1935-ben járunk. A felolvasott ítélet mondatainak foszlányai közt Robert Syverten még egyszer, utoljára felidézi azt, amit maga is át szeretne látni, megérteni, azt a zűrzavart, ami eddig, ama bizonyos ítéletig vezetett. Az elbeszélő mindvégig nyílt kártyákkal játszik, így az olvasó már az elejétől tisztában van a két főszereplő sorsával. De nincs is szükség krimiszerű cselekményre, hiszen, bár eldördül(nek) a pisztoly(ok), a feszültség ezúttal máshol gyökerezik.
Ez a remekbe szabott, fojtogató levegőjű, tömör egzisztencialista kisregény egy napokig tartó maratoni táncversenybe egy egész korszak, egy társadalom, sőt a lét minden kétségbeesettségét, kilátástalanságát, embertelenségét belesűríti – csalóka, önámító álmokkal, illúziókkal, kiszolgáltatottsággal és az ember iránti hátborzongató közömbösséggel, a szenzáció- meg pénzhajhászás kegyetlenségével. Aktuálisabb már nem is lehetne. Talán ezért is üti mellbe annyira az olvasót, hogy az csak kapkod a levegő után.
A helyzet viszonylag egyszerűnek tűnik: a regény szereplői egy szűk, klausztrofób érzést keltő, börtönszerű helyiségben vannak, egy mulatómólón (a szilárd talaj elfogyott a lábuk alól, alattuk a tenger monoton, időtlen hullámverése, mintegy lebegünk a semmiben), ahol maratoni táncverseny folyik. Az nyer, aki legtovább bírja. A verseny feltételei kegyetlenül szigorúak, a tánc minden, csak nem élvezet, az egész amolyan túlélőshow, egyszerre élet és az élet megjátszása. A tét: ingyenkoszt, ingyenkvártyély, ezer dollár és a talmi csillogást ígérő hollywoodi világba való belépés ugyancsak kétséges reménye. Végeredményben a „túlélés” – ha ugyan, és milyen áron… Nem sok választási lehetőség van ebben a világban, ahol az ember önkiárusítása válik az önfenntartás néha egyetlen lehetőségévé, vagy épp mások kiárusítása – valahol annyira közel áll a kettő egymáshoz –, miközben az ember énjének pontosan azt a részét veszíti el, amely értelmet adhatna az életnek.
Robert, az elején naiv és optimista fiatalember filmrendező szeretne lenni, elmesélni az egészen szürke, hétköznapi ember mindennapjait, tárgyilagosan, a kameraállás objektivitása révén. Film helyett a visszaemlékezés, a szó marad neki, amint első számú elbeszélőként elénk tárja a cirkusz és kenyér elve által uralt világot, az eltárgyiasított ember őrült hajszáját, a csámcsogó nézők gyönyörűségtől való tombolását, a szervezők cinizmusát és kegyetlenségét. Illúziómentes társadalomkép és –kritika rajzolódik ki elbeszéléséből, amely egyszerre láttatja belülről és kívülről a cirkuszi látványosságot. Egyszerre láttatja a cethal fülledt belsejében vívott élethalálharcot, a kétségbeesett derbit és a cethalon kívüli naplemente gyönyörűségét, amelynek fontosságát régóta elfelejtettük, ha egyáltalán valaha tudatában voltunk. Igen, Robertnek megadatik kívülről is ránézni arra a börtönre, amelyben az ember végigfutja-botladozza élete táncköreit. És ebben óriási szerepet játszik Gloria, a világgal és önmagával szemben menthetetlen idegenséget érző, megkeseredett, gyűlölettel és fájdalommal tele nihilista lány, akinek még egy statisztaszerep sem jut ezen a világon, de aki felnyitja Robert szemét, rádöbbenti arra, hogy van más is a bezárt dobozon kívül, ha nem egyéb, az irgalom. Meg a választás szabadsága. Hiszen a lovakat is lelövik… Ugye? Ez pedig nem gyilkosság. Van egy pont, amikor szívességet teszel, amikor megváltást hozol, mosolyt fakasztasz, az elsőt. Ennek pedig ára van, ez kétségtelen. Vállalod?
Remek szimbólumok, kontrasztok, morális dilemmák és áldilemmák, társadalmi-filozófiai kérdések, közben meg szemünk előtt pergő élet, a maga szürkeségében, kilátástalanságában, csendes tragédiájában – a legelsőrangúbb szórakozást biztosítva azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy csak nézzék, netán finanszírozzák ezt az abszurd, megrendezett, csalásokkal és szemfényvesztéssel tele színjátékot.
Táncoljatok csak, gyerekek – mondta Socks. – Mintha mi sem történt volna.