Belgium ​bánata 73% 15 csillagozás

Biztosan mindannyian ismeritek azt a viccet, hogy Brüsszelben tömegverekedés tör ki a vallonok és a flamandok között. Nagy erőkkel kivonul a rendőrség, és a megafonok egyfolytában azt harsogják, hogy: A vallonok menjenek a tér déli oldalára, a flamandok meg az északira! Nagy nehezen sikerül szétválasztani a tömeget, csak pár ember szerencsétlenkedik még a tér közepén. Egy rendőr odarohan hozzájuk, és rájuk ordít, hogy menjenek a helyükre. Mire az egyikük, az idős Kohn bácsi azt mondja: Na jó, de az igazi belgák hova álljanak?
A kb. 90 000 „igazi belga” egy részét, több mint 25 000 embert deportálták 1942-44 között. Hogy miért „csak” ennyit? Mert Belgium német katonai kormányzója Alexander von Falkenhausen, egy tapasztalt és náciellenes német tábornok, amolyan legvidámabb barakkot csinált Belgiumból a második világháború alatt. Falkenhausennek sikerült kordában tartania az SS-t és az éhínséget is, így a belgák a többi megszállt országhoz képest szerencsésen vészelték át a háborút. (Falkenhausent aztán a Hitler elleni merénylet apropóján letartóztatták, de túlélte a koncentrációs tábort.)
Független és semleges Belgiumról 1830-tól beszélhetünk. Az alkotmányos monarchiában a nemesi oligarchia uralma fokozatosan és békésen alakult át parlamentáris demokráciává, ahol két meghatározó pár a katolikusok és liberálisok váltogatták egymást a kormányzásban. Az első világháború és a német megszállás után Belgiumban is erősödtek a szélsőségesek. A hivatalosan francia nyelvű országban megerősödött a többségben levő flamandok önállósodási vágya.
Ebbe a Belgiumba születik 1929-ben a regény főhőse és Hugo Claus alteregója Louis. Egy évvel azelőtt, hogy Leon Dégrelle megalapítja a vallon, fasiszta rexista pártot, és négy évvel azelőtt, hogy a megalakul a szélsőjobbos Flamand Nemzeti Unió Staf de Clerq vezérletével. (A regényben Louis apját Stafnak hívják – és ebben a szövegben semmi sincs véletlenül.) A flamandok egy része a rokonság okán és a függetlenségi törekvések támogatása miatt szimpatizál a németekkel, de a többséget inkább taszítja a germánok erőszakossága, és vallásellenessége. (A flamandok katolikusok, többek között ezért sem jött össze soha a többször is felmerült terv, a Hollandiával való egyesülés.) A háború alatt sok flamand kollaborál a németekkel, sokan mennek a Reichbe munkát vállalni – önként, vagy kevésbé önként, és sok flamand harcol a keleti fronton. De kollaboráció tekintetében a vallonoknak nincs mit a flamandok szemére vetni. A Vallon Légió a Waffen-SS kötelékében szintén részt vesz a szovjetek elleni „keresztes hadjáratban”.
A háború után a szerencsétlen sorsú III. Lipót királyt távollétében halálra ítélik. 280 kollaboránst végeznek ki, és közel 60000 ember ítélnek el, de Belgium igyekszik gyorsan elfeledni a háborút, szőnyeg alá söpörni az emlékeket. Jó néhány köpönyeget gyorsan megfordítanak, és a viszonylag épen maradt ország a Marshall-segély jóvoltából hamarosan Európa egyik legvirágzóbb államává válik.
Erről a Belgiumról, az 1929-47 közötti évekről fest hatalmas impresszionista tablót Hugo Claus. Időnként csak foltokat, elmosódótt árnyakat érzékeltem a szövegből, de azt is éreztem, hogy minden a helyén van, és ha belga lennék, biztosan értenék is mindent. Mert azért eléggé figyelni kell, hogy ki kivel van, mit miért tesz, mert a gondolatok és tettek nem mindig feleknek meg egymásnak, a szereplők „minden gondolata, már a kigondolás pillanatában érvényét veszti.” (Nem árt olvasás közben néhány jegyzetben rögzíteni, hogy ki kicsoda.)
Hugo Claus egyértelműen önéletrajzi elemekkel dolgozik, és a belga tabló alatt, mellett, fölött ez egy klasszikus Bildungsroman, Louis szellemi útja a katolikus internátustól, a flamand Hitlerjugenden, majd a zsidó irodalmon át az írói pálya kezdetéig. Egy folyamatos, előbb ösztönös, majd tudatos, fabuláció és konfabuláció.
Hugo Claus később balos lett, majd világfi, végül Nagy Flamand Irófejedelem, akinek ez a regénye egyszer megnyer egy „megvan, de nem olvastam” felmérést Belgiumban. Az első tízben volt még a Biblia, két Eco, és Harry Mullishtól A menny felfedetése – amit szintén tervezek elolvasni :)
(Mínusz fél csillag, mert időnként lehetett volna feszesebb.)

Abszolút hitelesnek érzem ezt a történetet, komoly és bonyolult kérdéseket tár elénk az író és alaposan elgondolkodtat arról – ha van elég türelmünk – hogy egy nemzet hogyan halad a saját identitását, kultúráját kereső úton, és hogy milyen hibákkal kell szembesülnie, milyen bizonytalanságokra kell ráébrednie. Nagyon összetett regény Belgium náci megszállásáról, a flamandok és a frankofonok egymás mellett éléséről, a köztük levő feszültségről, az ellenséggel történő együttműködésről, konformizmusról, meggyőződésről és elvtelenségről, karrierizmusról, a cselekedetek motivációjáról, döntésekről. Mindemellett egy flamand kisváros és egy középosztálybeli család élete is kibontakozik előttünk számos csúcsponttal, és egy csodás fejlődésregény is – önéletrajzi ihletéssel –, amely Louis Seynaeve gyermek – és ifjúkorát mutatja be, de az én meglátásom szerint túlságosan részletesen.
A történet középpontjában éppúgy vannak valós események, mint ahogy elmerülhetünk fantáziákban és álmokban. Nem volt egyszerű haladni a történetben mert hihetetlenül sok szereplő jelent meg benne. Ami engem bámulatba ejtett az a regény stílusa, ahogy az író a nyelvet/nyelveket, a nyelvjárásokat használta, ahogy a párbeszédeket felépítette. Egy csöppet sem könnyű olvasmány, de lebilincselő, élmény volt irodalmi, történelmi, nyelvészeti és lélektani szemszögből nézve egyaránt.

„A Belgium bánata majdhogynem mértani közepén a tizenhárom éves főhős, Louis Seínaeve váratlanul, minden előkészítés nélkül belép a városháza udvarára és pár perccel később a flamand Hitlerjugendba. Egy pillanatra nem is akartam elhinni, hogy ez történik.” (idézet Forgách András utószavából)
A könyv majdhogynem mértani közepén kezdtem el egyre jobban unni a könyvet. Amiről szól, érdekes, vagy tulajdonképpen az lehetne (ld. @egy_ember értékelését, aki remekül összefoglalta a könyv történelmi hátterét). De ahogy szól róla, az sok, nagyon sok. Nem oldalszámra, hanem a bőbeszédű és öncélú fecsegés miatt. És a végére már nem csak Belgium, de a világ összes bánatát átéreztem.
Biztos sokszor többet értettem volna belőle, ha magam is belga volnék. De nem vagyok. Így is átjött sok minden (a bánat persze mindenekelőtt), de sokkal kevesebb tücsökheréléssel lényegesen jobban tetszett volna. A naturalizmusból is elengedtem volna legalább a felét, még akkor is maradt volna benne bőven.
Nem szeretek olyan könyveket olvasni, ahol egy idő után már az oldalszámokat figyelem, mikor lesz már vége…
(Ilyen könyvek után kedvem támadna átvizsgálni a várólistámat, és leirtani róla egyes hatalmas, hömpölygő írásfolyamok-at és Bildungsroman-okat. Hiszen végül is szórakozásból olvasok, a kötelező olvasmányok ideje számomra hál' Istennek, régesrég lejárt… De nem irtok, mert mazochista kíváncsi moly vagyok.)

Ez a könyv nekem egy mumus. Háromszor fogtam neki, még meg is vettem, hogy ne kelljen mindig visszavinnem a könyvtári határidőkre, de így is beletörött a bicskám. Igaz, számos érdekességet találtam benne, és nagyon hasznosnak bizonyultak a lábjegyzetek is, de annyira nehéz falat ez a regény, hogy sok részt átlapoztam, ezt a túlírtságot már nem voltam képes mind befogadni.

Nem vitatom az irodalmi értékét, hiszen tényleg jól bemutatja a belgákat és meg lehet ismerni belőle a flamand szellemiséget, de ebben a témában inkább a Védőrt tudom ajánlani, amelyik szintén hitelesen lefesti, hogy milyen volt akkoriban a háború alatt, csak fele ennyi oldalban és még izgalmasabb is.

Nehéz falat volt, jól megrágatta magát. Bevallom, megkönnyebbültem, mikor a végére értem, mint ha egy közepesen szenvedős kötelező olvasmányon lennék túl. Akkor miért nem hagytam félbe? Jó kérdés… Úgy éreztem, van benne valami, ami nagyon is érdekel. Talán az a történelmi háttér, amit @egy_ember az értékelésében bemutat. Találtam olyan bekezdéseket, amik lekötöttek, ezek mind erről szóltak, de sajnos a történet előrehaladtával egyre jobban megritkultak. A főhős és családja ezzel szemben egyre több volt, mondhatni, túl sok. Egy dolgot elért Claus, fogok még Belgiumról, a flamand-vallon történetről olvasni, de azt hiszem, más stílust kell keresnem hozzá.

A könyv nagyon jól mutatja be a II. vh-s belgiumi állapotokat, és a flamand-vallon szembenállást, de annyira, de annyira túlírt…

Izgalmas utazás volt. Nem éreztem fárasztónak. Számomra új karakterek és remek egyéni megoldások tették színesebbé a regényt. A vége nagyon emberi.Aki kicsit is nyitott a leíró jellegű könyvekre csak ajánlani tudom.