A ​lovakat lelövik, ugye? 214 csillagozás

Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye? Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”

1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty.

A regény időtállásának, modernségének bizonyítéka, hogy 1970-ben film készült belőle, mely nemcsak a harmincas évek válsághangulatát idézi, hanem a mai Amerikáét is.

Eredeti megjelenés éve: 1935

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Örökzöld könyvek Móra

>!
Móra, Budapest, 1991
132 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631167267 · Fordította: Zentai Éva
>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1975
196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632110919 · Fordította: Zentai Éva · Illusztrálta: Kondor Zoltán

Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Robert Syverten


Kedvencelte 15

Most olvassa 3

Várólistára tette 179

Kívánságlistára tette 108

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

szadrienn P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Bevallom, meg szokott gyűlni a bajom azokkal az amerikai kötetekkel, amikben túlhabzik a rózsaszín hollywoodi életérzés és hemzsegnek bennük a hatásvadász, műanyagízű klisék.
Ez a kisregény azonban remek, mert nem csak a nagy amerikai álom hiábavaló kergetését mutatja be, hanem az amerikai álom kritikáját is, a kiégést, a depressziót és a rothadást, aminek még most is érzem a bűzét.
Kiváló a feszes szerkezet, ami egy bírósági tárgyalás és ítélethirdetés szaggatott jelenetei közé dobálja egy maratoni táncverseny képeit a gazdasági világválság idején.
Dübörög a showbiznisz és káprázatos az üres csillogás, tolonganak a nézők, a kassza csilingel, és nem számít, hogy hány emberi sorson kell átgázolni a busás haszonhoz vezető úton.
Ami a legkevésbé számít ebben a történetben, az maga az ember, aki tulajdonképpen csak egy könnyen kicserélhető kellék és díszlet.
Mélységesen keserű és ma is aktuális látlelet a lélekben támadt üresség pusztító erejéről és a szórakoztatóipar kíméletlenségéről.

5 hozzászólás
Bíró_Júlia>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Éhezők viadala, mi? Hogy milyen kis durva lenne, ha megvalósulna, mi? Szponzorokkal meg drámával meg mesterségesen szerelmesített poszátákkal madárkákkal, kenyérrel és cirkusszal, izguló közönséggel? Legyen benne halál, mert az is kell, meg igazságtalanság is, mely a lélek sója? … Tessék csak, tessék.
Van még: valóban kegyetlen szabályok, valóban lelkes, innovatívan és interaktív módszerekkel -bár csak képletesen – táncoltatott közönség, szent és sérthetetlen nézettség, kegyetlenül élesen rajzolt jellemek. Valamint: egyre növekvő feszültség, keserűség, szomorúság.

Abszolút kötelező, különösen azoknak, akik annak idején folyton beleásítottak a töritankönyv gazdasági világválságról szóló fejezeteibe.

13 hozzászólás
eme>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

1935-ben járunk. A felolvasott ítélet mondatainak foszlányai közt Robert Syverten még egyszer, utoljára felidézi azt, amit maga is át szeretne látni, megérteni, azt a zűrzavart, ami eddig, ama bizonyos ítéletig vezetett. Az elbeszélő mindvégig nyílt kártyákkal játszik, így az olvasó már az elejétől tisztában van a két főszereplő sorsával. De nincs is szükség krimiszerű cselekményre, hiszen, bár eldördül(nek) a pisztoly(ok), a feszültség ezúttal máshol gyökerezik.
Ez a remekbe szabott, fojtogató levegőjű, tömör egzisztencialista kisregény egy napokig tartó maratoni táncversenybe egy egész korszak, egy társadalom, sőt a lét minden kétségbeesettségét, kilátástalanságát, embertelenségét belesűríti – csalóka, önámító álmokkal, illúziókkal, kiszolgáltatottsággal és az ember iránti hátborzongató közömbösséggel, a szenzáció- meg pénzhajhászás kegyetlenségével. Aktuálisabb már nem is lehetne. Talán ezért is üti mellbe annyira az olvasót, hogy az csak kapkod a levegő után.

A helyzet viszonylag egyszerűnek tűnik: a regény szereplői egy szűk, klausztrofób érzést keltő, börtönszerű helyiségben vannak, egy mulatómólón (a szilárd talaj elfogyott a lábuk alól, alattuk a tenger monoton, időtlen hullámverése, mintegy lebegünk a semmiben), ahol maratoni táncverseny folyik. Az nyer, aki legtovább bírja. A verseny feltételei kegyetlenül szigorúak, a tánc minden, csak nem élvezet, az egész amolyan túlélőshow, egyszerre élet és az élet megjátszása. A tét: ingyenkoszt, ingyenkvártyély, ezer dollár és a talmi csillogást ígérő hollywoodi világba való belépés ugyancsak kétséges reménye. Végeredményben a „túlélés” – ha ugyan, és milyen áron… Nem sok választási lehetőség van ebben a világban, ahol az ember önkiárusítása válik az önfenntartás néha egyetlen lehetőségévé, vagy épp mások kiárusítása – valahol annyira közel áll a kettő egymáshoz –, miközben az ember énjének pontosan azt a részét veszíti el, amely értelmet adhatna az életnek.

Robert, az elején naiv és optimista fiatalember filmrendező szeretne lenni, elmesélni az egészen szürke, hétköznapi ember mindennapjait, tárgyilagosan, a kameraállás objektivitása révén. Film helyett a visszaemlékezés, a szó marad neki, amint első számú elbeszélőként elénk tárja a cirkusz és kenyér elve által uralt világot, az eltárgyiasított ember őrült hajszáját, a csámcsogó nézők gyönyörűségtől való tombolását, a szervezők cinizmusát és kegyetlenségét. Illúziómentes társadalomkép és –kritika rajzolódik ki elbeszéléséből, amely egyszerre láttatja belülről és kívülről a cirkuszi látványosságot. Egyszerre láttatja a cethal fülledt belsejében vívott élethalálharcot, a kétségbeesett derbit és a cethalon kívüli naplemente gyönyörűségét, amelynek fontosságát régóta elfelejtettük, ha egyáltalán valaha tudatában voltunk. Igen, Robertnek megadatik kívülről is ránézni arra a börtönre, amelyben az ember végigfutja-botladozza élete táncköreit. És ebben óriási szerepet játszik Gloria, a világgal és önmagával szemben menthetetlen idegenséget érző, megkeseredett, gyűlölettel és fájdalommal tele nihilista lány, akinek még egy statisztaszerep sem jut ezen a világon, de aki felnyitja Robert szemét, rádöbbenti arra, hogy van más is a bezárt dobozon kívül, ha nem egyéb, az irgalom. Meg a választás szabadsága. Hiszen a lovakat is lelövik… Ugye? Ez pedig nem gyilkosság. Van egy pont, amikor szívességet teszel, amikor megváltást hozol, mosolyt fakasztasz, az elsőt. Ennek pedig ára van, ez kétségtelen. Vállalod?

Remek szimbólumok, kontrasztok, morális dilemmák és áldilemmák, társadalmi-filozófiai kérdések, közben meg szemünk előtt pergő élet, a maga szürkeségében, kilátástalanságában, csendes tragédiájában – a legelsőrangúbb szórakozást biztosítva azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy csak nézzék, netán finanszírozzák ezt az abszurd, megrendezett, csalásokkal és szemfényvesztéssel tele színjátékot.
Táncoljatok csak, gyerekek – mondta Socks. – Mintha mi sem történt volna.

krlany I>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Volt valami rémképem, hogy valahol valamikor láttam már ebből a filmből néhány kockát… valami maratoni táncverseny életre-halálra… No ez annál, sokkal, de sokkal több…
Remek társadalomkritika egy táncterembe szorítva.
… egy nemzedék depressziója tükröződik vissza Gloria alakjában… Robert pedig megváltotta őt is, és a világot is, amit Gloria maga körül csak romlásba döntött…
Én annak a híve vagyok, hogy aki meg akar halni, azt hagyni kell… Az univerzum működése szerint a halálból mindig élet születik, az élet vége pedig mindig halál… Nem is értem, hogy mi, emberek, miért ágálunk annyit a természet ellen… Szelekció, így marad életképes a világ… minden más csak önzés.

Riszperidon>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Hű, nem is tudom. Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Könyvtári példány, amit így utólag nem bánok, mert így, túl a könyvön, olyan egyszer olvasósnak éreztem.
Egyedi dráma, ami kicsit olyan vontatott és életunt volt számomra, mint a főhősnőnk, Gloria. Másrészt valahogy mégis olvastatta magát, meg eleve nem egy hosszú könyv. Robertért végig izgultam, hogy mi lesz a bíróság döntése, és nagyon egyedi volt, hogy a történetet az ítélethozatal szövege osztja fel részekre.
A verseny beteg volt és kegyetlen, pár váratlan, érthetetlen? , meglepő halálesettel.
A regényt a harmincas évek közepén írták, ha jobban otthon lennék abban az időszakban, biztosan másképp láttam volna pár dolgot a könyvben, de egynek így is elment.

bonnie9 P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Ismét egy könyv, amit ha olvasnék fülszövegeket, már réges-rég olvastam volna. Ennek a könyvnek ráadásul mindig csak a gerincét láttam anyuék polcán és nem tetszett a címe. Nem akartam olyan könyvet olvasni, amiben akár szimbolikusan, akár történetileg helyet kap ez a mondat. Tegnap egy barátnőm mondta, hogy ugyanígy volt vele, mígnem hirtelen felindulásból múlt héten 3 óra alatt kiolvasta, és nekem is ezt kell tennem. Elhoztam, és a korszakra vonatkozó hiányos történelmi ismereteim ellenére úgy érzem többet tudtam meg a nagy gazdasági világválság utóhatásairól, mintha felütöttem volna egy történelemkönyvet. Annak ellenére, hogy ki sem mozdulunk a mulatómóló egykori bálterméből, a versenyzők életútja és a parketten zajló kínos vonaglásuk képei döbbenetesen éles korrajzot adnak. Nem tudom valóban léteztek-e ilyen rendezvények, de ha ez nem, hát más jellegű, de ugyanilyen célokat szolgáló biztosan. Olyan szavak és mondatok csengtek a fülembe, mint: „Panem et Circenses”, Semmi sem szent, reality show, szörnycirkusz,, és ehhez hasonlók. Gloriával kapcsolatban ugyanazt éreztem, mint Robert, és az utolsó beszélgetésig szívességet akartam tenni mindkettőjüknek. Az egész rendkívül nyomasztó, drámai, lélekszorongató, de kiválóan megírt történet.

morin5>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

A nagy gazdasági válság idején játszódó táncmaraton résztvevői egy könyörtelen show látványelemeivé degradálódnak, ahol a küzdőtérré alakult parkett szélén a közönség zajos tetszéssel követi, amint egyesével elhullnak a párok. Gyilkos társadalomkritika (is lehetne), a tánc élményének erőpróbává alakulása, alárendelődés, lebomlás, értékvesztés, szimbolikus tartalmak megpendítése, már ha ez kicsit is izgatná a szerzőt.
Avagy adott egy kiváló téma felületes kivitelezéssel, és nem véletlen, hogy a belőle készült film és színházi darabok is túltesznek rajta.

TiaRengia I>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Egészen mást nyújthatott ez a könyv a hetvenes években és mást most.
Nem tudom, valós volt-e a sztori, de nem nehéz látni a közte és a napjaink valóságshow-ival átitatott, hazug, szenzációhajhász média világa közti párhuzamot. A tánc is gyönyörű metafora a testét-lelkét eladó emberek cselekvéseire, benne van napjaink kilátástalansága, a pénz, mint bálványozott istenség…minden.
Alig tudtam letenni. Fontos téma, valóban fontos könyv.

sztimi53>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

All rise.
Has the jury sztimi reached its her verdict?
I have, Your Honour.
What say you?
I find the defendent guilty. On all counts of being one of the greatest books I've ever read.

KBCsilla P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Találtam már magamnak megint egy olyan könyvet, aminek egyik központi témája a halál!
Nagyon régóta kerestem ezt a könyvet, de a nagy lelkesedésem mindig alábbhagyott keresgélés közben, aztán amikor készen álltam a befogadására, akkor egyszer csak szembe jött velem. Igaz, nem azt kaptam amire számítottam, bár nem tudtam, hogy mire számíthatok. :)
Én sem vagyok egy állandóan vihogó nőszemély, de Glória egyenesen idegesített – még engem is – az állandó halálvágyával, az életuntságával.
Azt éreztem, hogy a könyv maga az élet.
Pörgünk-forgunk körbe-körbe, miközben telik-múlik az élet, élünk-halunk-születünk, miközben ez-az a vágyunk vagy teljesül, vagy egyszerűen elillan.
A cím volt az, amivel igazán nem tudtam mit kezdeni, amíg el nem kezdtem nézni a filmet, abból mindent megértettem.
Magam sem tudom eldönteni, hogy tetszett-e a könyv vagy nem, de erre valószínűleg vagy csak később, vagy sohasem fogok rájönni.


Népszerű idézetek

eme>!

Az ostobák… „A naplementére sokkal nagyobb szükségetek volna, mint a horgászzsákmányra” – mondtam nekik gondolatban.

cassiesdream>!

Az a baj, hogy pont olyan ez az egész, mint egy körhinta. Amikor kiszállunk belőle, pontosan ott vagyunk, ahonnét elindultunk.

NoemiSmile>!

[…] már tudom, attól még lehet gyilkos valaki, hogy rendes ember.

59. oldal (Kozmosz, 1975)

>!

– Honnét tudja az ember ebben a szakmában, hogy kitől várhat protekciót? – felelte. – Akiből holnap producer lesz, az ma még villanyszerelő.

22

Szelén>!

Fel nem foghatom, hogy az emberek miért foglalkoznak olyan sokat az élettel, és olyan keveset a halállal… – tűnődött Gloria. – Miért van az, hogy a tudósok is örökké csak az élet meghosszabbításával vacakolnak, pedig azon kéne törni a fejüket, hogyan lehetne a legkellemesebb módon végét vetni. Milyen sokan lehetnek a világon, akik a legszívesebben végeznének magukkal, csak nincs hozzá merszük, ahogy nekem sincs.

25. oldal (Kozmosz)

Kapcsolódó szócikkek: eutanázia
Bla IP>!

Rollo belefújt a sípjába , a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.


Hasonló könyvek címkék alapján

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby
Dashiell Hammett: A cingár feltaláló
Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen
John Steinbeck: Egerek és emberek
Vladimir Nabokov: Lolita
Jack London: A Vaspata
John Steinbeck: Egerek és emberek / Lement a hold