Holston (A siló 1.) 86% 460 csillagozás

Elképesztő, hogy 60 oldalban is össze lehet sűríteni egy ilyen történetet… vegyünk egy jól kitalált, szerethető főszereplőt, adjunk hozzá a múltjából fájó, megrázó emlékeket, a jelenéből pedig egy jóadag hiányt, és kilátástalanságot… keverjünk bele egy csepp 1984-es gondolatszabályozást, egy kávéskanálnyi Mátrix-féle „ne higgy a szemednek, semmi sem az, aminek látszik” érzést, és végül jöhet egy posztapokaliptikus Reménytelenség-fűszerkeverék, csak hogy biztosan tudd, innen nem lesz kiút…

„Jobb kimenni, és legalább egy alkalommal a saját szemünkkel látni a világot, semmint elevenen égni el a műanyag függönyökkel. Jobb néhány perccel tovább élni.”

Nehéz véleményt alkotni, egy ilyen kicsi, de annál töményebb információval ellátott könyvről.

Az elején kicsit idegenkedtem a főszereplővel kapcsolatban, nem a neme miatt, hisz sosem érdekel hím, vagy nőstény az illető, semmint inkább a gondolatai zűrössége zavart meg.

Ahogy a két idősíkon halad a történet, úgy kezdtem felengedni és a végére már én magam akartam a változást.

Túl sok minden nem derül ki, sőt rengeteg kérdést hagyott maga után.

De amint látom a folytatások sem vastagabbak sokkal, mondjuk szerencsére a következő két kötet már itt vár a sorára, amíg azokkal végzek és még az érdeklődésemet fent tudja tartani, megfogom rendelni a többit is.

Eddig számomra négy csillagot ért.
Egy olvasásnak tökéletesen megfelelt.
Érdeklődve várom a következő részét.

Rövid, tömör de annál ütősebb… Nem is lehetne jobb intrója egy sorozatnak, belépőjegyet kaptunk egy posztapokaliptikus, zárt és elszigetelt világba – a végjáték zseniális, döbbenet a köbön – folytatni fogom, az biztos!
Takarítani senki nem szeret igazán, a Silóban pedig meg is értem, hogy miért nem…

Biztató négy csillag, mely másnak simán lehetne 5-s is, de én óvatosan tapogatózom eme műfaj rejtett zugaiban. Nem vagyok járatos a disztopikus sci-fi vonalon, kevés ilyet olvastam életemben, és elég vegyes érzéseim voltak, de a kíváncsiság nagyon hajtott. Meg kell, hogy mondjam, Hugh Howey erősen kezdett, nagyszerűen fullasztó légkört teremtve. Megismertük Holstont, az ő múltjának egy kis darabját, és megismerjük a helyszínt a silót, mely nem kukoricás. Sok dolog nem történik, apró ízelítő, mondhatni stílusosan előétel, étvágycsináló a következő fogásra.

Ritkán olvasok disztópiát, pláne olyat, ahol a romantika jelentősége majdnem a nullával egyenlő, ennek ellenére azt kell mondjam, Hugh Howey megvett magának kilóra. Mert ez… ez valami zseniális volt! Pedig csak 62 oldal… és összesen 4 szereplője van… és rengeteg benne a leírás és a belső monológ… De mégis tökéletesen kerek, összetett és letehetetlen.
Hol a folytatás?!

Rövidke mivolta miatt, nehéz véleményt mondani róla.
Nyomott kis atmoszféra lengi körbe, bár néhol úgy éreztem nem eléggé nyomasztóan.
A főszereplő és tragédiája, a végén az utolsó 3 oldalon teljesedett ki és ott tetszett is.
Átfogóbb gondolataim biztos lesznek, ha több részen túl leszek.
Kíváncsi vagyok lesz-e ennek az egész történetnek értelme. Eleje, vége.

Ez a történet rövidsége ellenére (vagy éppen okán) frappáns mondanivalóval bír, mely az utolsó oldalakon fedi fel magát igazán. Nagyon nehéz róla úgy írni, hogy ne legyen belőle kemény spoiler, de annyit mondhatok, hogy bár a jövőben játszódik, tökéletesen mutatja be bármely múlt – vagy jelenbeli társadalom működésének alapjait, a lényeget kiemelve, a történelmi hátteret és a környezetet pontosan annyira felvázolva, hogy a mondanivaló értelmezhető legyen. Amint az olvasó szépen ráébred, mit is szemléltetnek a főszereplő életének darabkái, mi is lehet valójában a mélyben, az izgalom megragadja és az utolsó szóig nem ereszti. Sőt, talán még azután sem.

Az ember génjeibe bele van kódolva a kételkedés, a lázadás, a felsőbb erőkkel való szembefordulás, és ez a kód a környezettől, az elnyomástól, a jelenlegi hatalomtól függetlenül is munkálkodik a vérében. Mi az igazság? Jó a birtokában lenni egyáltalán, vagy tényleg létezik olyan, hogy boldog tudatlanság? Mitől és mikor válunk szabaddá illetve rabbá? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket dobál az olvasó elé ez a mű, hagyva, hogy sorban levonja a következtetéseit az egyes dolgokkal kapcsolatban, a végén pedig hümmögjön egyet – hogy megdöbbenésében vagy önigazolásában, az már egyénfüggő.

Az egyetlen kis gondom ez a rövid disztópiával/sci-fivel, hogy rövid. Érthető és értékelhető, hogy így üt elég nagyot, mert a lényeg nem veszik el a részletekben, de én mégiscsak jobban kedvelem azokat a könyveket, amik aprólékosan kidolgozottak, és egy kész világot kaphatok, ami ugyanúgy képes megszólítani, ahogy egy ilyen rövid szösszenet. Erre a kis szívfájdalmamra reményeim szerint a folytatások majd gyógyírűl szolgálnak, mert ez egy nagyon jó sorozatkezdés, sok suttogó részlettel de annál inkább üvöltő tartalommal.

Nehéz értékelést írni egy könyvről, ami tulajdonképpen egy első fejezet.
(Értem én, hogy van itten egy komoly könyvkiadási háttérsztori, de azt már kevésbé, miért kell ezt a későbbiekben, a befutott regény fordításában is leképezni.)

A történet végül is egész érdekes. Maga az ötlet, a posztapokaliptikus bunkerélet, nem világmegváltóan újszerű, de a „takarítás” kikényszerítésének rejtélye egy novellányi kifejtést abszolút megér. Olyan is az ember érzése, hogy a szerző kísérletezett, és tulajdonképpen ez egy novella, amit aztán később regénnyé duzzasztott, felbátorodva a pozitív visszajelzéseken. Elképzelni nem tudom, hogyan lehet ezt a lekerekített epizódot frappánsan folytatni anélkül, hogy a záróképből való kikecmergés erőltetett lenne.

Na jó, kíváncsi lettem, szóval ha @Ákos_Tóth kölcsönadja a többi részt is, készen állok egy újabb, maroknyi-információhiányos-túlélő-ténfereg-a-mérgező-Földön disztópiára. :)
Ezt most tehát egyelőre novellaként értékelem, és úgy rendben van.

Az az érdekes ebben a történetben, hogy úgy tudtam imádni, hogy mostanában már kicsit besokalltam a disztópiákból és a posztapokaliptikus történetekből. De ez ennek ellenére nagyon tetszett, talán azért, mert nem young adult, és sokkal inkább a klasszikus disztópiákra hasonlít. Nekem az 1984 jutott róla kicsit eszembe.

Ami nagyon tetszett ebben a történetben: egyrészt a rejtély. Végig rágja az embert a gondolat: most tényleg mérgező a külső világ, vagy kint megint minden zöld és kék, és van remény a jobb életre?

A másik pedig – és emiatt írtam, hogy számomra hasonlít kicsit a történet az 1984-re – a manipuláció, amivel fogva tartják a siló lakóit. Az 1984-ben is az a kedvenc részem, amikor a főhős megkapja a könyvet, és rádöbben, hogy egy nagy méretű átverés részei. Elhitették velük, hogy nem tehetnek mást. Központilag manipulálják őket, hogy azt tegyék, amit akarnak, és ott maradjanak, ahol lenniük kell. Pontosan ez a gondolat kerül elő itt is: direkt elhitették, hogy a külső világ mérgező. Beléd nevelték, hogy aki ellenkezik, az takarít. Akkor lehet gyereked, ha a lottó engedi. Minden egyes cselekedetedet szabályok közé szorították, de senki sem tudja, hogy ezek a szabályok kit és mit szolgálnak valójában.

Összefoglalva szerintem egy nagyon érdekes történet, elgondolkodtató, és a szerző nagyon szépen leírta Holston gondolatait. Bár nem young adult, tulajdonképpen én minden korosztálynak ajánlanám, a fiatalabbaknak is, amennyiben szeretik az ilyen jellegű, disztópikus, posztapokaliptikus történeteket. Nem annyira cselekmény, sokkal inkább gondolatközpontú, de egyáltalán nem unalmas.

A további gondolataimat a történetről, és néhány érdekességet itt olvashattok: http://deszy-diary.blogspot.hu/2013/05/olvastam-hugh-ho…

Ahogy el kezdtem olvasni, nem voltam meggyőzve, de rövid mivolta ellenére, a második fejezettől már kezd érdekessé válni, a végére pedig teljesen „letehetetlenné” válik, és még csavarok is vannak benne.
Ez akár egy lezárt történet is simán lehet így, de mindenképpen elolvasom a többi részt, remélem hasonlóan jók lesznek.