A ​lovakat lelövik, ugye? 169 csillagozás

Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye? Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

„Rollo belefújt a sípjába, a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal a tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.”

1935-ben vagyunk, az Egyesült Államokban, egy tengerparti nyaralóhelyen. Egy több hétig tartó kegyetlen, gladiátori küzdelem résztvevője a kisregény két fiatal főhőse: Robert Syverten és Gloria Beatty.

A regény időtállásának, modernségének bizonyítéka, hogy 1970-ben film készült belőle, mely nemcsak a harmincas évek válsághangulatát idézi, hanem a mai Amerikáét is.

Eredeti megjelenés éve: 1935

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Örökzöld könyvek

>!
Móra, Budapest, 1991
132 oldal · ISBN: 9631167267 · Fordította: Zentai Éva
>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1975
196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632110919 · Fordította: Zentai Éva · Illusztrálta: Kondor Zoltán

Enciklopédia 1


Kedvencelte 12

Most olvassa 4

Várólistára tette 139

Kívánságlistára tette 79

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Bíró_Júlia>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Éhezők viadala, mi? Hogy milyen kis durva lenne, ha megvalósulna, mi? Szponzorokkal meg drámával meg mesterségesen szerelmesített poszátákkal madárkákkal, kenyérrel és cirkusszal, izguló közönséggel? Legyen benne halál, mert az is kell, meg igazságtalanság is, mely a lélek sója? … Tessék csak, tessék.
Van még: valóban kegyetlen szabályok, valóban lelkes, innovatívan és interaktív módszerekkel -bár csak képletesen – táncoltatott közönség, szent és sérthetetlen nézettség, kegyetlenül élesen rajzolt jellemek. Valamint: egyre növekvő feszültség, keserűség, szomorúság.

Abszolút kötelező, különösen azoknak, akik annak idején folyton beleásítottak a töritankönyv gazdasági világválságról szóló fejezeteibe.

13 hozzászólás
eme P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

1935-ben járunk. A felolvasott ítélet mondatainak foszlányai közt Robert Syverten még egyszer, utoljára felidézi azt, amit maga is át szeretne látni, megérteni, azt a zűrzavart, ami eddig, ama bizonyos ítéletig vezetett. Az elbeszélő mindvégig nyílt kártyákkal játszik, így az olvasó már az elejétől tisztában van a két főszereplő sorsával. De nincs is szükség krimiszerű cselekményre, hiszen, bár eldördül(nek) a pisztoly(ok), a feszültség ezúttal máshol gyökerezik.
Ez a remekbe szabott, fojtogató levegőjű, tömör egzisztencialista kisregény egy napokig tartó maratoni táncversenybe egy egész korszak, egy társadalom, sőt a lét minden kétségbeesettségét, kilátástalanságát, embertelenségét belesűríti – csalóka, önámító álmokkal, illúziókkal, kiszolgáltatottsággal és az ember iránti hátborzongató közömbösséggel, a szenzáció- meg pénzhajhászás kegyetlenségével. Aktuálisabb már nem is lehetne. Talán ezért is üti mellbe annyira az olvasót, hogy az csak kapkod a levegő után.

A helyzet viszonylag egyszerűnek tűnik: a regény szereplői egy szűk, klausztrofób érzést keltő, börtönszerű helyiségben vannak, egy mulatómólón (a szilárd talaj elfogyott a lábuk alól, alattuk a tenger monoton, időtlen hullámverése, mintegy lebegünk a semmiben), ahol maratoni táncverseny folyik. Az nyer, aki legtovább bírja. A verseny feltételei kegyetlenül szigorúak, a tánc minden, csak nem élvezet, az egész amolyan túlélőshow, egyszerre élet és az élet megjátszása. A tét: ingyenkoszt, ingyenkvártyély, ezer dollár és a talmi csillogást ígérő hollywoodi világba való belépés ugyancsak kétséges reménye. Végeredményben a „túlélés” – ha ugyan, és milyen áron… Nem sok választási lehetőség van ebben a világban, ahol az ember önkiárusítása válik az önfenntartás néha egyetlen lehetőségévé, vagy épp mások kiárusítása – valahol annyira közel áll a kettő egymáshoz –, miközben az ember énjének pontosan azt a részét veszíti el, amely értelmet adhatna az életnek.

Robert, az elején naiv és optimista fiatalember filmrendező szeretne lenni, elmesélni az egészen szürke, hétköznapi ember mindennapjait, tárgyilagosan, a kameraállás objektivitása révén. Film helyett a visszaemlékezés, a szó marad neki, amint első számú elbeszélőként elénk tárja a cirkusz és kenyér elve által uralt világot, az eltárgyiasított ember őrült hajszáját, a csámcsogó nézők gyönyörűségtől való tombolását, a szervezők cinizmusát és kegyetlenségét. Illúziómentes társadalomkép és –kritika rajzolódik ki elbeszéléséből, amely egyszerre láttatja belülről és kívülről a cirkuszi látványosságot. Egyszerre láttatja a cethal fülledt belsejében vívott élethalálharcot, a kétségbeesett derbit és a cethalon kívüli naplemente gyönyörűségét, amelynek fontosságát régóta elfelejtettük, ha egyáltalán valaha tudatában voltunk. Igen, Robertnek megadatik kívülről is ránézni arra a börtönre, amelyben az ember végigfutja-botladozza élete táncköreit. És ebben óriási szerepet játszik Gloria, a világgal és önmagával szemben menthetetlen idegenséget érző, megkeseredett, gyűlölettel és fájdalommal tele nihilista lány, akinek még egy statisztaszerep sem jut ezen a világon, de aki felnyitja Robert szemét, rádöbbenti arra, hogy van más is a bezárt dobozon kívül, ha nem egyéb, az irgalom. Meg a választás szabadsága. Hiszen a lovakat is lelövik… Ugye? Ez pedig nem gyilkosság. Van egy pont, amikor szívességet teszel, amikor megváltást hozol, mosolyt fakasztasz, az elsőt. Ennek pedig ára van, ez kétségtelen. Vállalod?

Remek szimbólumok, kontrasztok, morális dilemmák és áldilemmák, társadalmi-filozófiai kérdések, közben meg szemünk előtt pergő élet, a maga szürkeségében, kilátástalanságában, csendes tragédiájában – a legelsőrangúbb szórakozást biztosítva azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy csak nézzék, netán finanszírozzák ezt az abszurd, megrendezett, csalásokkal és szemfényvesztéssel tele színjátékot.
Táncoljatok csak, gyerekek – mondta Socks. – Mintha mi sem történt volna.

krlany MIP>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Volt valami rémképem, hogy valahol valamikor láttam már ebből a filmből néhány kockát… valami maratoni táncverseny életre-halálra… No ez annál, sokkal, de sokkal több…
Remek társadalomkritika egy táncterembe szorítva.
… egy nemzedék depressziója tükröződik vissza Gloria alakjában… Robert pedig megváltotta őt is, és a világot is, amit Gloria maga körül csak romlásba döntött…
Én annak a híve vagyok, hogy aki meg akar halni, azt hagyni kell… Az univerzum működése szerint a halálból mindig élet születik, az élet vége pedig mindig halál… Nem is értem, hogy mi, emberek, miért ágálunk annyit a természet ellen… Szelekció, így marad életképes a világ… minden más csak önzés.

Ákos_Tóth IP>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Kerestem az arra utaló nyomokat, hogy Horace McCoy esetleg szocialista volt-e, mivel ennyire „vasfüggönyön innen-kompatibilis” klasszikus amerikai regénnyel elég ritkán lehet találkozni. Engem személy szerint nagyon meglepett, hogy ez az évek óta kerülgetett kultikus könyv tulajdonképpen egy nagyon erőteljes, lendületes, gyorsan ölő társadalomkritika, ami igazából a mai napig is megállja a helyét, hiába telt el nyolcvan év megszületése óta.

Adott ugyebár a „gladiátorharc” felütés a könyv fülszövegében, amit látatlanban az olvasó nagyon nehezen helyez el bárhova is, de a regény közepénél megvilágosodik, hogy ez a vendéghajhász, az embert tárggyá degradáló cirkusz a mai napig szerves része életünknek, csak kortól függően hívtuk már gladiátorjátéknak, lovagi tornának, táncversenynek, pankrációnak, valóságshow-nak, és így tovább. Lényege nem változott, ugyanakkor mindig is kétes dolog volt és az is maradt. A könyv azonban nem ennek bemutatása miatt lesz minden könnyedségével és szikárságával együtt szép és letaglózó, hanem az elidegenedés, a feltáratlan depressziós állapot megjelenítésével – innen származik a cím, és szerintem az egyik legsúlyosabb gondolat is, ami a regény legvégén bontakozik ki.

Egyébként a történet szerintem kimondottan salingeri stílusban íródott meg – nem szlengben, de nagyon erősen megragadta a harmincas évek amerikai ifjúságának világát, a nagy álmokat szövögető, de végső soron éppen hogy túlélő fiúk és lányok fullasztó közegét. Nyomasztó belegondolni, hogy ez a történet nyolcvan évvel ezelőtt még csak Amerikában volt elképzelhető, ma már viszont a világ bármely fejlettebb pontján játszódhatna egy hasonló sztori. Szokás mondani, hogy a fiataloknak érdemes elolvasni és a jövőre tekintve elraktározni maguknak a Zabhegyezőt – de szerintem ezt a könyvet is, mert nagyon is életszerű, ránk is vonatkozó gondolatokat ültethet el az ember fejében.

>!
Kozmosz Könyvek, Budapest, 1975
196 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632110919 · Fordította: Zentai Éva · Illusztrálta: Kondor Zoltán
Riszperidon P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Hű, nem is tudom. Vegyesek az érzéseim a könyvvel kapcsolatban. Könyvtári példány, amit így utólag nem bánok, mert így, túl a könyvön, olyan egyszer olvasósnak éreztem.
Egyedi dráma, ami kicsit olyan vontatott és életunt volt számomra, mint a főhősnőnk, Gloria. Másrészt valahogy mégis olvastatta magát, meg eleve nem egy hosszú könyv. Robertért végig izgultam, hogy mi lesz a bíróság döntése, és nagyon egyedi volt, hogy a történetet az ítélethozatal szövege osztja fel részekre.
A verseny beteg volt és kegyetlen, pár váratlan, érthetetlen? , meglepő halálesettel.
A regényt a harmincas évek közepén írták, ha jobban otthon lennék abban az időszakban, biztosan másképp láttam volna pár dolgot a könyvben, de egynek így is elment.

morin5>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

A nagy gazdasági válság idején játszódó táncmaraton résztvevői egy könyörtelen show látványelemeivé degradálódnak, ahol a küzdőtérré alakult parkett szélén a közönség zajos tetszéssel követi, amint egyesével elhullnak a párok. Gyilkos társadalomkritika (is lehetne), a tánc élményének erőpróbává alakulása, alárendelődés, lebomlás, értékvesztés, szimbolikus tartalmak megpendítése, már ha ez kicsit is izgatná a szerzőt.
Avagy adott egy kiváló téma felületes kivitelezéssel, és nem véletlen, hogy a belőle készült film és színházi darabok is túltesznek rajta.

bonnie9 P>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Ismét egy könyv, amit ha olvasnék fülszövegeket, már réges-rég olvastam volna. Ennek a könyvnek ráadásul mindig csak a gerincét láttam anyuék polcán és nem tetszett a címe. Nem akartam olyan könyvet olvasni, amiben akár szimbolikusan, akár történetileg helyet kap ez a mondat. Tegnap egy barátnőm mondta, hogy ugyanígy volt vele, mígnem hirtelen felindulásból múlt héten 3 óra alatt kiolvasta, és nekem is ezt kell tennem. Elhoztam, és a korszakra vonatkozó hiányos történelmi ismereteim ellenére úgy érzem többet tudtam meg a nagy gazdasági világválság utóhatásairól, mintha felütöttem volna egy történelemkönyvet. Annak ellenére, hogy ki sem mozdulunk a mulatómóló egykori bálterméből, a versenyzők életútja és a parketten zajló kínos vonaglásuk képei döbbenetesen éles korrajzot adnak. Nem tudom valóban léteztek-e ilyen rendezvények, de ha ez nem, hát más jellegű, de ugyanilyen célokat szolgáló biztosan. Olyan szavak és mondatok csengtek a fülembe, mint: „Panem et Circenses”, Semmi sem szent, reality show, szörnycirkusz,, és ehhez hasonlók. Gloriával kapcsolatban ugyanazt éreztem, mint Robert, és az utolsó beszélgetésig szívességet akartam tenni mindkettőjüknek. Az egész rendkívül nyomasztó, drámai, lélekszorongató, de kiválóan megírt történet.

TiaRengia I>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

Egészen mást nyújthatott ez a könyv a hetvenes években és mást most.
Nem tudom, valós volt-e a sztori, de nem nehéz látni a közte és a napjaink valóságshow-ival átitatott, hazug, szenzációhajhász média világa közti párhuzamot. A tánc is gyönyörű metafora a testét-lelkét eladó emberek cselekvéseire, benne van napjaink kilátástalansága, a pénz, mint bálványozott istenség…minden.
Alig tudtam letenni. Fontos téma, valóban fontos könyv.

dorothy_emerald I>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

„(…) már tudom, attól még lehet gyilkos valaki, hogy rendes ember.”
***
Gyerekkoromban sokszor álldogáltam anyukámék könyvespolca előtt és nézegettem, hogy mit is olvashatnék. Nem tudtam hova tenni ezt a címet és sose választottam ki. Aztán később ott lebegett az agyamban, sok innen-onnan felszedett ismeret között, amit műveltségnek csúfoltam, és úgy voltam vele, hogy egy amolyan a Ne bántsátok a feketerigót! -ba illő kislány kérdezi atticusi apukájától, hogy a lovakat lelövik, ugye? Hiába ígértek neki mást, ő tudja, hogy úgyis ez lesz.
Nem ilyen a könyv, de hát sok minden nem olyan, mint amilyennek képzeljük.
Egy délután alatt lepörgethető, és utána akár azonnal félre is rakható, hogy gyenge, erőtlen, motiválatlan, semmitmondó. Én így voltam vele. Aztán ahogy jöttem mentem csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nincs igazam, hogy itt van valami, valami több egy nagyon jól kiválasztott címnél. És minél többet forgattam, annál jobban láttam a kilátástalan szegénységet, a márólholnapiságot, az eladott testet és lelket, a megállíthatatlan mókuskereket, amiből csak egy kitörés van.
Rövid könyv, hosszabb emésztési idővel.

sztimi53>!
Horace McCoy: A lovakat lelövik, ugye?

All rise.
Has the jury sztimi reached its her verdict?
I have, Your Honour.
What say you?
I find the defendent guilty. On all counts of being one of the greatest books I've ever read.


Népszerű idézetek

eme P>!

Az ostobák… „A naplementére sokkal nagyobb szükségetek volna, mint a horgászzsákmányra” – mondtam nekik gondolatban.

cassiesdream>!

Az a baj, hogy pont olyan ez az egész, mint egy körhinta. Amikor kiszállunk belőle, pontosan ott vagyunk, ahonnét elindultunk.

Szelén P>!

Fel nem foghatom, hogy az emberek miért foglalkoznak olyan sokat az élettel, és olyan keveset a halállal… – tűnődött Gloria. – Miért van az, hogy a tudósok is örökké csak az élet meghosszabbításával vacakolnak, pedig azon kéne törni a fejüket, hogyan lehetne a legkellemesebb módon végét vetni. Milyen sokan lehetnek a világon, akik a legszívesebben végeznének magukkal, csak nincs hozzá merszük, ahogy nekem sincs.

25. oldal (Kozmosz)

Kapcsolódó szócikkek: eutanázia
NoemiSmile>!

(…) már tudom, attól még lehet gyilkos valaki, hogy rendes ember.

59. oldal (Kozmosz, 1975)

Szelén P>!

Az emberrel semmi új nem történik soha. Van úgy, hogy valamiről azt hisszük, ez soha nem látott, eredeti, vadonatúj, de tévedünk. Elég meglátni, meghallani, megérezni vagy megérinteni valamit, és rájövünk, hogy amit soha nem tapasztaltnak képzeltünk, az már máskor is megtörtént.

78. oldal (Kozmosz)

s_csaba>!

Nem depressziós. Megkeseredett ember. Gyűlöl mindent és mindenkit. Szívtelen és veszélyes.

105. oldal, 11. fejezet (Móra, 1991)

Bla I>!

Rollo belefújt a sípjába , a közönség izgatottan felugrált. A maratoni táncversenyek közönségét nem kell fokozatosan felkészíteni. Ha történik valami, azonnal tetőfokára hág az izgalom. Ebben a tekintetben a táncverseny éppen olyan, mint egy bikaviadal.

eve_torok>!

Gyermekkoromban, Arkansasban a nagyapám farmján szoktam tölteni a nyári vakációt. Egyik nap … látom, hogy jön keresztül az udvaron nagy izgatottan a nagyapám. „ Nellie eltörte a lábát. „ – mondta. Szaladtunk ki a kertbe, ahol szántottak. A jó öreg Nellie ott feküdt a földön, még mindig az eke elé fogva és nyöszörgött. Csak álltunk és néztük. Néztük tehetetlenül. Nagyapám elment a puskájáért, amivel még a Chickamauga hegygerincen harcolt. „ Gödörbe lépett.” – mondta és megveregette Nellie fejét. Nagyanyám megfordított, hogy ne nézzek oda. Sírni kezdtem. Aztán eldördült egy lövés. Még most is hallom. Odarohantam a lóhoz, a földre vetettem magam és átöleltem a nyakát… Imádtam azt a lovat. Iszonyatos gyűlöletet éreztem a nagyapámmal szemben. Fölkeltem, odarohantam hozzá, és az öklömmel verni kezdtem a lába szárát.. Később aztán megmagyarázta, hogy ő is szerette Nellie-t, épp azért kellett lelőnie. „Ennél jobbat nem tehettünk vele – mondta –, úgysem lett volna már jó semmire. Csak ezzel segíthettünk rajta…

13. fejezet

liivia>!

Figyeltem, hogy zsugorodik a földön a fényháromszög. Végül egyszerűen összecsukódott, és elkezdett fölfelé kúszni a lábam szárán. Úgy kúszott fölfelé a testemen a fénycsík, mint valami eleven lény. Amikor fölért az államra, lábujjhegyre álltam, hogy az arcomon tartsam, amíg csak lehet. Még a szememet sem csuktam be. Tágra nyitottam, úgy néztem a napba. De egy csöppet sem vakított. Aztán egy pillanat alatt eltűnt.

64. oldal [Kozmosz Könyvek, 1975]


Hasonló könyvek címkék alapján

Nathanael West: Sáskajárás / Törtszív kisasszony / Egy kerek milliócska
William Somerset Maugham: Borotvaélen
Evelyn Waugh: Egy marék por
Charles Dickens: Twist Olivér
Lewis Carroll: Alisz kalandjai Csodaországban
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Raymond Chandler: Örök álom
Erich Kästner: A repülő osztály
Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák
Bret Easton Ellis: Amerikai psycho