Dzsorden 9 csillagozás

Akkor figyeltem fel Horváth Péterre, amikor az Öl című regényét olvastam. Régóta készülök is, hogy ezzel a könyvvel folytassam a vele való megismerkedést, elmélyedést a munkásságában.
A Dzsorden első látásra életrajzi regénynek is gondolható lenne, (szerintem) tévesen rajta is van az „életrajz” cimke, pedig nem az. Olvasás közben én vagy háromszor rágugliztam Horváth Péterre, hogy tényleg nem roma származású-e, mert annyira élethűen tudta elmesélni Dzsorden történetét. :)
Hogy kicsoda Dzsorden? Egy cigány (a könyvben többször szerepel ez kifejezés, mint a roma, úgyhogy inkább én is ennél maradok) lány és egy amerikai (vagy svéd vagy egy francia) apa árva gyermeke. Az anya a szülésbe belehal, a Taszáron szolgáló (valamelyik) apa pedig elhagyja az országot. A kis Dzsordent (akit egyébként Jordán Jordán-nak kereszteltek) a link, tolvaj nagyanyja veszi gondozásába, de hamar a börtönben köt ki életvitele miatt, ezért a fiú állami gondozásba kerül. Ennek ellenére a fiú nem kallódik el, egészen jó képességei vannak, még egy elit gimnáziumba is bekerül. Mindvégig azért küzd, hogy kijusson Amerikába, hogy megtalálhassa néger apját. Vajon sikerül-e megbírkóznia az őt körülvevő előítéletekkel? Megtalálja-e az apját? Boldog lehet-e?
Ezek nagyon sarkalatos kérdések. Nekem leginkább az volt fájó ebben a könyvben, amikor – a szemmel láthatóan értelmes és normális életet élni kívánó Dzsorden folyton az előítéletekkel szembesül. Amikor ilyeneket olvas az ember, mélyen elgondolkodik: vajon ő hogyan reagálna, ha gyermeke választottja egy cigány lenne? Nehéz kérdések ezek, mondom.

Nagyon nehéz erről a könyvről úgy írnom, hogy ne legyen túl személyes.
Mikor „dzs” betűs könyvcímet kerestem, rögtön felfigyeltem ennek a könyvnek a fülszövegére. Tehát nemcsak a kezdőbetű miatt olvastam el. Sok érdekes és elgondolkoztató részlet van benne, olyan kérdésekről, amikkel akár nap mint nap szembesülhetünk. Tiszteletreméltónak találtam, hogy felvetette, körbejárta ezeket a témákat, és több oldalról is szembesítette a szereplőket (meg az olvasót is) ezekkel az egyáltalán nem fekete vagy fehér* üzemmódban eldönthető kérdésekkel.
Ami nagyon nem tetszett a könyvben, az a rengeteget markolás volt. Ontotta a történeteket, csak úgy zúdultak az emberre. Nem éreztem fontosnak ennyi aprólékos részletet, sőt sokszor zavart is. Nyomta az adatokat, életrajzokat, epizódokat. Aztán voltak komolyabb hitelességi problémáim is, nehezen hittem el egyes szereplőkről, hogy valóban ilyenek lennének, így beszélnének, viselkednének, gondolkodnának, mint ahogy a könyvben tették. Végül sokallottam a naiv és a csoda elemeket is. Na nem valóságos csodák voltak, csak mindig ott termett egy „jótündér”, aki megoldott valamit. Pl. az Amerikába utazásnál is. Ja, hát így megy ez, persze.
Meg ott vannak a kis bakik: hibák az angol és orosz szövegekben, illetve beszél koromfekete bőrű újszülöttekről, rögtön születésük után (ez nem így van, pláne a fél- ill. negyedvér babáknál, csak olyan jól hangzik, nem?).
Sajnáltam Dzsordent, nehéz az élete. Nehéz volt, nehéz és nehéz lesz. Sosem olvadhat bele a „tömegbe”, bármennyire is szeretne néha. Folyton szem előtt van, szemmel tartják, megkülönböztetik, mindig ő az, akit kipécéznek, ha valakinek épp pécézhetnékje van. A legrendesebb(nek látszó) emberek egy részéből is kihozza a rasszistát, ha túl közel merészkedik hozzájuk. Érintőlegesen tudok egy keveset erről, ténylegesen persze csak akkor tudnék, ha „saját bőr” szerint is érintve lennék.
Úton-útfélen hallok rasszista szövegeket, sokszor általam egyébként nagyra becsültnek vagy szimpatikusnak gondolt emberektől is. Ha mód van rá – nem mindig van –, szoktam szólni, mielőtt nagyon belemerülnének, hogy vigyázat, színérzékeny (is) vagyok. Mert nem érezném magam jól a bőrömben, ha szó nélkül hagynám. De nem érzékelem, hogy a lehető legkisebb mértékben is elgondolkodnának, max. konstatálják, hogy fura fazon vagyok, akivel nem lehet rendesen beszélgetni…

* – és ezt konkrét „színre” is értem, meg főként átvitt értelemben is

Az elmúlt évek legkedvesebb könyvét fejeztem be. Nagyon tetszetős, izgalmas történet, olvasnám még. Annyira nagyon rövidnek tűnik annak ellenére, hogy több életet is emeséltek benne.
Emlékezetes marad az élmény, nem csak azért mert szerettem, hanem mert Pünkösd révén pihenve olvashattam, nem pályázatot írtam és tanultam vizsgára.
A téma, amibe nyakig belebonyolódunk nap mint nap velünk van, elkísér. Mindenkinek adódhatnak rossz élményei, de bízom benne, hogy a jók dupla számban vannak jelen. Mert hiszen ott az előítélet, de ha megismerjük őket, mindenképpen változik a látásmódunk.
Visszatérve a regényre (a főhősre, akit nagyon megkedveltem, szerettem, akartam hogy minden jó legyen), szívemből ajánlom.
Élményt ad, elgondolkodtat. Kérem, majd meséljétek el, hogy nektek milyen lett a kapcsolatotok. A miénk oly' klassz, hogy lehetségesnek érzem újrázok, újrázunk.

Nehéz erről a könyvről bármit is írni…
Adott egy nevelőintézetis kisfiú, aki nemcsak önmagát keresi, hanem az apját is. Aki vagy cigány, vagy egy itthon állomásozó néger katona. A XXI. századi Magyarországon egyik sem egy dzsolidzsóker, mindkettő megbélyegzi az embert. Valós problémákat (szegregáció, rasszizmus, kiközösítés, szavazatmegvétel) boncolgat, viszont a lerágott csont szivacsos állománya off néha már ki is látszik.
Végtelenül sok kis történetet kapunk Dzsorden életéből, ami vagy nagyon aprólékosan van kifejtve, vagy csak karcolja a felszínt; attól függ, milyen kedvében volt az író, merthogy a cselekmény, a végkifejlet szempontjából pont nem lényeges. Persze, fontos, hogy miből lesz a cserebogár, honnan hova jutott Dzsorden ezen a bőrszíne, származása miatt nehezített pályán, de majdnem a felét feleslegesnek éreztem. Az meg kifejezetten bosszantott, hogy Dzsorden (mivel szerinte ő nem cigány, meg akarja a feltehetőleg USA-ban élő apját keresni, és ezért nagyon ráfekszik az angol nyelv tanulására) úton-útfélen angolul kommunikál mindenkivel is. Nem igazán tetszettek a karakterek sem: vagy túl lebutítottak, vagy túl „csodásak”. Ilyen emberek, ilyen felfogással és reakciókkal egyszerűen hiteltelenek, nem életképesek.