Az Odüsszeia érdekfeszítő meséje, rokonszenves, nem testi erejével, hanem okosságával, ravaszságával kitűnő főhőse, számos életszerűen megformált, csaknem realista típusoknak tekinthető mellékalakja (a kondás, a dajka, Nauszika stb.), a tengeri utazás fantasztikus, de mégis emberi eseményei, a szerelem viszonylag nagy szerepe a történetben, mind megkönnyítik, hogy a mai olvasó élvezettel, azonosulással mélyülhessen el a csaknem háromezer éve született műben. Ebben a műben nem emberek küzdenek egymással, Odüsszeusz a természet erőivel veszi fel a küzdelmet: nem kétséges, hogy kivel rokonszenvezzen az olvasó, kiért aggódjon feszült, veszélyes helyzetekben. Az egyetlen komoly emberi gonoszság, amely megjelenik az eposzban, a kérőké. A velük való leszámolás – minden kegyetlensége ellenére – jogosnak és természetesnek érezhető. Az Odüsszeia természetesen több és más is, mint amit a mitológiában, az ókori görög polisz világában járatlan olvasó kivehet belőle, de remekmű volta éppen… (tovább)
Odüsszeia 799 csillagozás
Homeros Odysseiája címmel is megjelent.
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Európa Diákkönyvtár Európa · Horizont könyvek Kriterion · Európa Diákkönyvtár Európa · Populart Füzetek Interpopulart · A világirodalom klasszikusai Európa · Európa Diákkönyvtár Európa · Populart füzetek – világirodalom Interpopulart · Olcsó Könyvtár Szépirodalmi
Enciklopédia 22
Szereplők népszerűség szerint
Akhilleusz / Achilles · Pallasz Athéné / Minerva · Odüsszeusz / Ulysses · Zeusz / Jupiter · Télemakhosz · Pénelopé · küklopsz · Meneláosz · Polüphémosz
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 58
Most olvassa 33
Várólistára tette 182
Kívánságlistára tette 85
Kölcsönkérné 4
Kiemelt értékelések
Újraolvasás vége.
Még mindig ötcsillagos a világirodalom első és legnagyobb fanfictionje. :)
Mert így, közvetlenül az Íliász után olvasva teljesen egyértelmű, hogy két különböző kéz és elme alkotása a kettő. Tudom, nem én találom fel a spanyolviaszt, de ennyire nyilvánvalónak még sose láttam a különbséget. Ha pedig az Odüsszeiát évtizedekkel később alkották meg, az Íliász ismeretében, annak folytatásaként és maximális tiszteletben tartásával, akkor ezt bizony fanfictionnek hívják.
Az állítás bebizonyítása és továbbiak a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/06/homerosz_o…
Meglepődtem, nem kicsit. Merthogy huszonegynéhány év távlatából sok mindenre másként emlékszik az ember, már ha egyáltalán emlékszik valamire ugyebár (na jó, a kalandok egy része megvolt, meg a kerettörténet vázlata, de a lényeg épp hogy köszönő viszonyban van az emlékeimmel, amelyekben valószínűleg összemosódott mítosz és eposz). Nem fogom most szétcincálni és agyonelemezni Odüsszeusz sztoriját, úgysem tudnék újat mondani róla, de mégiscsak szót kell ejtenem egy s másról, főként azért, mert ezúttal nem annyira a történet kötött le, mint inkább a megvalósítás, a megírás módja, illetve a történetből kirajzolódó világlátás modernsége.
Kezdjük azzal, hogy bár az elbeszélő becsületesen alkalmazza az eposzi kellékek sokaságát, ezt a történetet bizony simán lehet regényként olvasni. Ráadásul többféle alműfajként egyszerre. Működik ez kalandregényként, fejlődésregényként, helyenként pikareszk, amolyan münchausenes, máshol a magány és otthontalanság vagy épp az identitáskeresés modern regénye, no meg persze apa-fiú regény is… Lehet folytatni a sort. Szóval én regényként olvastam, és nem csak azért, mert az elektronikus változat átalakításakor a hexameterek gondoltak egyet és prózakülsőt öltöttek magukra.
Az Odüsszeia esetében amúgy sem meglepő az álcázás és átváltozás, isten és ember egyaránt előszeretettel* ölt magára különböző jelmezeket, játszik el különböző szerepeket ilyen-olyan okból kifolyólag. Néha (gyakran) életmentő a jelmez, máskor embert, jellemet próbáló, de szinte minden alkalommal tanulsággal járó, hiszen a forma, a látszat mögött a lényegre irányítja a figyelmet, eljátszva többek közt az identitás mibenlétének nem egyszerű kérdésével.
Aztán ott vannak az érdekes narratív eljárások, többek közt a remek szerkezet, a történet a történetben építkezés, a térrel való játék (otthontól való távolodás-közeledés a Télemakhosz-Odüsszeusz szálakban), a kronológia megbontása, az emlékező nézőpont beemelése vagy épp a külső és belső nézőpont, a harmadik és első személyű elbeszélés váltogatása. Ez utóbbi, ha az identitásokkal való szemfényvesztő játék nem lett volna elég, ráirányítja a figyelmet a leleményes, de ugyancsak megbízhatatlan „emlékező” elbeszélőnkre, Odüsszeuszra. Hogy az mi tücsköt-bogarat összehord… Nehéz hinni neki (annyira nem is kell), de kétségtelenül jó a sztorija, és remek a dumája.
A látványos elemek azonban ennyiben ki is merülnek, az Odüsszeia a nagyon is fikciónak tűnő kalandsortól eltekintve két lábbal jár a földön. A csendes hétköznapok, a múlt és az apák, ezáltal önmaguk után nyomozó új generáció eposza, egy felnövő, a felnőttkorba beavatódó generációé, illetve a saját sorsának alakulását kézbe vevő, individuumként működő, önmaga és mások iránti felelősségének tudatában levő, sokat tapasztalt emberé.
Télemakhosz fejlődésregénye legalább annyira érdekes, mint Odüsszeusz viszontagságos útja. Egyik a realitás talaján kutat és nyomoz, tárja fel a múltat, a háború utáni világ képét, a hazatérők sorsának alakulását, és alakul át dölyfös, elkényeztetett, a kérőkhöz hasonló karakterből apjához, értékrendjéhez méltó fiatalemberré. A másik fantasztikus kalandokról mesélve igyekszik hazavergődni, társak nélkül maradva, magányosan, a tragikus sorsminta (l. az Agamemnon-sztorival való párhuzamot) fenyegető árnyával a feje fölött. Hogy mégis másként alakulnak a dolgok, azt az ész istennőjének eléggé intenzív és ezer és egy alakban megnyilvánuló hathatós segítségének köszönheti, meg persze önmagának, megfontoltságának, határozottágának, amellyel visszaveszi életét, és igazságot szolgáltat a léha kérősereggel szemben.
Ez utóbbiak bemutatása, no meg a hazatérő harcostársak otthoni fogadtatása, sorsuk alakulása révén a szerző, nevezzük jobb híján Homérosznak, felvázolja a korabeli társadalom árnyoldalait is, odamond egy bizonyos rétegének, ugyanakkor számos emberi gyengeség, jellemhiba, sőt bűn kidomborításával egyértelműen állást foglal a rációt, a bölcsességet, mértékletességet, hűséget és humánumot középpontba helyező értékrend mellett. No nem mintha főszereplőink makulátlan jellemek lennének, dehogy, hibáznak ők is eleget, meg-meginognak és meg is bűnhődnek, valóságos hús-vér emberek, mégis a legfontosabb helyzetekben sikerül felülkerekedniük saját gyengeségeiken. Talán mert meghallgatják embertársaikat, figyelnek rájuk (jól is teszik, hiszen Athéné annyi alakot ölt az eposz során magára, hogy igencsak esélyes, hogy minden második személyben vele vagy netán Hermésszel, esetleg más istenséggel találkozik az ember). Ráadásul nem a társadalmi rang vagy vagyoni helyzet határozza meg, ki felé közeledünk – Odüsszeusz leghűségesebb emberei a legalsó rétegekből származnak – a kondás, az öreg dajka… És ne feledjük a halálig hűséges, vénséges vén, szemétdombra vetett Argosz kutyát. Merthogy még rá is van gondja az elbeszélőnek, a sok embernél emberebb állatra. Igen, vigyázni kell, sok az alakváltás ebben az eposzban (és nem csak), résen kell lenni az embernek, hogy el tudjon igazodni.
Azt hiszem, most inkább leállok, és inkább ellátom jó pár csillaggal a könyvet, mert jóval magasabb átlagot érdemel a jelenleginél, az tuti.
* Kivételt képeznek a disznóvá varázsolt harcosok, akik beleegyezését senki sem kérte.
Ifjú szívek sírnak, jajveszékelés közepette hegyes érchez nyúlnak, hogy önmaguk ellen fordítsák, és én megértem. Nem állhatják régmúlt ókor dalnokának dicső énekét, mely szóla amaz jóeszű Láertész sarjról, ki átoksújtva körbebolyongá hatalmas Oikumenét , s számtalan veszéllyel dacol eközben, mígnem elhárít minden rontást, és boldog véget ér története. Önnön akaratukból mai ifiaink nem is érintenék e papírra vetett lantos históriát, de kényszerítve vannak mi korunk bajnokképzői által. Ki kellene várni türelemmel, hogy ezen ifiak saját jóakaratuk által kezdjék meg ez régmúlt históriáit, saját maguk által táplált kíváncsiság avagy tudásszomj által, hisz ezen história régen élt akhájok s isteneik megtudásának forrása. Mert egy 15 évesnek különben egy fél életre elmehet a kedve az olvasástól.
Megküzdöttem vele, de nem adtam fel.
Alapvetően már ismertem a történetet, tudtam, hogy miről fog szólni. Emlékszem, hogy középiskolában is elkezdtem olvasni, de egyszerűen annyira nem haladtam vele, hogy inkább félredobtam, és nem akartam akkor szenvedni vele.
Hát, igazából, most sem ment sokal jobban a dolog, de tudtam, hogy most végigrágom rajta magam, ha törik, ha szakad. Végül tényleg befejeztem.
A nyelvezete elég nehézkes, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen nagyon rég íródott.
Alapvetően tényleg kalandos történet, nem a kaland mai értelmében. Mindig is nagyon szerettem a mitológiai történeteket, főleg a görög mitológiát, így nem mondhatom, hogy távol állt tőlem a dolog. Valamiért mégsem tudtam megszeretni. Talán a nyelvezet miatt, talán a forma miatt, talán a terjedelem miatt. De azért örülök, hogy befejeztem.
Régi hiány pótlására jött el az egyre rohanó idő,
s nem más e hiány, mi szívemet lepte el,
mint a sokattűrt isteni férfi, Odüsszeusz sorsát
mondó elavulni nem akaró dús történet olvasása.
Kezdődött e pótlás cifra szavak lassú értésével,
de hamarost majd mögém került illatos levegő
titokrejtő alakjában, s rejtett pillantásával
értelmet hintett együgyű újkori emberi fejemre
a hatalmas isteni asszony, bagolyszemű Pallasz Athéné.
Jókedvvel olvastam ennek utána e sokszáz évet túlélő
sokszínű és régi világot soroló csodás alkotást,
és ismertek lettek halandó magam előtt a hősi görögök
dicső és elnemenyésző istenei, letűnt őseik világa.
A szendert kaptam, mint új kedves szót Homérosztól,
és a melengető felismerést, hogy a régi korok,
s hősszívű Láertész sarjának messzenyúló világa
nincs oly távol mienktől, mint az elmúló évek
számlálhatatlan hosszú sora, hisz ha tüsszentés
lep meg beszéd közben, éppúgy igazat ad az a szónak,
mint tette azt a hősök idejében:
„Erre nagyot tüsszentett Télemakhosz, s az egész ház
szörnyen visszhangzott. Nevetett rá Pénelopeia,
s Eumaioszhoz azonnal ilyen szárnyas szavakat szólt:
//Menj oda hát, s a szegény idegent hívd már ide hozzám.
Nem látod, hogy tüsszentett a fiam szavaimra?
Kérőim romlása se lesz hát teljesületlen…//”
Illesse végül a csillagok és az elismerés fele nemeslelkű
Devecseri Gábor jólsikerült fordító munkáját
ki előtt földig hajolok és képzeletben térdét ölelem.
Azért nem voltak semmik ezek a görögök! Nagyon tudták élvezni az életet!
Érdekes, hogy most, sok évtized után újraolvasva épp az fogott meg benne, ami annak idején bosszantott, idegesített. Sőt, szenvedtem tőle! Nekem még a gimnáziumban is kötelező volt. Akkor nagy kihívást jelentett az aprólékos, részletező leírások sokasága. A véget nem érő lakomák, a lassú folyású cselekmény, a komótos ráérős beszélgetések; meg a zokogó, siránkozó férfiak, akik nekem akkor nagyon férfiatlannak tűntek. Pedig … pedig!
Itt a félelmetes, harcos férfiak is őszintén megélik fájdalmukat, gyászukat, kétségbeesésüket; nem szégyellik mások előtt megmutatni érzelmeiket. Mennyivel természetesebb, mint a mai elfojtásaink! Úgy válnak hérosszá, hogy közben esendő emberek maradnak.
És a lakomák! Micsoda élvezettel írt róluk Homérosz! És micsoda élvezettel olvastam most őket. Áradt belőlük a békesség, a harmónia, és az élet egyszerű örömeinek szeretete. Persze érthető ez a végtelen hedonizmus egy olyan világban, ahol az istenek kényükre-kedvükre játszadoznak az emberrel, bármikor beavatkoznak az életükbe; és sosem lehet tudni, mikor sújt le valamelyikük haragja. Ki is kell élvezni ilyenkor minden percet,. Carpe diem!
A leginkább mégis az tetszett, ahogy a hozzájuk tévedt vándorral, az idegennel bántak. Leültették, jóllakatták, lemosták róla az út porát, s mikor már kipihente magát, és aludt is egy jó nagyot, megkérdezték, hogy mi jó szél vagy melyik isten szeszélye hozta erre. Szeretnék ilyen népek között élni!
Hát ez kínszenvedés volt, úgy 12 évesen, a nyolcosztályos gimi elején. Az első gond az volt, hogy skandálva kezdtem olvasni, így persze semmi nem maradt meg abból, hogy mit olvastam. Először végigszenvedtem az első két fejezetet, meg az utolsó kettőt, aztán középről olyanokat, amiket a történet alapján úgy gondoltam, hogy lényeges lehet. Persze ez csak úgy ment, hogy kényszerítettem magam, hogy ne csússzak át a skandálásba.
Aztán elolvastam a rövidítettet, és abban az szerepelt, hogy Pénelopé megkérdezte Odüsszeuszt a „hitvesi ágy titkáról”. Na, emiatt nyilván elolvastam azt a fejezetet is. Kíváncsi voltam, hogy a, mi lehet a hitvesi ágy titka b, perverzek-e az ógörögök c, ezt hogy fogalmazták meg időmértékes verselésben?
spoiler
Posztmodern, szürrealista kalandregény.
Miért ne olvashatnám így az Odüsszeiát? Ki tiltja meg nekem, hogy elmondjam, stb.
Kissé szkeptikus vagyok azzal szemben, hogy ez a mű valaha is elhangzott, mint rögtönzés, a szerkezete ugyanis brilliáns, akár egy modern regényé is lehetne. A kalandregényt nem részletezném, aki olvasta, tudja, aki meg nem, az is. A posztmodernre térnék rá, és ezzel nem az Odüsszeiát jellemezném, mint inkább a posztmodernt, mint fogalmat: van itt flashback (Odüsszeusz több éneken keresztül meséli múltbeli kalandjait), vannak identitáskérdések is (Odüsszeusz, mint vén csavargó, hogyan lehet rájönni, hogy tényleg az-e; Pallasz Athéné ezerféle emberi alakja pedig egész egyszerűen megkérdőjelezi azt, hogy mi is egy ember, mi a személyiség, stb.), és bár azt mondják, hogy eposzt azok a korok szülnek, amelyeknek lezárt a világképük, szerintem az Odüsszeia is feltesz jópár kérdést, amit nem válaszol meg. Más kérdés, hogy talán nem is lehet őket megválaszolni. Vannak ilyen kérdések, amelyekre nincs válasz, mégis fontos ismerni őket.
Másrészt tényleg egy zárt világgal találkozunk, egy aranykorral, ahol mindennek megvan a helye és az ideje. Ne tévesszen meg senkit, hogy ebben az aranykorban emberek ölik egymást és csesznek ki egymással, valahogy ez is a harmónia része. Illetve bizonyos emberek megölése helyreállítja a harmóniát. Vagy nem. Ez a mai korban nagyon is kérdéses, de Homérosznál még egyértelmű. Az emberek itt nem egyenlőek, ahogy a valóságban sem, van egy jól szervezett hierarchia, a hierarchiára valamelyest fittyet hányó, és azon kívül álló polgár itt még nem létezik, van király, vannak szolgálói, alattvalók, stb. A király fölött pedig még ott állnak az istenek, és vannak félistenek vagy varázsló(nő)k is. De az istenek között is van hierarchia, hiszen még a 11 olümposzi isten is fél a tizenkettediktől, Zeusz atyától.
Nincs egyenlőség, de mégis ez egy teljesen igazságos, egyenlőtlenségen alapuló társadalom. Hogy ilyen létezett-e valaha, az egy jó kérdés. Vagy hogy létezhetne-e. Az erősebbnek szégyen, ha nem védi meg a gyengébbet, például. A korabeli hontalanokat szégyen lenne a tehetősebbeknek nem befogadni, és ételt adni nekik. Az erősebb magasabban van a létrán, többet tehet meg, minél föntebb van a hierarchiában, annál több ember rendelődik alá, és annál több felelőssége is van. A királynak az egész polisz népével szemben kötelessége van, és ezt teljesíti is. (Érdemes összevetni ezt az utóbbi 25 év magyar demokráciájának miniszterelnökeivel.) Lehet, hogy elsőre kegyetlennek tűnik ez a világ (az eposz vége előtt egy óriási vérfürdőről olvashatunk, és addig is meghalnak jópáran, s nem ágyban, párnák közt), de ha jobban megnézzük, ez egy élhető világ, ahol mindenkinek megvan a helye, és ott jól is érzi magát, már ha nem bolyong el honától 20 évig, hiszen ez azért az isteneken is múlik.
És mink magyarok külön örülhetünk, mert Devecseri fordításának világában nehéz eltévedni. Hamar hozzászokik az ember a furcsa, de mégis egyszerű nyelvezethez. És aztán olyan szavakat fog mondani, mint „égilakó” meg „éjszínű”.
Népszerű idézetek
Mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem,
mint amikor egymást értő szívvel tartja a házát
férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak,
jóakarók örömére, jeles hírére maguknak.
VI: 182-185
Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl […]
S Éeliosz ragyogó öbléből kelve, elindult
érc-égboltozaton sugarazni az égilakóknak
és a halandóknak, kik a termő földeken élnek;
s ők Néleusz jólépített várába, Püloszba
értek; az emberek ott pedig épp áldoztak a parton
kékhaju Földrázó istennek barna bikákat.
Száma kilenc a soroknak, s ötszáz ember ül egyben,
s áldozatállatot ád minden sor sorra kilencet.
Furfangos legyen az, s agyafúrt, ki fölötted a cselben
győzni akar, legyen égilakó bár az, ki eléd ér.
Jaj, te gonosz, te cseles, leleményes, tarkaeszű, még
itt, a hazád földjén sem akarsz fölhagyni a csalfa
szóval, tettel, amit mind kedvelsz csöpp korod óta.
Mégse beszéljünk erről már, hiszen értjük a cselt mi
mindketten: te halandók legkitünőbbje tanácsban,
szónoklásban vagy, s én híres az égilakók közt
fortélyról, ravasz észről. S nem láttad te se meg, hogy
Pallasz Athénaié vagyok én, Zeusz lánya, ki minden
munkádban teveled maradok s őrizlek örökké […]
Ejnye, a gondolatod mindig csak ilyen kebeledben,
éppenezért sose tudlak már elhagyni a bajban,
mert így győzöd a szót, íly jóeszü, óvakodó vagy.
220-221. oldal, XIII. ének (Szépirodalmi, 1976)
Ezt a könyvet itt említik
- Alberto Moravia: A megvetés
- Alejo Carpentier: Eltűnt nyomok
- Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia
- Babits Mihály: Az európai irodalom olvasókönyve – Töredék és vázlat
- Berke Krisztina – Karczagi Sándor: Az utolsó erdélyi gályarab
- Bernard le Bovier de Fontenelle: Holtak párbeszéde
- Bernhard Schlink: The Reader
- Caius Plinius Secundus: Természetrajz VII-VIII
- Carlos Luis Fallas: Egy kölyök kalandjai
- Csalár Bence: Stílustérkép
- Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag
- Dan Simmons: Hyperion bukása
- Epiktétosz: Epiktétosz összes művei
- Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
- Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet
- Gabriel Tallent: Drága kis szívem
- Halász Rita: Mély levegő
- Irene Vallejo: Papirusz
- Ivan Bunyin: Arszenyev élete
- Jasper Fforde: Egy regény rabjai
- Johann Wolfgang Goethe: Werther szerelme és halála
- Joseph Campbell: Occidental Mythology
- Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
- Kätlin Kaldmaa: Breviárium
- Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…
- Kurt Vonnegut: A hazátlan ember
- Leiner Laura: A Szent Johanna gimi 8. – Örökké
- Libba Bray: Lázadó angyalok
- Ljudmila Ulickaja: Örökbecsű limlom
- Meg Cabot: Locsifecsi királynő férjhez megy
- Milan Kundera: Nemtudás
- Nacume Szószeki: Macska vagyok
- Nényei Pál: A hit fényétől az ész világosságáig
- Nényei Pál: A Paradicsomkerttől a Pokol kapujáig
- Nora Ikstena: Anyatej
- P. G. Wodehouse: Mike és Psmith
- Pam Jenoff: Elvesztek Párizsban
- Paul Auster: 4 3 2 1
- Platón: Az állam
- Rachel Cusk: Körvonal
- Rainbow Rowell: Wayward Son
- Robert Graves: Homérosz leánya
- Sándor Iván: A regény jövője
- Sara Craven: Édes bosszú
- Sigríður Hagalín Björnsdóttir: Szent szó
- Stephen Fry: Csináljunk történelmet
- Szabó Lőrinc: Szabó Lőrinc összegyűjtött versei I-II.
- Szilasi László: Kései házasság
- V. E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete
- V. E. Schwab: Viszály
- William Somerset Maugham: Borotvaélen
- Xenophón: Emlékeim Szókratészról
Hasonló könyvek címkék alapján
- Publius Vergilius Maro: Aeneis 76% ·
Összehasonlítás - Rejtő Jenő (P. Howard): Piszkos Fred, a kapitány 92% ·
Összehasonlítás - Xenophón: Kürosz nevelkedése / Anabázis 84% ·
Összehasonlítás - J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura 94% ·
Összehasonlítás - Mika Waltari: Szinuhe 92% ·
Összehasonlítás - Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym csodálatos kalandjai ·
Összehasonlítás - Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym csodálatos kalandjai / A Morgue utczai gyilkosság ·
Összehasonlítás - Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym, a tengerész 81% ·
Összehasonlítás - Szophoklész: Antigoné 74% ·
Összehasonlítás - Agatha Christie: Halál a Níluson 93% ·
Összehasonlítás