Elveszett ​illúziók (Elveszett illúziók 1.) 83% 81 csillagozás

Hosszú lesz, de hát közel ezer oldal!
Nem bírom a franciákat. Mármint az írókat, általában. Valószínű a Bováryné az oka.
Hű, de nehezen indult. Untam, nem kicsit és egy olvasási válság is közbejött. Aztán kezdett beindulni, egyre szebb mondatokat vetett elém. Hogy franciául milyen, nem tudom. Ha olyan színvonalú, mint a fordítás, akkor megértem miért volt (és jelen idő is) sikeres és tartják az egyik legnagyobbnak, és gondolom, van olyan. Hogy miért nem kap mégis maximális csillagot? Mert vontatottan indul, kb. 170 oldalig alig történik valami a szereplők és a környezet bemutatásán kívül, túl hosszú és valahogy jobban szeretem, ha jobban tagolt egy szöveg. Ezek a kifogásaim, ám mégis kell áradoznom, hogy nagyszerű, és szépen megírt, és micsoda magvas gondolatok. (Mitől magvas egy gondolat?)
A patikus fia az már megfogott, aztán a falusi idill, vidéki pletykás népség meg a párizsi forgatag ellentéte, a társadalmi különbségek leírása fantasztikus. Élmény Lucien felemelkedését végigkövetni, nézni, ahogy felmászik a ranglétrán a társadalomban. Az Irodalom, ahogy erről ír lenyűgözött, a vers, regény és újságírás művészete ott van a lapokon. Ahogy Franciaország történelme és a csűrcsavaros politikai helyzete is. Egyébként elképedtem, valahol mélyen tudtam, hogy a média (jelen esetben az újságírók) milyen befolyással bír, na de hogy már akkor is! Olyan Amikor a farok csóválja 19. század. A mellékszereplők közül D’Arthez és köre a kedvencem, ők a bölcsek.
Az egész cselekmény intrika felsőfokon, sőt a köbön. Ármány és szerelem, csak ez a cím már foglalt volt.
A másik szál, ami a költő húgának és legjobb barátjának sorsát követi nyomon először furcsa volt nekem. Azon gondolkoztam létezik-e ilyen fokú szeretet, ekkora önfeláldozás, nem túlzás-e ez. Majd rájöttem, nem. Sőt ismerek is ilyen embereket.
Ahogy írtam élveztem a költő kiemelkedését olvasni, annyira beleéltem magam, süket voltam a külvilágra, és amikor láttam, hogy spoiler
Igazság szerint van mit olvasnom, bár erős a kísértés, hogy tovább kísérjem Lucient az útján.

Balzac Elveszett illúziók című regénye ízig-vérig realista. Központi szereplője Lucien de Rubempré (eredeti nevén Lucien Chardon), aki egy vidéki gyógyszerész fia. Lucian költői és írói ambíciókat táplál, és amikor jótevője-szerelme Louise Anaïs de Nègrepelisse úgy dönt, hogy Párizsba megy, követi őt.
Balzac ebben a művében kíméletlenül lerántja a leplet a (mem csak) francia, (nem csak) 19. századi francia társadalomról. Ezt Lucien életpályájának bemutatásán keresztül teszi meg. Megismerhetjük Párizs arisztokráciájának zárt világát, de mindenekelőtt az írói-költői-zsurnaliszta-színházi élet fonákságait. Lucien mindezen világokba belekóstol, és kezdeti sikerek után, az összes területen táplált illúzióit elveszíti. Közben önzősége miatt vidéki otthonában Angoulême-ben élő testvérét, és annak férjét (aki Lucien legjobb barátja, valósággal kiszipolyozza, majd egy váltóhamisítással tönkreteszi, börtönbe juttatva Davidot). Mert hiába a tehetség Pározsban, aki egyik piilanatban a legjobb barátodnak tűnik, a következőben halálos ellenségeddé válhat, Párizs irodalmi világa (is) rothad, a tehetséges vagy tehetségtelen írók és színészek sikereit a zsurnaliszák cikkei döntik el, amik rendre megrendelésre készülnek.
Ugyanez a helyzet a politikában, csak nagyban. Lucien ezekhez a dolgokhoz nem képes alkalmazkodni, túl hamar elért sikere túlzottan magabiztossá, önteltté teszi, és a párizsi arisztokrácia fortélya végleg(?) tönkreteszi Párizsban. De még ekkor sem veszíti el minden illúzióját.
Közben Angoulême-ben David és Éve (testvére és férje) tönkremegy a hamis váltókibocsátás, és a konkurensek kegyetlen csapdái miatt.
Lucienen kívül is rengeteg jelentős szereplője van a műnek; ilyenek pl Lousteau a zsurnaliszta, Coralie, Lucien színésznő kedvese, D'Arthez, az idealista, elvhű művész-társulás vezetője, de sorolhatnánk tovább.
Balzac minden szereplőjét részletesen jellemez a műben, talán túlságosan is, ez kissé terjengőssé teszi a regényt. De erre a terjengősségre legtöbbször szükség van, mert a korabeli viszonyokat alapos részletességgel kívánja az olvasóval megismertetni. Ezzel nincs is hiba, de pesszimista korrajzában sajnos nagyon is rá lehet ismerni a mai világra is, úgy tűnik 200 év alatt semmi sem változott.
Reménykednünk csak abban lehet, hogy, amennyiben 200 éve így megy a világ, ilyen kegyetlen, számító az ember, talán kibírjuk újabb 200-ig.
De ne legyenek illúzióink, a legutóbbi 200 év alatt rengeteg olyan negatív változás történt, ami az emberi faj pusztulásához vezethet. A technikai fejlődés előrehaladásával, olyen eszközökhöz jutottunk, amivel most már tömegesen képesek vagyunk kipusztítani magunkat, sőt élőhelyünket, a Földet is komolyan veszélyeztetjük.
A könyv mindenesetre nagyszerű olvasmány

Nehéz könyv. Nehezen tudtam vele haladni. Pedig nem lenne ez olyan nagyon rossz, csak tömény és hullámzó, és talán a szereplők is túl naivak. Romantika és realizmus keveredik benne. Mindenesetre érdekes volt betekinteni Párizs forradalom és Napóleon utáni káoszába. Királyság, vagy liberalizmus. Mindenesetre érdekes volt a magyar választásokkal párhuzamosan olvasni arról, hogy hogyan is működött a korabeli Francia sajtó.

Vegyes érzelmeim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, Néhol elég száraz, de néhol meg szinte izgalmas volt. Bár szimpatikus szereplő nem nagyon volt benne. Talán Éve, de ő meg nem sokat szerepelt. Meg szerencsétlenségére szinte csak önző és nemtörődöm férfiak vették körül. Ami viszont tetszett, az a korabeli párizsi élet, az intrikák, a színésznők, a nemesek és az újságírók világa. Csak Lucien nem. Őt néha nagyon megvertem volna. Ahogy Davidot is :)

Kicsit félve kezdtem el olvasni, de végülis sikerült. Tetszett és sok meglátás még a mai napig igaz benne.

Úgy emlékszem, a Goriot apó kötelezőként tetszett, azt hittem, Balzac nekem való és ez a könyvet is szeretni fogom. Hát ezzel most nagyon megszenvedtem. Az elején egyáltalán nem tudott lekötni, alig haladtam vele, egy időre félre is tettem. Aztán Párizsban már kezdett érdekesebbé válni a történet, bár annyi szereplő volt, néha elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda és ki kit akar éppen támogatni vagy tönkretenni. A harmadik részben örültem, hogy Davidék kerültek a középpontba, ők jóval szimpatikusabbak voltak nekem, mint Lucien (akit néha ugyan kicsit sajnáltam, de megkedvelni nem tudtam).

Összességében az alaptörténet jó volt, de sokat levont a könyv értékéből a nagyon vontatott kezdés és a néhol rém unalmas, hosszú leírások (pl. a váltókról). Viszont azért érdekel, hogy mi lesz Luciennel, tervezem, hogy elolvasom a folytatást is, de biztos nem mostanában.

Ó jaj, drága Monsieur de Balzac! Hogyan is jöhetek én ahhoz, hogy a nagy realizmus egyik alapművéhez elemzést írjak, amikor ez a mű bámulatosan mutatja be a kritikáknak, elemzéseknek születését?! Bárcsak fogna úgy a tollam, mint Luciennek, és ne kéne minden szót úgy kipréselni magamból ennek a regénynek a megítélése kapcsán, vagy mint önnek, aki az utókort ennyi bőbeszédű irománnyal boldogtalanítja.

Nos, szóval az az igazság, hogy megszenvedtünk egymással. Pedig elvittem a bolgár tengerpartra is, homoktól is rázogattam, tengervízt is szárogattam belőle, de mindennek a teteje mégiscsak az volt, amikor rájöttem, hogy a közepéből hiányzik hatvan oldal, amit a mek.oszk.hu jóvoltából tudtam utólagos kinyomtatással pótolni – ettől függetlenül lojális maradok az antikváriusomhoz.

De hát nem ezek a bagatell nehézségek voltak a mérlegben, hanem a szimpátia hiánya, ha lehet ilyet mondani egy könyvvel kapcsolatban. Értem én, hogy az ifjúkori Balzac maga Lucien, sőt, David is a sikertelen vállalkozásaival; a saját korai írói éveinek nyomorúságából merít ihletet, kiadók és pénztelenség szorításában.
Kétségtelenül Lucien párizsi életénél működik a legjobban a regény, az újságírók közé keveredés, a kritikák, az átpártolások, a lapkiadás és hírgyártás a mai napig izgalmasak, lebilincselőek. Kiemelkedőek még a jellemábrázolások, na meg az arisztokrata réteg bemutatása a saját szabályrendszerükkel, de valahogy a végére mindenkiből elegem lett. Egész egyszerűen sok volt a jóból, túl tömény, túl bő lére eresztve, váltókkal meg korabeli pénzügyi és politikai helyzetelemzésekkel gazdagon megspékelve, rengeteg szereplővel, jaj.

Le se tudtam tenni.

Lehet, bennem van a baj, rossz időpontban vehettem magamhoz ezt a könyvet. Annyira nehezen kezdődött, nagyon untam az elejét, ráadásul jóformán csak alvás előtt olvastam (egy ilyen nehéz és vastag könyvet nem hordok a táskámban), úgyhogy sok minden kimaradt a kábaságom miatt, aztán olyan fokon nem érdekelt, hogy csak átfutottam a sorokat. A párizsi lét a közepétől már kicsit jobban felkeltette az érdeklődésemet, csak aztán megint egy időre nem vehettem a kezembe, és nem volt meg nagyon az a vágy bennem, hogy a történet végére érjek, jóformán csak a könyvet akartam már letudni.
Azért volt benne pár jó részlet számomra is. Habár a főszereplő nem azok közé tartozik, akit megszeret az ember. Á, nem bánom, hogy elolvastam, csak egy kicsit sajnálom, hogy nem figyeltem rá annyira. Arra már nem emlékszek, hogy a Goriot apó hogy tetszett, lehet, hogy Balzac sem tartozik az íróim közé.

Nekem nagyon tetszett.