Tegyük fel, hogy el kell törnöd egy ember karját.
A jobbat vagy a balt, nem számít. A lényeg, hogy el kell törnöd, mert ha nem… nos, ez sem igazán fontos. Legyen elég annyi, hogy ha nem töröd el, akkor nem számíthatsz túl sok jóra.
Na mármost, a kérdésem a következő: gyorsan töröd el a kart – reccs, hoppá, bocs, várj, segítek, itt ez a rögtönzött sín –, vagy elnyújtod az egészet jó nyolcpercnyire, időről időre leheletnyivel növelve a nyomást, egészen addig, míg a fájdalom már lila és zöld és forró és jéghideg, és üvölteni kell, annyira elviselhetetlen?
Hát igen. Egyértelmű. A helyes megoldás, az egyetlen megoldás az, ha minél hamarabb letudod az egészet. Kart eltörni, konyakot átnyújtani. Jó állampolgárhoz illően. Nincs más jó válasz.
Hacsak.
Hacsak, hacsak, hacsak.
Mi van akkor, ha a szóban forgó kar tulajdonosát történetesen utálod? De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel.
Most fontolóra kellett vennem ezt a lehetőséget is.
Amikor azt mondom, most, arra a pillanatra gondolok, amit épp próbálok leírni; a pillanatra, ami egy töredéknyivel, méghozzá igen véres töredéknyivel előzte meg azt a másik pillanatot, amikor a csukló végül eléri a tarkót, és a bal felkarcsont legalább két, de még valószínűbb, hogy több, lötyögve egymáshoz kapcsolódó darabra törik.
Az imént említett kar az enyém. Nem valami elvont filozofikus kar. A csont, a bőr, a szőrszálak, a kis fehér sebhely a könyök csúcsán, melyet a Gateshill általános iskola fűtőtestjének sarka okozott – mindez hozzám tartozik. És most érkezett el az a pillanat, amikor fontolóra kell vennem annak a lehetőségét, hogy a mögöttem álló férfi, aki a csuklómat szorítva szinte már szexuális vágytól fűtött odaadással feszíti a karomat felfelé a gerincem mentén, utál engem. De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel.
Az örökkévalóságig húzza a dolgot.
11-12. oldal