Ólompegazus (Zenit 1.) 82% 47 csillagozás

Nem is gondoltam, milyen fontos adósságot törlesztek ezzel a könyvvel. Én ugyanis gyűjtöm az urban fantasy azon darabjait, amelyek egyfelől túllépnek a jól ismert kliséken, másfelől viszont nem csúsznak át a „vajon mire gondolt a költő ezzel a lángoló zsiráffal” kategóriába (tudom, képzavar). Az Ólompegazus pontosan ilyen: nem éri be azzal, hogy mitológiai elemeket dobál a modern világba, és bár sokat bíz az olvasó fantáziájára, mégis egy szórakoztató, kalandos történet marad. Szereplői közül sokan egy Rejtő-regényben is megtalálnák a helyüket, a szerző pedig látható élvezettel lubickol a velük történő események abszurditásában. A befejezés pedig annyira más, mint amit – hasonló(?) olvasmányaink alapján – várnánk, hogy akár azt is hihetnénk, át lettünk verve. Pedig lehet, hogy a könyvben felhasznált mitológiai elemek egyik legjobb modernizálását olvastuk: a sztori mágikus(abb) szereplői ugyanis nem érzik magukra nézve kötelezőnek, hogy 2-3 ezer éves erkölcsi normák szerint cselekedjenek, csak azért, mert ők azok, amik, és abba a történetbe csöppennek, amibe. Ehelyett inkább megmutatják, hogyan változik meg a történet, ha modern gondolatok, modern érzések irányítják a hőseit.
Na jó, egyfelől talán nem lett volna rossz, ha egy kicsivel többet megtudunk arról, mi a radai rosseb is történt voltaképpen, másfelől viszont ebbe a könyvbe éppenséggel nem illett volna egy nagy szakállú bölcs, aki részletesen elmagyarázza, hogyan is működik a világ, és mitől kvantum.

Urban fantasy, mágikus realizmus, kortárs: teljesen mindegy. Számomra „csupán” egy gyönyörű könyv a szerelemről, gyászról, barátságról, vágyról, házasságról, Budapestről és….talán az újrakezdésről.

Ez a regény zanzásítva tartalmazza a mostanában olvasott könyveimet: Riordan Percy történetei a görög mitológiával, a Pajzán álom buddhista vonulatával, a Méreghercegnő tarot kártyalapjainak az értelmezésével, az Angyalok bukása a keresztyén szimbólumaival, és persze a sok Platonra utalással Atlantisszal kapcsolatban.
Őszintén szólva nekem nem is tűnt fel a cím ellentmondásossága, amíg meg nem magyarázták: a pegazusnak könnyűnek kell lennie, hogy repülhessen, míg az ólom pont lehúzná a földre. Nagyon tetszett ennek a szimbólumnak az emberekre való alkalmazása. A szövegre nagyon kellett figyelni, mert a stílusa gördülékeny, az események az elején még lassan csordogálnak, de nagyon sok az utalás, a kétértelműség, és semmi nem az, aminek látszik, nem is beszélve az idősíkok váltakozásáról. Alapvetően tetszett ez az összetettség.
A szereplők is érdekesek voltak. Tetszett a csillagászati vonal is. Kíváncsi vagyok, hogy a különböző történetek hogy kapcsolódnak majd egymáshoz?

Megint sikerült nem választanom mellé, örülök. Kellemes, mosolygós élmény volt ez a könyv, másodsorban a helyszínnek-hangulatnak, elsősorban pedig a stílusának köszönhetően. Jaj, néha olyan jókat röhögtem, és nemigen érdekelt, hogy ilyen szellemes és színes körmondatokkal kvázi élő ember nem beszél. (Ha mégis, leveleket a kiadóba.) És ne feledjük el minden idők legszürreálisabb regényalakját, Döme urat sem.
A történet maga annyira nem vett le a lábamról, de távolról sem volt rossz, és meg kell persze említeni, hogy az aktuál-kliséktől teljesen mentes, és esetleges más ismerősségek sem voltak tolakodóak.
Hogy a Zenit-koncepcióra hogy sikerül erőltetettség nélkül felfűzni a történeteket, arra azért kíváncsi leszek.

Azt, hogy mi is igazából az Ólompegazus azon túl, hogy a regény címét adta, jobb, ha mindenki maga deríti ki. Azt viszont el lehet árulni, hogy szubjektíve milyen. Mondjuk például olyan, mint a vienetta – miután beburkolta az ember, kocogtatni kezdi a fagyispohár oldalát a kiskanalával, miközben azt mantrázza, hogy kérek még!
No de milyen az már, hogy egy regény ennyire olvastatja magát? Mert van benne nem lineáris időrend, egymásba áttűnő idő- és valóságsík, otthonülőket világjárásra ösztönző ismeretterjesztés, ám önmagában mégsem csak a történet, hanem a meseszövés, ha úgy tetszik az író hangja az, ami kiváltja ezt a mantrázós bibliofíliát. A történet számomra – élve az olvasói szabadság jogával a maga öntörvényű, asszociatív módján – akár a Divina Commedia, a János Vitéz, a Solaris, és – filmekhez kanyarodva – a Virágzó völgy vagy a Ház a tónál vonulathoz kapcsolható. Az OP erőssége, hogy az ő verziója friss. A szépsége – igen, a regényé –, a mindennapok káoszába ágyazott, mégis mindenütt ott van, mint mondjuk az Apocaliptica Reflections c. korongjáról széthullámzó zene. Az OP-nál az nagyon egyedi, hogy valahogy minden és mindenki, mítosz és fantasy földet ér és valóságos lesz, még a pátosz is, amikor humor segítségével, mint valami szappanbuborék kipukkad és csak az marad ott, aminek kell, díszek, leplek és homályok nélkül, se több, se kevesebb. Az olvasó pedig repes, mert megkapta végre a magáét. Mégis amikor az OP végetér, az olvasó, mint üresbe tett négykerekűt a toscanai tájban, nagyon nem akarná lefékezni magát, mert csak lesné, hogy merre a folytatás.

Huhh… lehet, hogy nekiülök, és lendületből végigolvasom még egyszer.
Ez megint egy olyan könyv, ami nem a történetével nyűgözött le. A történet sem volt rossz, de ömagában kevés lett volna. Viszont a stílusa egyszerűen magával ragadott, és a tele volt remek karakterekkel. A fantasztikus, szinte már plasztikus leírások, és az abszolút átélhető hangulatok szabályosan letehetetlenné varázsoltak a könyvet. Nem, nem utaztam túl a busszal, de nem sokon múlt… Sajnálom, hogy a Zenitről mint olyanról igazából szinte semmi nem derült ki, ennek ellenére azt hiszem, új kedvencre bukkantam.

Bevallom őszintén, hogy a Zenit sorozathoz számomra Horváth György neve hozta meg a kedvemet, és bizony nem kellett csalódnom.

Az Ólompegazust igazi élmény volt olvasni. Elcsépelt kifejezés, hogy a szereplők hitelesek, ezért inkább azt mondanám, hogy könnyen magunkra, barátainkra, ismerőseinkre ismerhetünk bennük, mindenféle esendőségükkel együtt, velük élhetünk. És jó fantáziaregényhez méltón a mágikus-misztikus elemek sem annyira idegenek, tulajdonképpen ugyanolyan kézzelfoghatók, átélhetők, mint maguk a karakterek. Ettől, és Horváth György kitűnő (bár ebben a műben némileg visszafogott) nyelvhasználatától emelkedik ki ez a regény más hasonló műfajú alkotások közül.

A története nem egyedi (bár szívbemarkoló), a Zenitről sem tudunk meg túl sokat, mégis olyan minőséget képvisel, hogy érdemes volt ezzel a könyvvel kezdeni a sorozatot.

„Az Ólompegazus egy nagyon jól megszerkesztett, magával ragadó szöveg. A történetszálakat összekötő, legtöbbet fokalizált szereplője Utas András, akit többnyire Kóborholdként emlegetnek. A férfi éttermi futárként dolgozik, élete mentes mindenféle hullámtól és a rá következő völgyektől, talán egyedül a nők körében aratott sikeressége fűszerezi. Sármja, akár a szövegben lassan kibontakozó természetfeletti, karakterének részeként mozdulataiba, tetteibe simul, és igézően hat a környezetében felbukkanó nőkre. A helyszín Budapest, ahol ez a tengődő, sodródó, túl sokat nem erőlködő alak a hozzá kötődő szereplőkkel való kapcsolatában hozza létre a jelen vagy idézi meg a múlt eseményeit.”
A Próza Nostra kritikai oldalon olvashatjátok a kritika többi részét: http://www.prozanostra.com/iras/az-oroksegre-varva-zeni…

Vigyázz, sok árulkodó részletet tartalmaz. :)

Bevallom, félve vettem a kezembe a könyvet, az utóbbi időben nem voltak jó tapasztalataim a magyar fantasy-val. Az se sokat segített, amikor megláttam, hogy ez egy sorozat első kötete (de legalább az első, nem a sokadik).
Kellemesen csalódtam. Nagyon ötletes és fordulatos regény volt ez, és az író rendkívül ügyesen kezelte a nem-lineáris cselekményt. A nyelvezete és a stílusa is kiváló, néha a párbeszédek kissé élethűtlenek, de aránylag ritkán. A magyar elnevezések sem hangzanak sután, a környezet is hihető, és jó felismerni az ismerős helyeket. Ígéretes első rész.

Szerk.: Másodszorra már nem tetszett annyira, mint elsőre, kicsit káoszos néhol, hogy mi miért történik, és ki kicsoda, honnan jön a mágia stb. És Simon monológja a felgyorsult világról kissé sok volt…

Egészen meglepődtem az Ólompegazus olvasásakor, ugyanis minden látszat ellenére több lesz, mint egyszerű kalandregény.
A szokásosnál nagyobb hangsúlyt kapnak az elmélkedések, az elgondolkodtató tartalom sem szorul a háttérbe, miközben a karakterek mindannyian kiválóan kidolgozottak, az érzelmeik valóban emberinek hatnak.
Ugyan nem hiányoznak az izgalmasabb és kalandosabb elemek sem, mégis más stílusban jelennek meg. A történet bővelkedik visszaemlékezésekben, bár így a jelenben történt események sokáig nem tűnnek olyan fontosnak. Vártam valami grandiózusra, hátha többet is megtudunk a misztikus események hátteréről (vagy egyáltalán kiderül, honnan kapta a Zenit nevet a sorozat), de végül ez nem történt meg, remélem később azért elmélyítik a mitológiát.
A magyar környezet sajátos hangulatot kölcsönöz az eseményeknek, a különböző stílusok keveredésével rendkívül szórakoztató lesz. Ha a folytatás is ilyen jó lesz, nem panaszkodhatunk.
Bővebben az ekultúrán.