Möbion 82% 36 csillagozás

Három találkozás a könyvvel, kronológiai sorrendben.

1.) Fizikai paramétereit tekintve ez a kiadvány akkora, hogy amikor kinyitottam, a páromnak át kellett mennie a másik kanapéra. Szóval nem tömegközlekedésre való, de még ágyba se nagyon ajánlanám.
2.) Kinyitás után először a fotókat böngésztem át. A Villa Negra művészeti csoport alkotásai között a szobrok vannak túlsúlyban. No már most egy háromdimenziós művészeti alkotást két dimenzióban interpretálni mindig kihívás, de érzésem szerint a fényképész(ek) jól oldottá(k) meg a feladatot: végig érezni a tárgyak térbeliségét. Amúgy jó kis dolgok ezek, lehet rajtuk mélázni, van bennük valami megnyugtató – külön kiemelném, hogy ezeknek a szobroknak olyan gusztusos felülete van, én biztos összetaperolnám őket.
3.) A szöveg. Horváth Viktor a Török tükörrel robbant be az irodalmi köztudatba, amivel szépen betöltött egy lyukat a honi piacon: a jól olvasható, misztikus-fifikás, irodalmi minőségű történelmi regényét. Aztán jött tőle A Kis Reccs, ami már más tészta. Nekem ugyan nagyon tetszett, mert bátor, kreatív és egyéni kísérlet (igaz, enyhén túlhúzva), de általában véve hidegen fogadták. No, ezzel a kisregénnyel Horváth ezt a vonalat vitte tovább, abszolút következetesen és betyár módon kiélezve. Úgy nevezném én el ezt a műfajt, hogy pszichedelikus poszthumán posztmodern. A magyar szépirodalomban nincs számottevő előképe – még leginkább Szorokinhoz lehetne hasonlítani, de érzésem szerint valamivel tudatosabban építi rá a szemre hallucinogén anyagok hatása alatt írt szöveget egy nagyon is direkt írói elképzelésre. (Még ha ez az írói elképzelés olyan massza is, ami azért bőven megengedi az olvasatokat.) Én megértem @robinson negatív viszonyulását a könyvhöz a tekintetben, hogy ez a szöveg olyan drámaian mondja fel az olvasóval kötött hagyományos írói szerződéseket, amit tényleg nem könnyű tolerálni (és hangsúlyozom: nem is muszáj tolerálni). Ezt a kisregényt (azt hiszem) nem kell, nem lehet megérteni: át kell szűrni magunkon, aztán lesz, ami lesz. A magam részéről lenyűgözőnek találom ezt a nyakig érő kását, amivel Horváth meglepett. Amúgy ez a kása első pillantásra úgy fest, nem sok ponton kapcsolódik a képekhez – de olvasás közben folyamatosan éreztem, hogy maguk a műtárgyak jelentése is átalakul a mondatok hatására. Akár tudatos, akár nem, piros pont érte.

És még sok ilyen társművészeti kiadványt kérek szépen, mondanom sem kell.

A könyv, mint műalkotás. Ez a szempont eddig sosem jutott az eszembe: a könyvekre eddig szinte csak papírra nyomtatott és a könnyen kezelhetőség érdekében bekötött szövegekre tekintettem. Ez a gondolkodásmód most, Horváth Viktor Möbionjának elolvasása után talán egy kicsit megváltozik – erre persze nem igazán számítottam; vagyis pontosabban semmire sem, ugyanis erről a kötetről semmit nem tudtam a kézbevétel előtt (ami nem is csoda, hisz egyrészt pár hónapja jelent meg, másrészt nem is sok információ lelhető fel róla az internetes böngészés során), ráadásul a szerző más korábbi könyvéhez sem volt még szerencsém.

Már az olvasás előtt rögtön feltűnt a könyv fizikai mérete és súlya (mintha egy földrajzatlasz és egy nagyobb fajta tégla nászából született volna), ami persze indokolt is, hiszen egy képekkel gazdagon illusztrált, igen jó minőségű alapanyagra nyomott kötetről beszélünk. A Möbion furcsasága, különössége onnan ered, hogy voltaképpen egy művészeti ágakon átívelő szimbiózis eredménye, amely a szöveget író Horváth Viktor és a könyvbéli képeken szereplő alkotásokat jegyző Villa Negra Egyesület között jött létre. Mert itt nem szimpla kísérőképekkel illusztrált történetről vagy képekhez írt magyarázó szövegekről van szó, hanem egymást kiegészítő és kölcsönösen tiszteletben tartó művészeti ágakról.

A már említett szimbiózis a regény egészét döntő módon határozza meg. Ugyanis bár a könyv egyes elemeit korántsem nevezhetném eredetinek, de az, ami megszületett belőlük, már az. Példaként felhoznám az írás műfaját. Eleinte úgy tűnik, hogy egy háborús sci-fit olvasunk valamelyik messzi-messzi galaxisból: vannak itt egymással ősidők óta szemben álló birodalmak (a Külső és a Belső), különféle típusú űrhajók, furcsa külsejű lények, eleinte érthetetlen szavak és technikák. De mielőtt legalább ezt elkönyvelhetnénk magunkban, jön egy másik szint: megtudjuk, hogy az elbeszélőnk, a fő-fő antagonista, a Külső Birodalom félelmetes ura, a möbioptron nevű szer segítségével képes befolyásolni az álmokat, és az azokban véghezvitt dolgokkal kihatni és irányítani a valóságot. Aztán vannak itt még álmon belüli álmok (tisztára, mint az Eredet), és úgy egyébként is, egyáltalán nem világos, hogy mi az álom és mi a valóság…

De mielőtt elkezdenénk gondolkodni, hogy most akkor egy távoli helyen, a jövőben játszódó sci-fit vagy egy álmokon átívelő kalandot olvasunk, feltűnik, hogy ezek az utazások egy gyanúsan Földszerű helyen történnek. Ha figyelembe vesszük a Birodalmak geológiai elhelyezkedését (az antagonisták által észveszejtő kegyetlenséggel uralt Külső Birodalomból vulkánokon és tektonikus repedéseken keresztül juthatunk fel az óceánok, kontinensek, hegyek és völgyek szabdalta Lineáris övezetbe, ahol a biók élnek a maguk kisszerű, halandó, emberi módján – háborúskodnak, pénz és szerelem után vágynak, hogy aztán rövidesen meghaljanak –; majd innen mehetünk tovább az ég felé, a protagonisták által irányított Belső birodalomba, ahol béke és harmónia van, melynek lakói segítik az embereket, és felveszik a harcot az innen száműzött antagonistákkal), rögtön adódik a Pokol-Föld-Mennyország értelmezés is, főleg úgy, hogy nemegyszer Dante idézetekbe futhatunk. A kötet nagy erénye, hogy egyik mellé sem kell letenni a voksunkat, mindegyik érvényes – de mégis, az egyik a másik nélkül nehezen értelmezhető.

Emellett kiemelném még kötet humorát (bár illene, nehéz komolyan venni egy magas sarkú művelúr csizmában, vörös tangában és palástban tipegő Sátánt / Darth Vadert, vagy azt, hogy a birodalmi tanácsot úgy vezeti egy bedrogozott macska, hogy ez senkinek nem tűnik fel), és azt, hogy ha ennyire sokrétűen értelmezhető a történet, a szerző mer más és más valóságérzékelést teremteni a különböző szinteken, ami garantáltan meglepetést fog okozni a gyanútlan olvasóknak. És amit eddig leírtam, az még csak a jéghegy csúcsa…

A Möbion egy méltatlanul mellőzött és ismeretlen könyv, és bár igen húzós az ára, de arra biztatnék mindenkit, hogy tegyen vele egy próbát, különös élményben lehet része. Én meg rövidesen belenézek a Török tükörbe…

Hát ez a könyv! El sem tudtam képzelni, milyen lehet az, hogy egy képzőművészeti alkotócsoport munkáihoz valaki regényt ír, és az eredmény tényleg nem mindennapi :) Trükkös kis történet ez, nekem sokáig nem esett le, ki is a narrátor (bár lehet, hogy csak én vagyok lassú), és eleinte nagyon úgy nézett ki, hogy ez egy sci-fi; végső soron akként is olvasható, de azért mégsem. Hogy akkor mégis micsoda, azt nem árulom el, mert spoiler lenne :) Horváth Viktor néha egy leheletnyit túltolja a stílust, pl. a random nyelvek szavaiból összekombinált káromkodások sokadjára már nem voltak viccesek, de nagyrészt szellemesen megírt, gördülékeny szöveg.
Nem az a kimondott ingázós olvasmány, egy vastag műnyomó papírra nyomott, nehéz művészeti albumot képzeljetek el, viszont már csak nézegetni is nagyon jó. Minőségi fotók mutatják be a művészcsoport szobrait, festményeit, nekem a művek nagy része kifejezetten tetszett. Kiemelném Takáts Márton Budapest, Hommage à Piranesi című rézkarcsorozatának itt látható darabjait, amik egészen lenyűgöztek (az egész sorozatot lásd: http://www.takatsmarton.hu/galeria/hun/rezkarcok-01.html).

2019-ben másfél hónapig olvastam Horváth Viktor regényét, a Möbiont; ezt a vékony kis könyvet, ami a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg és ami számomra egy új, ismeretlen vizekre való evezést jelentett. A fülszöveg alapján könnyedebbnek gondoltam, a mérete is hasonlót sejtetett – aztán jött a meglepetés. Sokáig olvastam tehát, pedig a nyelvezet nem volt rossz, még akkor sem, ha a szerző egy külön kis világot épített fel, sajátos kifejezésekkel. Akkor úgy éreztem, jó lett volna látni az első kiadást is, és ez hamarosan meg is fog valósulni, hiszen nagyjából két héten belül kezemben lesz az illusztrált kiadás is legújabb lírás könyvrendelésem részeként. Nagyon kíváncsi leszek rá így, hogy 2023 végén újraolvastam a történetet.

Huh, a történet… ugrál az időben, ami először néha jó volt, néha kevésbé, de azért lehetett követni rendesen a cselekményt, második olvasásra pedig abszolút komfortosnak éreztem. Furcsa világ és furcsa cselekmény, amit kapunk Horváth Viktortól. A regény szereplőihez hasonló szereplőkkel eddig még nem találkoztam sehol, fura lények, fura szerzetek, de feldobták a történetet, ahogyan a humor is, amit a szerző beleszőtt a könyv soraiba. Sci-fi ez, de nem a megszokott értelemben, amihez hozzájárulnak a történet megszületésének körülményei is, és éppen ezért érdekel az első kiadás.

Még több: link

Még az is megeshet, hogy nem fogtam fel amit olvasok, de akár kedvencelhetném is, éppen emiatt. Aztamindenit volt!

„Ez meg mi a rottendrakken?”

Ez egy egészen egyedülálló kötet. Ami azért talán csak egy picikét baj… Annyira sokrétűen értelmezhető, olyan meredek a szimbolikája, és annyira nem lehet egyértelmű, földi halandók által jóváhagyható mondanivalót vagy értelmet gyömöszölni bele, hogy az csak magasművészet lehet.
Amit eddig Dante, Bosch, Bulgakov, Freud, Pelevin, Szorokin, Gaiman, a modern fizika, meg még sokan mások letettek az emberiség közös kultúrkincsének asztalára, abból itt mind mazsolázódik ki valamennyi. Nagyon izgalmas hangulatú, egyedi valamit eredményezve, ami valószínűleg méltó lenne ismételt olvasásra, böngészésre, különböző tudatállapotokban történő gyakori végiggondolásra. (Meg olvasnék róla sok-sok kritikát, nagyon hozzáértőktől.)
Elméletileg ráadásul valahogyan szerves egységben is van a szöveg a kötetben látható képzőművészeti alkotásokkal – de protagonisták vájják ki az összes szememet, ha értem, igazából mi köze a szövegnek a képekhez.
Viszont, ne felejtsük ki a kötetet létrehozó képzőművészeti ágazatok közül a fotóművészetet és a könyvkiadás művészetét sem – e teljesítményeket szinte biztosan felfogtam, és nagyra értékelem.

Én szeretem a sci-fit, csak már azért unom is.
Ezért jó a szépirodalmi igényességgel megírt sci-fi.
Ugyan a kettő csak úgy tud összebékülni, hogy a két szék közül az asztal alatt végzi – még nálam is.
Mert azért ez végső soron olyan, mintha egybe lenne gyúrva a győzedelmes arkangyal a lába alatt senyvedő bukottal. Tehát nem csupán egy helyen szerepelnének, hanem egyetlen lényként kellene észlelnünk őket.
És abban van valami nem természetes, valami mesterkélt.
De persze ez a különösség intellektuálisan baromi izgató tud lenni.
Bár az nagyon sokat számít, éppen miből fordul rá az ember: hogy egy ponyvától vagy egy irodalmi briliánstól jövünk-e.
Dukaj Extensája volt pontosan ugyanez a szint.
Az npu pedig a Titán szirénjei (még macska nélkül is… Vagy van benne macska?) (mert az teljesen természetesen hatott, nem pedig Frankenstein nyolc végtagú kreálmányaként).

Különös, formabontó, egy szép alkotás maga a kötet is, a képzőművészet és az irodalom összekapcsolódása, jó kézbe venni, de nem igazán jó olvasni. Nagy lelkesedéssel nézegettem: a szobrok, a festmények, a rézkarcok nagyon kifejezőek, többségében kellemes benyomást keltőek. Különösen tetszettek Csoma Gábor vidám színvilágú festményei, vagy a Tűzhely , a Möbius-szalagok, A múló idő állandósága, az Időmag , Fényerdő, Meghitt tér konkrétumok nélkül című alkotások. Az irodalmi szöveg nagyon laza kapcsolatban áll a képzőművészek által megfogalmazottakkal, szinte ellentétpárja azoknak: durván elutasító, tudatmódosított, gyűlölködő, habár az irónia nagyon a helyén van benne és unalmasnak sem mondható egyáltalán, csak nekem egy kicsit sok.
Olyan, mintha a képzőművészeti rész a Belső Birodalom lenne az irodalmi pedig a külső, de lehet, hogy ez az értelmezés már nagyon túlzott.
Sem az irodalmi műfaj, sem a szöveg nem igazán tudott elkápráztatni. Egy percig sem vitatom, hogy nincs létjogosultságuk így együtt, sőt több mint egy képzőművészeti album, vagy mint egy regény, csak az én befogadói élményemet nagyon megosztják.

Nem nagyon olvastam még Sci-fit, így ez könyv újdonságként hatott rám. A legelején kicsit azt éreztem, hasonló a Kokoschka babájához abban az értelemben, hogy az is egy látszólag összefüggések nélküli kortárs írás meg ez is annak tűnt számomra.
Ami megkapott benne, az a stílusa volt. A stílus olvasmányos, bár roppant abszurd lények vannak benne, a meglehetősen bizarr környezet teszi átlagon felülivé, egyedivé. Egyedi a legjobb jelző, kevés ehhez fogható könyvet láttam.
Igazat megvallva a cselekmény kevésbé tudott megérinteni, még mindig testidegen vagyok a fő műfaji vonulatában azaz sci-fi-ben. Sci-fi, Urban Sci-fi? Nehéz műfajt szabni neki.
@Kuszma-nál olvastam a Szorokinos hasonlatot, én azt mondanám, hogy a műveiből a Kék hájhoz fogható bizarr szöveg. Fura kettősség, hogy ennyire nem tudok elszakadni a könyv stílusától, másrészt meg a mondandója szinte hidegen hagy. Talán a bennem élő művészlélek miatt lehet? Könnyen lehet, pont ilyen affinitás szükséges hozzá, aki Szorokint és hasonló stílusú társait el tudja olvasni, az ezt a könyvet is szeretni fogja.
4 csillagot (4,1 pont) adnék, mert a fentebbi „aprócska” hiányosság mégis bejátszik az összképbe, de egyáltalán nem volt élvezhetetlen könyv.