Fear ​and Loathing in Las Vegas 86% 11 csillagozás

Tudom, hogy ez a regény komikusnak számít. Azt is értem, hogy miért nevethet rajta, aki viccesnek találja. Azt is érteni vélem, hogy mitől lett egy generáció számára meghatározó jelentőségű annak idején. Megérdemli a hírnevet. Csak éppen nekem nem volt kedvem nevetni rajta. Azt se tudtam, kit sajnáljak jobban: a főszereplőket; azokat, akik viselik a főszereplők cselekedeteinek következményeit (értsd: feltakarítanak utánuk); az egész társadalmat, ami a háttérben látszik; vagy azt a generációt, amelynek életében ez volt a meghatározó élmény.

Részletes értékelés a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2023/05/14/utazas_az_…

Igen mágikus, szemlélet- és tudat-módosító (vagy inkább: a már egy ideje folyamatban lévő sz- és t-módosulást váratlanul bizonyító) felfedezést tettem e regényt (újra)olvasva (kb. 6 év után, és most először angolul, bár a nyelv nem tudom, számít-e): én ezt már nem érzem (át) annyira.

Érteni még mindig értem – az nem olyan nehéz: az Amerikai Álomnak befellegzett és vége a boldogan agyszétcsapós időknek, és a veszteséggel való megküzdés egyik (tök érthető és elképzelhető) módja, hogy totál állatot csinálunk magunkból (mert az megszabadít az emberlét fájdalmától, mint a regény mottója is mondja), még ma gyorsan, meg még holnap is, meg igazából ha még egy hétig így csináljuk, abba se halunk bele; és vágom, hogy mi a vonzó ebben. (Felnőtt tartalom: az önpusztításban és az azzal járó ámokfutásban – minden emós felhang nélkül – szerintem van valami baromi vonzó. Miafaszér ne csinálnám, ha megtehetem? Biztos, hogy nem kapok pirospontot, ha nem csinálom, és jó eséllyel feketét se, ha csinálom. És nem milyen izgalmas mindennap arra játszani, hogy hátha még ma megúszom? És mi más ez az egész, ha nem a legalapvetőbb [amerikai] szabadság kifejezése? Meg még romantikus is valamelyest ez a bajkeverő/elb*szott-szerep, naná.)

De érezni már nem érzem. És bár néha felröhögök, igazából egyáltalán nem találom viccesnek ezt az ámokfutást – valahogy minden egyes atrocitás leírása közben azokra gondolok és azokkal érzek, akik szembekerülnek ezzel a két vadállattal – akik majd kitakarítják utánuk a hotelszobát, akik ott állnak velük szemben, miközben ők éppen valami késsel hadonásznak, stb. – szóval azokkal, akik fizikailag vagy lelkileg ott maradnak majd az összes szarral, amit Gonzóék maguk után hagynak.

(Gondolkodtam közben más drog-regényeken is. A Trainspottingot pl. jobban szeretem most, mint ifjabb koromban – asszem, az univerzálisabb; európaibb [azt mindig jobban értem]; nem ennyire énközpontú.)

Na mindegy, asszem, vége az ifjúkornak. Még csinálhatok úgy egy darabig, mintha nem lenne vége, de az, hogy Thompsont olvasva így moralizálok itten, már a biztos véget jelzi. (Lehet, hogy ez nem baj.)

Kellemes délutáni ámokfutás az Amerikai Álmot keresve. Amellett, hogy baromi vicces – a maga hallucinogén módján –, pont elég hamar van vége ahhoz, hogy ne kezdjem hiányolni a cselekményt. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag minden egyes „As your attorney, I advise you to…” kezdetű megnyilvánulást az évszázad poénjának kiáltottam ki. Közben meg mindent megtudtam a drogokról, amit nem akartam. Oda fogok figyelni erre a HST arcra.