Emlékezz ​Phlebasra (Kultúra 1.) 78% 141 csillagozás

Donald Trump és Hillary Clinton, nem, a republikánusok és a demokraták, nem ez sem, a vallásos, egészséges, férfias, és erős tradícionalista konzervatívok; és a materialista, kifinomult, dekadens és elitista liberálisok harca a jövőben, sci-fi környezetben, igen ez az, – elég egyszerű képlet.
Meg sem közelíti Dan Simmons Hyperion sorozatának szépirodalmi minőségét és mélységét, vagy Asimov Alapítvány sorozatának társadalomfilozófiai remeklését, viszont a világteremtő fantáziája és a dramaturgiai feszessége Herbert Dűne sorozatához mérhető. Leginkább egy űropera és egy akciófilm kevercse, kicsit hosszú, de egy sorozat bevezető köteteként remek, köszönöm @csartak molytársnak, hogy kiváló értékelésével felhívta rá a figyelmemet.

Azon tűnődöm, hogy aki figyelemmel kíséri olvasásaimat, vajon levon e olyan következtetést, hogy sokkal inkább szeretek belevágni a közepébe, mintsem szépen, sorban haladva, az elejéről kezdeni mindent. Aki látja, hogy rendszeresen ugrok neki sorozatok ikszedik részének, miközben még egy sort sem olvastam a korábbi részekből, annak alighanem támadhat ilyen benyomása. Mielőtt azonban ebből valaki személyiségjegyeket próbálna kreálni, elárulom, hogy a Millenium sorozatot bizony a lehető legtökéletesebb konzervatív sorrendben olvastam. És ez még akkor is igaz, ha Iain M. Banks Kultúra sorozatában csak most értem az első részhez, tavaly a második beelőzött.
És ez így is volt jó!
A Kultúra sorozat ugyanis úgy tűnik, csak lazán kapcsolódik egymáshoz. Csak a távoli jövő galaktikus rendszere, a Kultúra képviseli az állandóságot, a szereplők nem.
Harmadik olvasásom Bankstől, s eddig ezt találtam a leghalványabbnak. Ez azonban csak annyit jelent, hogy az Emlékezz Phlebasra „csak” egy nagyon jó könyv, míg a sorozat második kötete, A játékmester egyenesen kiváló, a középső M betű nélkül, egyszerűen csak Iain Banks néven jegyzett A darázsgyár pedig szégyentelenül zseniális, kedvenccé avatott remekmű.
Lehet ezt olvasni George Lucas féle űrháborús sztoriként is, a folyamatos izgalom és kaland ebben is megvan, még ha ez nem is válik olyan galaktikus szappanoperává, mint Lik Szájporszem és Csubakka szakszervezeti alapszabályok körül kirobbant konfliktusa. Aki csak a sugárfegyverek vadnyugati stílusú használatát tudja értékelni, az sajnos Banks fantasztikus regényében kénytelen lesz elviselni olyan kérdések megvitatását is, mint a mesterséges és természetes intelligencia egymáshoz való viszonya, vagy ezeknek a különböző intelligenciáknak a háború és béke kérdésében elfoglalt álláspontja. Rajtunk áll, hogy vevők vagyunk e ezekre a kényes kérdésekre, vagy megelégszünk egynémely filozofálgatás nélküli piff-puffal.

Nem igazán tudom komolyan venni ezt a könyvet, de lehet, hogy nem is kell.
Vagy nem mindig kell.
Egyik percben összetett értekezések támasztják alá, hogy társadalmi sci-finek olvassam, a következőben pedig a legcsekélyebb pironkodás nélkül ponyvásodik el a cselekmény akár hosszú fejezetek erejéig. Aztán amikor átállítom a kis kapcsolókat a fejemben, hogy jó, akkor most hátradőlök, és lövöldözős űrwestern-ként olvasom Horza kalandjait, újra befékez a regény és figyelni, szemlélődni, gondolkozni kell.

Sokkal többet kapunk a Kultúrából, a Kultúra történetéből és beágyazódásából az ismert univerzumba, mint a Játékmesterben (vajon miért tanácsolta mindenki, hogy az utóbbival kezdjem a sorozatot?), Banks végigkerget minket jó pár világon a Felhő Nélküli Turbulencia fedélzetén, egész sok benyomással gazdagodhatunk az emberiség genetikai és egyéb jellegű széttagozódásával kapcsolatban, továbbá mindenféle lényekről és világokról tájékozódhatunk, akikkel és amikkel az emberek osztoznak a galaxison.
A háborús ideológiáról, a kulturális evolúcióról szóló magvas gondolatok viszont inkább kis cseppzárványok maradnak. A gyönyörűen megfestett állóképeknek spoiler a többszörösét is elviseltem volna. Ezeket leszámítva a történet valójában egy akciójelenet-füzér, egy hajszolt tempójú kalandregény, kalózokkal, kannibálokkal, spoiler pókerpartival, száguldó vonatokkal, alagutakban kergetőzéssel, rengeteg durrantással, robbantással, és fröcskölő vérrel. Értem én, hogy jó móka ez, bizonyos adagolásban engem is elszórakoztat, de nem szeretem, amikor egy idő után a mértéktelen mennyiségű hasbalövés, fejlerobbantás, szemkinyomás, ujjleharapás(!) közönyössé tesz a szereplők iránt. És ahogy az empátiamérőm lenullázódik, sajnos úgy vesztem el az érdeklődésem a cselekmény és a megoldás irányában is.
Pedig nagyon eredeti ötletnek tartom, hogy az egész konfliktust egy Kultúra-ellenes főhős szemszögéből építi fel a szerző, aki aztán egészen összetett karakternek bizonyul: ember is, meg nem is, hol csapatjátékos, hol individualista, hol gátlástalan és agresszív, hol kifejezetten gátlásos és szorongó. Az idiriek megformálásánál azonban az volt a határozott érzésem, pont azért olyanok, amilyenek, hogy az olvasónak még kéjesebb élvezetet nyújtson a széttrancsírozásuk (ti. három méter magas, háromlábú, nyeregfejű szörnyetegekről van szó, akikről végig azt halljuk, milyen intelligensek és fejlettek, miközben minden megnyilvánulásukból világossá válik, hogy egy bigott, militarista, rabszolgatartó társadalomban élnek). Sokkal több lehetőséget láttam a két világkép ütköztetésére Horza és Balveda párbeszédeiben, mint amennyit kihasznált a regény, és talán Unaha-Clops, a drón szemszöge is lehetett volna hangsúlyosabb az örökös nyafogáson túl – hiszen a Kultúrában vagyunk, ahol állítólag az ilyen gépek teljes értékű, érző lények.
Néhány szál amolyan misztikusan elvarratlanra sikeredett, ami nem feltétlenül arról győzött meg, hogy a szerző tökéletesen végiggondolta a koncepció minden részletét. Mindezek ellenére kész vagyok újabb Kultúra-regényekkel próbálkozni, hátha azok majd egy nekem tetszőbb arányban tálalják a fantasztikum elemeit – sose lehet tudni.

Elsőnek a Játékmestert olvastam Banks Kultúra sorozatából. Ott szinte csak a Kultúra ragyogó oldalát ismerjük meg, mondhatni minden tökéletes benne. Itt viszont, az első részben jóval több kérdésre kapok választ. Milyen egy Orbitál, és hogy épül fel? Hogy lehet elpusztítani? Kik a Kultúra ellenségei? Mennyire lehet gyűlölni ezt a rendszert? Kíváncsian várom a többi részt is, hogy ezt a komplex, összetett világot megismerjem.
A főhős, Horza érdekes figura. Igazi esendő hős, egyszerre lehet utálni és szeretni. Cselekedeteit főleg az érzelmei vezetik, így nem is kiszámítható. Maga a történet se. Sok helyszínen vonulunk végig, néha kalandregényes fordulatokkal. Sci-fi rajongó lévén, nekem igazi csemege volt ez a könyv. Így bármennyire is túlírt, dagályos, a türelmem nem vesztettem el. Egyszerűen ilyen könyvekre vágyok. A Vavatch Orbitál leírása meg lenyűgöző volt, ahogy sorról-sorra elképzeltem. Szeretem Banks fantáziáját.
Végül, honnan jön a cím? Kicsit utánajárva a dolognak T. S. Eliot Átokföldje versére találhatunk rá, annak is a negyedik fejezetének utolsó sora így szól:
„A vízbefúlás
Phlebas, a föníciai már kéthetes halott.
Sirálykiáltozást, hullámverést már elfelejtett
S a hasznot-veszteséget is.
A tengermélyi áramok
Susogások közt csontjaira leltek.
Le-föl átringta mind az életkorokat
És örvénybe jutott.
Zsidó vagy? Bármi vagy,
Te, ki kormánykerék mellett a szélbe nézel,
Lásd Phlebast, aki valaha szép szálas volt, mint te magad.” (Vas István fordítása)
Banks azt nyilatkozta, megtetszett neki ez a sor (itt úgy fordítva, Emlékezz Phlebasra) a versből, mert jól hangzik. De hozzátehetjük, hogy vannak hasonló vonásai a két főhősnek, (Horza – Phlebas) és mindegyik sorsa tragikus.

Első regényem Bankstől, szerettem volna kiadási sorrendben haladni a Kultúra sorozattal így ezzel kezdtem az ismerkedést. Valahogy voltak ködös előítéleteim Banksről és Kultúra sorozatáról, innen-onnan felcsipegetett véleménymorzsákból, így jó volt végre első kézből szembesülni a stílusával és a világgal.
Jól indult a regény, aztán körülbelül a negyedénél volt számomra egy mélypont, ugyanis nem tudott egyáltalán lekötni. Nagyon átment ilyen ponyva stílusba, de egy idő után megszoktam, és csak a fontos részekre koncentráltam igazán, a többit csak élveztem. Nem szegezett a székhez, de nem is volt érdektelen. A szereplőkkel sajnos nem tudtam azonosulni, ami sokat rontott az élvezhetőségén, de még így is megérte az olvasás, és maradok a következő részekre is.

Előre leszögezem, csupán azért nem adtam ötöst, mivel nálam az abszolút csúcs sci fi-ben (eddig) a Térség sorozat. Mindanozáltal igen mozgalmas, kalandos töténetet kaptam (néhány fejezet kifejezetten izgalmas lett), az utolsó száz oldalnál már nem tudtam letenni. Szóval a Kultúra sorozat első kötete tökéletesen meggyőzött, hogy folytassam a további részekkel.

Az e-book olvasó vs. könyv versenyben nálam messzemenően könyv maradt felül. Ami nem azt jelenti, hogy ne olvasnék e-book-ot, és ne kényszerülnék belátni, hogy vannak verhetetlen előnyei is. A múlt héten költöztünk egy feleakkora lakásba, mint az előző, s ez másodpercek alatt beláttattan velem azt a fájdalmas tényt, hogy voltaképpen a temérdek könyvem döntő többsége, bármennyire is szívem csücskei, voltaképpen tök felesleges, mert ha eddig nem olvastam, immár nem fogom, s ha meg olvastam, marha kicsi az esélye, hogy újra el fogom olvasni. Az album- és lexikonszerű könyveket pedig akkor nyitom ki, amikor megveszem/megkapom, és soha többet.
De mondom, ennek ellenére a könyv a győztes.

Na, most: Iain M. Banks könyvei külsőre valahogy nagyon megkapóak. Biztos ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, csak el kellene már olvasni a Kultúra-sorozatot! Eddig tulajdonképpen csak A játékmester-t olvastam, de mély nyomot nem hagyott bennem, csak valamiféle pángalaktikus kaszinó-feeling maradt az agyam zugaiban az egészről. De mégis itt van egy csomó Banks-kötet a rettenetesen zsúfolt polcok egyikén. Nos, a Phlebas nincs közöttük. S jó hír szerelemetesfeleségtársamnak, nem is lesz. Ez az a köyv, amit tuti biztos, hogy soha nem fogok újra elolvasni. S szerintem most is csak azért jutottam a végére, mert költöztünk, rajta volt az e-book olvasón, belekzedtem, kiváncsi lettem, és csak egy hét múlva kapcsoltam, hogy az olvasón ott van még vagy háromszáz másik kötet is, de lusta voltam keresgélni, mi mást olvassak.

A könyv fordulatos, cselekményes, érdekes, fantáziadús, komplex és olvastatja magát. Mondjuk a feléig zavart, hogy miközben peregnek rendesen az események, fogalmam sincsen, voltaképpen mi a fenéért küzd a főhős Horza, amikor éppen em az életéért teszi, mert azt értettem. (Előleg: a baj ott van, hogy voltaképpen a végére sem tudtam meg, hogy miért.) Horza egy alakváltó, aki a főleg emberek alkotta Kultúra nevű szövetség pángalaktikus mészárlásában egy háromlábú faj, az idiriek oldalán cikázik jobbra-balra.

Állj! Az első problámám itt volt: a könyv függelékéig nem jön össze, annak megértése, miért is zajlk a csihipuhi. Illetve voltaképpen még akkor sem állt össze teljesen a kép, de akkor már nem is erőlködtem túlságosan a megértéssel. Vagyis nagyon zajlik a cselekmény, de voltaképpen nem értettem a hátteret és a miérteket. Ezáltal még azt sem igazán, kinek drukkoljak, és miért. Mert rendben van, hogy Horza voltaképpen szimpatikus (bár sokszor nem is annyira, mert például spoiler érthető, de semmiképpen sem védhető morális szempontból. Pragmatikus, de kegyetlen. De azért csak-csak megbarátkoztam vele, még drukkoltam is neki, hogy sikerüljön elérnie a célját (amit reméltem, majd akkor megmagyarázódik). Szóval jól megírt alak ez a skac, de az a baj, hogy miközben a végére hőssé nemesül azáltal, hogy az egyik, a cselekmény során leamortizálódott robot/számítógép/mifene felveszi a nevét, és örök mementójává válik Horzának, megmagyarázatlan marad, hogy oké, de voltaképpen, miért is? Már maga a gép névfelvétele sem annyira indokolt.

S valahol itt van ebben a könyvben a legnagyobb baj: a motiválatlanság. A cselekedetek motivációi vagy érthetetlenek vagy súlytalanok. Csakhogy ezáltal az egész veszíti el a súlyát. S ez még a kötet legvégén sem kerül helyre.

S arról már ne is beszéljünk, hogy miközben térgörbítésekkel utaznak a csillagok között, az utolsó bolygón, ahol a végső, nagy összecsapás zajlik, sínen közlekedő vonatokkal variálnak. Valahogy nem tudott nem eszembe jutni a Kontroll és a folyton kigyulladó hármas metró, mint intergalaktkus helyszín. S csikorog, robban, ég itt is minden, mint a veszett fene, akár Budapesten. Csak szerencsére itt nincsenek háromlábú, három és fél méter magas pikkelyes csávók, akikkel küzdeni kell, csak ellenőrök és zsebtolvajok.

S még valami. R. R. Martin a főhősök, -szereplők likvidálásban kismiska Banks-hez képest, el kell ismernem. Azért, hogy a könyv szereplői közül voltaképpen egy menekül meg, gépeket nem számítva, nem apró teljesítmény. De talán beteges csöppet.

Viszont az űrhajók nevei, no, talán azok a legjobbak a könyvben, mert bekakkantás egytől-egyig. Csak a legfontosabb, amit Horza lenyúl: Felhő Nélküli Turbulencia. S ebben a szellemben a továbiak. Majdhogynem ezek miatt érdemes elolvasni a könyvet. De voltaképpen nem érdemes.

Korábban már jeleztem (lásd: Holtpont), hogy a Kultúra-sorozattal szándékosan nem sorban kezdtem az ismerkedést, hanem az akkor még 8 részes (a befejező, 9. rész – a Hidrogén szonáta – később jelent meg) űropera közepébe nyúltam bele. Nem bántam meg, úgyhogy most I'm back :), méghozzá ezúttal az elejétől indulok :D!
Egy biztos: érződik rajta, hogy Banks nem ezzel a művel kezdte írói pályafutását :). Azt a terjedelemből is lehet látni, meg érezhető is a könyvben, hogy szeret „lelkizni”, „ami a fejében, azt aprólékosan le is írta”. Nekem semmi bajom ezzel, no meg, valahol – és valahogy – el kell kezdeni egy sorozatnál az alapok lepakolását. Elsőként, mi is az a Kultúra?
Nem tudom, hogy a többi rész is ilyen felépítésű lesz-e, de az eddig olvasott két Kultúra-könyv alapján valószínűleg jó választás volt a kultúrák :) közötti csetepatékon, szembenálláson keresztül bemutatni ezt a világot. Itt a KULTÚRA és az IRIDI-ek harca, vallása, világnézete a háttér és érdekes módon a főhős nem is a Kultúra RK*-ja, Balveda, hanem a két világ közt egyensúlyozó Alakváltó. Kezdésnek mindenképpen érdekes választás, hiszen a Kultúrát elutasító személy szemszögéből láttat többet az író és nem éppen jó képet fest a sorozat névadó társadalmáról… Na de, innen szép nyerni! Nem „nyalunk be” rögtön az elején, csak azért, hogy egy szirupos űr-szappan-operát hozzunk össze a népnek! ;) Jó lesz ez, jó indítás! :D Érdekes világokat teremtett Banks képzelete. Ha türelmesen olvasol, fantasztikus képek és világok jönnek össze a fejedben – mondjuk ez is volt a cél!
Ahogy olvasom, a második részt sokan komálják… No, majd meglátom én is :)

* – ha érdekel, hogy mi az az RK, kénytelen leszel elolvasni ezt a könyvet, meg egyébként is, mert a sci-fi kedvelőknek ezt el kell olvasni! :D :D :D

Annyi jót hallottam az íróról és a Kultúra történetekről, ezért sokkal többet vártam ettől a könyvtől. Ehelyett egy idiri-Kultúra háború közepébe ágyazott közepes űrkalandot kaptam egy alakváltóról, aki csak azért állt az idiriek oldalára, mert azok biológiai lények, miközben a Kultúra lényei elvesztették emberi mivoltukat azzal, hogy nem biológiai struktúráknak, hanem mesterséges intelligenciáknak adták át a fejlődésük irányítását). Horza próbál teljesíteni egy életveszélyes küldetést, visszatér Schar Világára, hogy a Kultúra egyik Elméjét előkerítse. Útközben látunk felrobbanó orbitált, találkozunk emberevő törzzsel (jaj, ez egy nagyon gusztustalan rész), végigkövetjük Horza és csapatának menekülését a Találmány Törmelékéről, aztán egy váltással már megint Fal 'Ngeestrát követjük nyomon, mint a Kultúra egy zseniális szuperagyát, aki a különböző lehetőségeket és jövőket mérlegeli (miközben hegyet mászik). Háááát… vannak benne jó ötletek és gondolatok, de egyszer túl elmélkedő, máskor meg a ponyva mocsaraiban merítkezik meg.
Nem azt akarom mondani, hogy rossz olvasmány volt, hanem inkább semmilyen. Ha ezen a köteten múlna, több Kultúra könyvet nem olvasnék.

Ismerkedjünk Iain Bankes-el. Kezdjük az elején és Kulturálódjunk! Nézzük, mit tud a sorozat első része az Emlékezz Phlebasra.

A könyvet letéve, elsőre az jut az eszembe, hogy atyám, ez hosszú volt. Ezt most nem is feltétlen az oldalak számára értve, hisz olvastam már ennél vaskosabb köteteket is, de valahogy sok(k). Pedig nem, de érzésre mégis…

Jó könyv, sőt!

Bevallom, kell ez a mennyiségi információ a történet és az egész Banks univerzum megértéséhez. A szerző ugyanis aprólékosan kidolgozta a háttértörténeteit és a világát. Mire bemutatja a Kultúra és az Idirek társadalmát, megismerjük a szereplőket és az eszközeiket már tele is írt pár száz oldalt. Ugyanis a regény, mint egy igazi tisztességes hard sci-fi természetesen tele van különböző technikai izékkel és high tech cucokkal. Szóval kell a magyarázat, hogy megértsük miről is van szó. Viszont így tuti biztos, hogy nem ezt a regényt fogom ajánlani a sci-fi műfajával ismerkedőknek, mert kb a 30. oldal után eldobják a könyvet és sírva futnak a sarokba, anyukájukat hívva…

Már a kezdés sem teljesen zökkenő mentes. Kell egy kis idő az aklimatizálódásra, hisz nagyon sok helyszínt és szereplőt tol elénk az író rögtön a nyitással. Csak kapkodjuk a fejünket. Az biztos, hogy ez a sok információ az elején kicsit összezavarja az olvasókat és időt kell hagyni, hogy leülepedjenek a dolgok. Így mondhatni mire mindenkivel megismerkedünk és a viszonyokat is helyretesszük a fejekben, bizony már javában zajlanak az események. A mű rengeteg karakterrel dolgozik, akik hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kalandokba keverednek Szóval a könyvet nevezhetjük akár kalandregénynek, vagy esetleg mondhatjuk egy kissé ponyvás űroperának amiben ide-oda utazgatnak a hőseink, de az biztos, hogy egy döcögősen induló nyitóregény ez.

A cselekmény a távoli jövőben, a Föld határain túl, egy galaktikus háborúban zajlik. Adva van Kultúra egy fejlett civilizáció, melyben az emberek és a MI-k egymás mellett élnek egy liberális, szinte utópisztikus társadalomban, ahol nincs pénz és mindenki szabad. Egyetlen feladatuk van csupán, hogy célt találjanak az életüknek. Velük szemben pedig az Idir birodalom áll, a valláson alapuló rendszerével, mely egy más fajok elnyomására berendezkedett civilizációként próbálja Kultúrát háttérbe szorítva ráerőltetni akaratát a térségre.

A könyvben a két szemben álló fél ügynökének a sorsa fonódik egybe. Kettejük harcát mutatja meg Banks, ahol hol egyikük, hol másikuk áll nyerésre. Esetükben nem is a győzelem, vagy a másik sárba tiprása a cél, hanem a tisztességes harc maga. Szimpatikusak és szerethetők a szereplők. Tele jó tulajdonsággal. Igazi hősök ők függetlenül az oldaltól, amiért küzdenek.

Kapunk tehát egy igazi heroikus harcot, ahol egyértelmű melyik félnek szurkol az ember, persze azt is az első blikkre tudjuk, hogy ki fog győzni. Jönnek az elit harcosok, a hightech flotta. Lesz itt eltűnt és új szerelem. De persze hősi halált is hoz a történet, mint minden jó képességű eposzi küzdelemben.

A regény bővelkedik az akcióban, de e mellett morális kérdést is boncolgat a szerző. Elgondolkodtatja olvasóit és rengeteg kérdést felvet. Minthogy az erő vagy a kultúra lesz -e az alapja a jövő civilizációinak? A társadalmi kirekesztés, a faji- nemi megkülönböztetés örök érvényű, vagy képes az ember leküzdeni a mással szembeni ellenszenvét? Mit tehet a társadalom tagja, ha nem ért teljesen egyet annak egészének működésével? És végül a leghangsúlyosabb felvetés, mi az elsődleges az erő vagy a kultúra? Ezen kérdések mellett pedig Banks hosszasan értekezik a háború és a hatalom természetéről is.

Szóval hosszú, de egy tényleg aprólékosan kidolgozott regény ez. Melyben a világ felépítése csillagos ötös, hihetetlen stabil lábakon áll az egész és minden részlet a helyén van. A szereplők jól kidolgozottak és szerethetőek. A kapcsolat rendszerük hihetetlenül bonyolult, néhol már-már átláthatatlan. A cselekmény sodró lendületű, de kissé kaotikus. A szerző stílusa olvasmányos és bár itt- ott túl sok a techno bla-bla és néhol kicsit untam a világépítést, de a végére azt mondom megérte átrágni magamat ezeken a részeke is, mert így vált kerek egésszé a mű. A kalandok mellett pedig Banks sok fontos kérdést boncolgat, ami a könyvet letéve további gondolkodásra készteti olvasóit.

Nekem összességében tetszett a regény, még a fenti hibái ellenére is szóval biztosan tovább fogom olvasni a sorozatot, ezt a kötetet pedig bátran ajánlom, bár nem egy könnyed délutáni olvasmány, de szerintem a sci-fi geek-eknek kötelező irodalom!

Zárásként pedig álljon itt a regény mottója:

„A bálványimádat rosszabb a vérontásnál”