A ​játékmester (Kultúra 2.) 86% 254 csillagozás

A játékmester mindenek előtt azért tetszett, mert ritkán olvasni ilyen magával ragadó eleganciával leírt űrcivilizációt. Nincs felesleges és fárasztó infodump, nincs hosszú, erőltetett leírás, nincs „én megszenvedtem a művészetért, most rajtad a sor” jellegű nyomás: csupán könnyedén halad előre a történet, a háttérben pedig felsejlik egy érezhetően jól kidolgozott galaktikus civilizáció. Mindig csupán kisebb-nagyobb részleteit látjuk, amik ugyan tökéletesen passzolnak egymáshoz, de a fókusz mégsem itt van: hanem a főszereplőn és annak lelkivilágán.
És ez a második pont, amiért nagyon tetszett A játékmester: mert fölépít egy, illetve kettő izgalmas galaktikus civilizációt, részletesen foglalkozik társadalmukkal, hatalmi megoldásaikkal, gondolkodásbeli különbségeikkel, mégis mindez csak arra fut ki, hogy Jernau Gurgeh személyiségével közelebbi kapcsolatba kerüljünk.
Nem mintha ez olyan jó lenne nekünk, jellemének változása, majd pedig maga a befejezés mégis katartikus erejű.
Mindez persze még tovább van árnyalva olyan remek ötletekkel, mint az Azad-játék, a mesterséges intelligenciák kezelése vagy éppen a Kultúra felépítése és elvrendszere, amik mind-mind kellően megbizsergetik játékos vagy épp sci-fi olvasó énemet.
Úgyhogy igen, határozottan tetszett A játékmester, még ha eleinte kicsit nehezen is rázódtam bele. De a befejezése után egyértelmű, hogy a többi Kultúra-regényt is szeretném olvasni.

Azért Banks tényleg nagyon remekül írt, nagyon szeretem olvasni.

Csak időnként, mint például ennek a kötetnek az első ~120 oldalában, talán kissé hosszan és céltalanul, khm. És én azt a cirka 120 oldalt veszettül untam.
Amiért nagyon kár, mert pedig utána!
Utána aztán beindul a cselekmény szépen, komótosan, arányosan, és végül annyira, de annyira izgalmas lesz! És a vége, bizonyos játszmák, lelkiállapotok, jelenségek, összefüggések, spoilerspoilerspoiler leírása, hát annyira csodálatosak! Engem lenyűgözött, megindított, azt is megértettem, miért szerepel mindenféle nagyonlistán ez a regény.
És a legeslegeslegvégén, ott igen meglepődtem, ezt be kell sajnos vallanom. :)

Rendkívül komoly reményekkel vágok majd bele a Kultúrálódás további folyamatába – röpke kis szünet után.

Nagy elvárásokkal fogtam hozzá az első Kultúra-regényemhez, talán kicsit túl nagyokkal is. Nem volt ez rossz, de nekem nem volt elég. Nem volt elég tudományos, nem volt elég elmélkedős, és még elég pörgős se volt – ez utóbbi esetleg kipótolhatta volna az első két kategóriát, amelyekért jellemzően sci-fit olvasok.

Kaptunk egy elég részletes és érdekes csomagot az Eä bolygóról és az ún. Birodalomról, ami ugyebár nem a Kultúra része, de ami minden egzotikuma mellett – gondolok itt például a háromféle nemre –, eléggé hasonlít a mi emberi társadalmunkra. Mindeközben elég soványka kóstolót kaptunk magából a Kultúrából. Ezért aztán a Birodalom idegen(nek szánt) kultúrája lett túlságosan és valószerűtlenül antropomorf, és a Kultúra civilizációja titokzatosan idegen. Könnyen lehet persze, hogy pont ez volt a cél… Mindenesetre a birodalmiak részletgazdag bemutatása helyett spoiler, szívesebben merültem volna el a Kultúrát érintő rengeteg furcsaság eredetében és működésében. Mert a Kultúra furcsa. Sokkal furcsább mint a Birodalom spoiler. Hogyan lett a Kultúra ilyen, amilyen? Kik és mindenekelőtt hogyan voltak képesek egy társadalmi különbségek nélküli, gigantikus méreteket öltő szupercivilizációt kialakítani? Mi motiválja az embereket, hogy egyáltalán csináljanak valamit ebben a tökéletes világban, ahol a szervek maguktól visszanőnek, mindenki cserélgetheti a nemét, és a drogokat az emberek a testükön belül maguk termelik? Hogy működik ez a világ, amiben nincs pénz, nincs bűnözés, balesetek is csak elvétve? Mit jelent itt a munka, a kreativitás, a társas kapcsolatok? (Az utóbbiból kapunk némi ízelítőt, de az is inkább a kötődések hiányáról árulkodik, mint a sokféleségükről.) Gurgeh „foglalkozása” persze jól illik ebbe a világba, hiszen hivatásos játékos, de mit csinál a többi sok milliárd ember az ébren töltött óráiban?
Aztán ott vannak a gépek(?): ki tervezte és működteti az Elméket, és mennyire befolyásolható, kontrollálható a működésük? Hogyan is van ez az egész a drónokkal, akik külsőre még csak megközelítőleg sem emberiek, de teljesen egyenértékű jogokkal rendelkeznek az emberekkel, na és igencsak emberiek az érzéseik és ízlésviláguk? (Chamlis Amalk-ney például antik bútorokat gyűjt és halakat tart a lakásában.)

Szóval rengeteg a kérdésem, ami megválaszolatlan maradt, és maga a történet, az Azad-játék fordulói és fordulatai nem nyűgöztek le cserébe. Vajon a többi Banks regényben is ilyen arányban csepegnek csak az információk, és az olvasónak kell kimazsolázni az igazán érdekes részleteket?

Külön bekezdést érdemelnek a regényben felbukkanó nevek.
A személynevek ugyanis teljesen agyamentek, amennyiben tökéletesen megjegyezhetetlen, illetve kiejthetetlen halandzsák. Másrészről hihetetlenül jól mulattam az űrhajók elnevezésein, pl.: Persze hogy még mindig szeretlek, Ifjúkori eltévelyedések, Ennyit a finomkodásról, Nyald ki. Vajon az emberek keresztelték el őket, vagy az önálló tudattal rendelkező, szuverén kis lények maguk választották ezeket a neveket? :)

Amikor elkezdtem a könyvet, pár oldal után már azt gondoltam, miért nem olvastam még eddig Bankstől. Aztán ahogy haladtam előre, arra gondoltam még többet akarok olvasni Bankstől.. ennyire magával ragadó volt.
A történet alapját képező civilizáció, a Kultúra elgondolása, nos, más szót nem találok, zseniális! Tudatos, jól kidolgozott világ, ez a szabad ember világa, ahol nincs pénz, test kötöttsége, ahol fejlett a génmanipuláció, nincs öregedés, és halálos betegség. Ebben az egységben nem csak az emberek vesznek részt, hanem az intelligens gépek is, akik ugyanolyan egyenrangú állampolgárnak számítanak. Miközben saját, valódi, szó szerint földhözragadt világunkat nézem, el nem tudom képzelni, hogy valaha bekövetkezik. Lehet több ezer év kellene hozzá. De van annyi időnk?
A Játékmesterben még csak egy szeletét ismertem meg a Kultúrának. Csavaros történet kerekedik ki belőle a végére, ami lassan indul, hagy időt rá, hogy a szereplők elfoglalják a helyüket. A történet főhőse, a már sokat megélt Gurgeh, nem mindig szimpatikus, közönyössége néhol idegesítő volt. (A kis drón, néha több érzelmet produkált, mint ő) Ebben a szabad világban, bizony elkényelmesedik az ember, és Gurgeh is nehezen veszi rá magát, hogy kimozduljon belőle, egy messzi, idegen civilizációba, ahol a játék győztese uralkodóvá válhat.
Maga a játék levezetése izgalmas volt, Banks végig jól keveri a történet folyamát. A Kultúra bemutatása mellett, az Azad birodalom furcsaságait is megismerjük. A játék ideje alatt megmutatja a világok különbségeit, a békét szembeállítja az árulással és erőszakkal.
Végül nagyon tetszett a záró helyszín, a tűzbolygó elgondolása, ahol az élővilág folyton elpusztul és újraéled egy örök körforgásban.

Még mindig az egyik kedvenc Kultúra könyvem. :)

Mindig ezt szoktam ajánlani, ha valaki megkérdezi, melyik kötettel kezdjen bele a Kultúrába.
Banks itt egy rövid, könnyen követhető, de mégis érdekes és csavaros történetben villantja meg előttünk a Kultúra világát. Teszi mindezt úgy, hogy magából a Kultúrából nagyon keveset látunk, ellenben Gurgeh karaktere és az, ahogyan a dolgokhoz viszonyul sokat elárul az otthonáról. Kifejezetten ezért is lehet olyan durva az Azad Birodalom: igazi elnyomás, rasszizmus, nemi alapú kizsákmányolás, szegénység, korrupció, dekadencia – amivel sokszor inkább a Kultúrát szokták vádolni – és még megannyi elem, amitől igazán ellenszenvessé válik számunkra ez a birodalom.
Újraolvasva a könyvet kissé meglepődtem, mennyire egyszerű a szerkezete, mennyire „simán” halad a későbbi regényekhez képes. Sokkal visszafogottabb, nyugodtabb a próza és a cselekmény is, hiába van itt is meg pár klasszikus elem – kotnyeles drón, különc Kontakt ügynök –, mégsem burjánzik úgy az egész. Ráadásul sokkal nyíltabban beszél azokról a morális kérdésekről, amik egyébként szintén elő szoktak kerülni a kötetekben – talán arról van szó, hogy itt nem tűnik el a sok körítés mögött.
Mindenképpen ajánlom bárkinek, aki szeretne egy jó és elgondolkodtató sci-fit olvasni. Mint mondtam, nem hosszú, nem burjánzik, igazán jó belépő a Kultúrába.

Egyetlen gondom van nekem ezzel a regénnyel. A végkimenetelét lehetségesnek, de kevésbé valószínűnek ítéltem az utolsó fejezetek előtt. Aztán a végén, amikor a drón felhomályosítja a történtek hátteréről a játékmestert, ezt úgy tálalja, mintha ez lett volna a legnyilvánvalóbban bekövetkező opció. Ezen túlmenően viszont ugyanaz a briliáns színvonal, amit Banks-től megismertem már A darázsgyár-ban.
Bár sci-fi, de a magántulajdonra épülő Azad birodalom nagyon ismerős lehet az olvasónak a múltból és a jelenből, ellentétben a Kultúrával, mely még megvalósításra vár az emberiség történelmében. Habár én elbizonytalanodtam, hogy szeretnék e élni egy ilyen társadalomban. Az persze rém demokratikusnak tűnik, hogy az ember úgy váltogassa a nemét, mint politikus a meggyőződését, csak éppen nem hiszem, hogy változatlan tudattal lehet férfiként női testben élni, vagy nőként férfitestben. Ha meg a biológiai változáshoz tudati változás is párosul, akkor vagy skizofrén lesz az illető, vagy törlődik a korábbi tudata. Na de ki szeretné elveszíteni a múltját? Olyan genetikai változás sem vonz, ami lehetővé teszi, hogy a szervezet önmaga termeljen tetszés szerinti drogot, habár ennek kétségkívül akadna számos híve. A teljesen veszélytelen élet perspektívája is igen kétértelmű. De a leglényegesebb az, hogy a látszólag állam és egyéb hatalmi ágazat nélküli Kultúrában a Kontakt, (amit eleinte naívan csak valamiféle titkosszolgálatnak véltem) tetszése szerint manipulálhatja azt akit kiszemelt valamilyen feladatra, miközben saját tevékenységéről mélyen hallgat. Némi rasszizmust is kiéreztem hozzáállásukból, hiszen az Azad birodalomba delegált és jelentős érdemeket szerzett követről megvetőleg csak bérencként beszélnek, mert nem a Kultúrából származik. De ezek nem a könyv gyengeségei, hanem figyelmeztető jelek. Másrészt egy olyan nagyhatalom, melynek hadihajói például Kapd Be, vagy Kis Csibész néven működnek, feltétlenül rokonszevesebb az Azad birodalomnál.
Banks újfent borzasztóan magasra tette a mércét.

Már az első Kultúra regény is nagyon elkapott, de a Játékmester emelte a tétet.
Olyannyira, hogy két rész után megcsillagoztam, hogy a kedvenc sorozataim közt tündökölhessen.
A Birodalom és a Kultúra ellentétéről olvashatunk, de leginkább Gurgehről, aki maga a játékok mestere. Kapunk egy csepp átfogó játékelméletet, rengeteg izgalmas ötletet, meg vannak ebben olyan dolgok, amit a jó magyar érzetű emberek simán „Robo-liberál baromságnak” hívnának. ( ;-D ) Nem, mi sosem fogjuk elérni a Kultúra szintjét, ha engem kérdeztek. Azt hiszem ez a többség hozzáállásán látszik a mai aktuálpolitikában.
A Játékmester viszonylag könnyed történet, nincs tele hosszas leírásokkal és tudományos magyarázatokkal. Rettentően élvezhető és gördülékeny történet. Nincs tele csavarokkal sem, de azért akad némi meglepetés a végére. Még ha nem is kiszámíthatatlan.
Azt hiszem beállítom a minimum havi egy kultúra regény elolvasása funkciót.

Ühüm, alakul a Kultúra-szemléletünk, mint ama bizonyos púpos gyerek a prés alatt! :)

Ismét két világ „csap össze”: a KULTURA és az AZAD Birodalom és megint egy ember, ezúttal a Kultúra-beli Gurgeh szemén keresztül (aztán egy csavarral még valaki másnak a szemén keresztül) látjuk ezt a meglehetősen furcsa „összecsapást”.
A képlet egyszerű: „Az élet játék, és csak szerencse kell hozzá – meg még egyéb dolgok. :)” Igen? Akkor játsszuk el, hogy birodalmak pusztulnak el, vagy emelkednek
fel egy-egy jó „lépés” után!

Nekem erről a könyvről Róma jutott eszembe. Róma léte is hajszálon függött Hannibál Itáliába nyomulása elején, de elég volt egy kis megingás és ma már a törti könyvek a Carthagói Birodalom helyett a Római Birodalomról és a latin műveltségről értekeznek beható mélységben…
Ez is valami ilyesmi. Kezdetben az élet is egyszerű játék, de minél többet játszol, annál több lesz a veszítenivalód. Aztán az Azad Birodalom életet lemodellező játék – amiben az idegen, Gurgeh, mint mindenféle játékok nagy tudója, maga is jól elmerül – jóval komolyabbra fordul, úgy mint az életben…

A színtér ezúttal jóval szűkebb, mint a sorozat első részében, de van olyan izgalmas, sőt! :) És nem is annyira túlírt. Nem hiába lett ez sokak kedvence és nem hiába van ott az 1001 könyv listán…

Még azon gondolkodtam, hogy milyen lenne ezzel a – szerintem – sokdimenziós sakk-szerepjátékkal játszani! :D

Nem vagyok az a hard core sci-fi fogyasztó, csak hébe-hóba szoktam elmajszolgatni egy-egy könnyebben emészthető darabot, de ez a regény nagyon az ízlésemnek megfelelő volt. És bár megfogadtam már magamnak, hogy nem kezdek bele több sorozat felhalmozásába helyhiány és pénzhiány miatt, de a Kultúra sorozat egy-két darabját muszáj lesz beszereznem, mert a helyi könyvtárban, naná hogy nincsen egy sem. Magáról a könyvről is essék szó: nincsenek benne emészthetetlen leírások, nincs teletűzdelve szakszavakkal, csak amennyi még elviselhető. Ugyanakkor van érdekfeszítő történet, jó karakterek, egy jól felépített univerzum, amiből csak itt-ott csepegtet egy két infót az író. Van egyfajta finom humora, például az űrhajók elnevezései, vagy a drónok párbeszédei. Van benne társadalomkritika, és bár nagyon elmések és érdekesek a technológiai újítások, illetve maga az Azad játék, és a jövőkép, a hangsúly mégis a főhős lelki fejlődésén van. Illetve azon a kérdésen, hogy most akkor az emberek használják a mesterséges intelligenciákat, vagy inkább fordítva van?