Pons ​bácsi 90% 11 csillagozás

Részben átéltem a történetet, részben tudtam kívülálló maradni, és így páratlan élmény volt Balzacnak ez a műve is. Az írói szándék már jól ismert (Comédie Humaine előszó) és a karaktercsoport tagjaival is találkoztunk már, a portrék itt is mélyek, precízek és többségük ijesztő. A középpontban a kapzsiság, a képmutatás, az irigység, a gonoszság, az „árulás”, a számítás áll, amelyek folyton fájdalmasan kísértenek, hogy aztán tönkre tegyenek, mindent, ami jó és nemes az emberben. Balzac zseniálisan elemzi a barátságot, a nagylelkűséget, a naivitást, mint mindig. Apró részleteken, pontos megfigyeléseken keresztül jelenik meg az anyagias és gátlástalan társadalom és az emberi természet kevésbé bíztató, sötét oldala. A történet második harmada egészen szenzációs, egy igazi detektívtörténet bontakozik ki előttünk, már- már egy jó thrillerhez hasonló, nem is számítottam rá. A világ összeesküszik a magányos, műalkotásokért, művészetért rajongó Pons ellen, nem kívánatos személynek, ingyenélőnek tartják és megvetik, a család, az ügyvédek, az orvosok, a közjegyzők, és még a portás is elutasítja őt. S. Pons próbál kompenzálni, válasza a sorozatos kudarcra, frusztráltságra a műalkotások birtoklása mellett a mohóság, és a falánkság. Szeretném, de nem tudom őt teljes mértékben felmenteni, kicsit gyámoltalan, kicsit élhetetlen volt, valahogy jobban át kellett volna látnia, hogy hol él és mi veszi körül. Az üzenet nekem annyi, hogy lehet töprengeni az emberség kritériumainak kérdésén, azon, hogy van – e változás és azon is, hogy amíg nem leszünk jobbak, addig a társadalom sem.

Miként a Kút című magyar filmben elhangzik: a vidám történetekkel az a gond, hogy nem igazak. Balzac saját bevallása szerint igaz történetet mesél – hát ennek megfelelő végkifejletre kell számítani. Kevés ennyire sötét, istentelen mű keringhet a világirodalom kiterjedt csillagrendszerében, hiszen a görög tragédiák legalább ugye katarzist nyújtanak; ebben az sincs. Egy reménytelen, hideg űr követi az utolsó oldalt.

A másik oh-my-god számomra, hogy az állítólag kapkodva körmölő író hogyan tud mindig ilyen lenyűgözően kifinomultan, szemléletesen, költőien fogalmazni. Ünnepszámba megy csaknem minden mondata.

Nehezen haladtam vele, nekem túl terjengős volt. Aztán „beindultak” az események, nagyon jól ábrázolja az emberek jellemét Balzac. Mélyen együtt éreztem Pons bácsival, de a gyengeségei idegesítőek volt. Még fogok tőle olvasni, de szigorúan magányos pillanataimban, mert sok türelem kell hozzá.