Ökológiai ​lábnyom és fenntarthatatlanság 2 csillagozás

Roppant érdekes és főleg hasznosabb lenne, mint amennyire első látásra tűnik, ha valaki úgy írná meg a fizika és a biológia történetét, hogy feltárná, hogyan specializálódott egyre nagyobb mértékben a kutatómunka. Jól látnánk belőle, hogy a tudós nemzedékről nemzedékre egyre szűkebb szellemi térbe kényszerült visszavonulni. De nem ez lenne a legfőbb tanulsága egy ilyen tudománytörténetnek, hanem ennek épp az ellenkezője: az, hogy mivel a tudományos munka hatósugara beszűkült, a tudósok minden nemzedéke egyre lazább kapcsolatba került a tudomány többi részével, a világegyetem átfogó értelmezésével, pedig kizárólag ez méltó az európai tudomány, kultúra és civilizáció nevére. És az a helyzet, hogy ez a szűk látótérbe zárt tudós mégis felfedez új jelenségeket, előbbre viszi a tudományát, bár azt alig ismeri, és a gondolkodás enciklopédiáját is bővíti, bár azt lelkiismeretesen ignorálja. Hogy történhetett és hogyan történhet ez meg? Mert hát e cáfolhatatlan tény azért roppant különös: a kísérleti tudomány fejlődése jórészt bámulatosan középszerű, és még középszerűnek sem mondható emberek munkájának köszönhető. Vagyis a mai civilizáció gyökere és jelképe, a modern tudomány befogadja a szellemiekben középszerű embert, s lehetővé teszi számára, hogy ott sikerrel dolgozzék.
Csakhogy ez kitermel egy rendkívül fura emberfajt. A kutató, ha felfedezett egy új természeti jelenséget, szükségszerűen erősebbnek, magabiztosabbnak érzi magát. Látszólag jogosan azt hiszi magáról, hogy „tudós ember”. S való igaz, van benne szemernyi abból, ami a hiányzó részekkel kiegészülve tényleg tudás. Ilyen hát a szaktudós lelkülete, akit századunk első éveiben ért el a legőrjítőbb magasztalás. A szaktudós remekül tudja a világnak egy apró zugát; minden másról azonban fogalma sincs. [Ortega y Gasset]

246-247. oldal

A jó szándékú polgár tenni is akar valamit, s ehhez a média is szolgál ötletekkel, főleg olyanokkal, melyek vásárlással járnak. Cseréljük ki a villanykörtéket, vegyünk energiatakarékos háztartási berendezéseket, elektromos autót, „környezetbarát” akármit. Ezen túlmenően ne szemeteljünk, a hulladékot szelektív gyűjtőkbe helyezzük. Ezek természetesen nem felesleges biztatások, de ha ezen a szinten maradunk, a fenntarthatóság nagy kérdéseihez viszonyítva mindez alig nevezhető többnek, mint pótcselekvésnek. Megnyugtat, hogy tettünk valamit, s ezzel kipipáltuk a feladatot. Megúsztuk a fogyasztás csökkenésének nehezebb kérdését, az életmódváltást, értékrend-módosítást, a mélyebb tájékozódás, a tanulás és tanítás szükségességét. Világunk pedig megy tovább, ahogy eddig, egy katasztrófákkal fenyegető, bizonytalan jövőt elhallgató „fogyasztói társadalom” napi gondjainak előtérbe helyezésével.

287. oldal

Eredendő fenntarthatatlanságunknak egy igen jelentős további oka is van, nevezetesen, hogy amikor az emberiség együttes lábnyoma teljesen kitölti a rendelkezésre álló teret (vagyis amikor átlagos értéke „csak” 1,5 gha/fő), akkor a vad fajoknak már semmi nem marad, kipusztulással fenyegetve őket. Márpedig a környezet állapotának legfőbb indikátora a biodiverzitás, és a fentiek alapján nem meglepő, hogy csökkenését eddig egyetlen fejlett országban sem tudták megállítani. Enélkül pedig nem lehet szó fenntarthatóságról.

257. oldal

A jövőt nem tudjuk megjósolni, ám képesek vagyunk alakítani. Mindannyian tehetünk valamit azért, hogy egy kedvezőbb jövőkép váljon valóra.

243. oldal

Ha egy rendszer normálisan működik, akkor viszonylag determinált, azaz minden változási szándék ellenére a rendszer visszakerül az egyensúlyi állapotba. Így bizonyos értelemben csak kis lehetőség van a befolyásolására. Egy kaotikus helyzetben viszont, amikor a rendszer lebomlóban van, a helyzet pont fordított. Egy egészen kis cselekvés is hatalmas változásokat eredményezhet. Ekkor nyílik meg a tér a szabad akarat számára. Ebben a pillanatban a viszonylag szabad akarat állapotában vagyunk. Ez annyit jelent, hogy […] mindenki befolyással van a kimenetre. [Immanuel Wallerstein]

243. oldal

Értelemből fakadó szeretettel kell közeledned mindnyájunk szülő anyjához a természethez. [Herman Ottó]

245. oldal

A specialista egyre többet tud egyre kevesebbről, végül mindent tud a semmiről. [Konrad Lorenz]

247. oldal

A keresztény anarchista Lev Tolsztoj éleslátó és szemléletes megfogalmazása szerint:
Ha a látszat szerint a nép önkormányzattal rendelkezik is, a kormányzat tettei és intézkedései éppoly kevéssé a nép akaratából történnek, mintha az állam rendjében önkényuralom lenne. Az ember olyan börtönbe zárt fogolyhoz hasonlít, aki azt hiszi, hogy szabad, mert jogában áll a börtönőrök választásánál leadni szavazatát.

242. oldal /7. lábjegyzet

… abban a naiv feltételezésben éltem, hogy az emberek többségének szemében világos és jól ismert fogalom az ökológiai lábnyom.

16. oldal

… a világ vezető politikusainak valószínűleg fogalmuk sincs annak a természeti rendszernek a működéséről, amelynek forrásait az általuk vezetett államok felhasználják, és amelynek állapotától a létük függ. Megjelenésük tekintélyt sugároz, a források megszerzéséhez remekül értenek, (ön)érdekérvényesítő képességük kiváló, így a nagyobb szelet mindig az ő tányérjukra kerül – de hogy honnan van a torta, arról mit sem tudnak. A demokrácia pedig számunkra legfeljebb annyit jelent, hogy ilyen beállítottságú és képzettségű emberek kis csoportjából választhatunk magunknak vezetőt.

9-10. oldal