Múltkor a Brooklynt olvasva nem tudatosult bennem, de most annál inkább: hogy Selby milyen végtelenül együttérző.
Meg talán az se tűnt fel múltkor, hogy milyen végtelenül tudatos.
Mert hát csak folynak itt a mondatok és a napok megszakítás nélkül, és végül is miben különbözik az egyik mámoros vagy betépett vagy felspannolt éjszaka vagy nap a másiktól – mind ugyanolyan, nem?
Nem – közben nemsokára elmúlik a nyár (és szépen lassan mindenünk leépül), már nem süt oda a nap a ház elé, már kifakul a vad-vörös haj, már nem elég a szerelem, már nem elég kifejezőek a szavak, már túl sok minden kimondhatatlan, már nem elég az álom (és miért és hogy is lenne elég, ha egyszer nem lesz belőle valóság úgysem), már nem már nem már nem.
És Selby közben együtt-érez, és én is vele érzek (mindenkivel), és világos, hogy függőnek lenni nem morális hiba vagy gyengeség vagy akármi, csak megtörténik/lesz, leszek annyira könnyű, vagyok annyira szét, bárki lesz, lehet, leszek – mert nem mindenki vágja, hogy amit csinál, az (már) az, és ha vágja is, talán akkor is inkább az, mint a valóság, és talán már egyébként is túl késő – és hogy jönne ahhoz bárki, hogy ítélkezzen, és hogy mondhatná bárki is, aki véges-végig mindig birtokában volt józan eszének és nem adta fel és nem is akarta soha feladni az önkontrollt és nem akart soha semmilyen drog-jellegű eszközt igénybe venni ahhoz, hogy máshogyan legyen, mint ahogy van – hogy mondhatná bárki ilyen ember, hogy: szar vagy és gyenge, és egyszerűen csak mondj nemet; Selby nem is ítélkezik és nem is mond ilyet (talán mert ő is volt benne).
És Selby közben rém tudatos – a dolgok nem összevissza b*szódnak el, hanem fokozatosan, logikusan, kérlelhetetlenül; és olyan könnyen.
(Ez nem a dolgokat romantikus/vagány/cool fényben ábrázoló drog-regény, annyi szent.)
