit, de közben teljesen elpuhultatok. Mi ezer éve megnyertünk egy galaktikus háborút, és azóta igyekszünk civilizált civilek módjára viselkedni. Mit gondolsz, ha harcra kerülne sor kettőnk között, melyikünk kerülne ki győztesen? Te legfeljebb a meglepetés erejében bízhatsz, nekem viszont komoly fejtörést okozna, hogyan lőjek rád, hogy ne pusztulj bele az első találatba. Hidd el, nem túlzok.

370. oldal, Huszonhárom (SZ-0)

Noro P>!

A módszert hivatalosan úgy nevezték, retrospektív integráció. Volt egy másik, kevésbé publikus neve is, ami csak az Elmék használtak maguk között: a vaktyúk-módszer.

213. oldal

Noro P>!

– Tudtátok, hogy a szövetséget eredetileg nem is Kultúrának akarták hívni? Elég fura nevek merültek fel… Lássuk csak… Marslakók Föderációja, meg Ufószövetség, igen.

367. oldal

Noro P>!

– Bármit tettem életemben, azt sosem azért csináltam, hogy tanuljak belőle.

164. oldal

ppayter>!

A gzilt civilizáció végnapjaiban, amikor az egész nép valami jobbá és tökéletesebbé készült átlényegülni, és éppen gőzerővel folytak a történelmi pillanatot megkoronázandó ceremónia előkészületei, az egyik utolsó gzilt cirkáló egy idegen űrjárművel találkozott.

(első mondat)

7 hozzászólás
Razor P>!

A kérdés az volt, hogyan ürítse ki a szerkezet egy megfelelő méretű üregét úgy, hogy aztán bekanalazhassa saját magát, és közben ne robbanjon fel a Gyűrűváros ötven kilométeres körzetben. (Rosszabb esetben akár az egész bolygó felrobbanhatott, bár ezzel az eshetőséggel most nem számolt.) A lakosság nagy része azonnal meghalna, a maradékot kisöpörné a detonációs hullám, aztán jönne a hamu- és törmelékeső, a tűzvészek, földrengések és minden, ami egy ilyen kataklizma után következni szokott.
Áh, rutinból menni fog, gondolta a hajó, és felgyűrte virtuális ingujját, hogy megkeresse az alkalmas helyet.

359-360. oldal

Chöpp >!

Most már tudom, hogy az ember hitét nem lehet tényekkel megingatni, mert a hit olyan, mint a szerelem; azért érezzük, mert szükségünk van rá.

368. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hit · szerelem

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Dan Simmons: Hyperion bukása
Raana Raas: Vezetők
Frank Herbert: Frank Herbert teljes science fiction univerzuma 1.
Raana Raas: Hazatérők
On Sai: Lucy
Orson Scott Card: A Holtak Szószólója
Eve Rigel: Lien
Zsivicz Norbert: Zárt Birodalom
Michael Walden: Eshtar – Harmadik könyv
Dyta Kostova: Terra Incognita