Ó, igen, Harriet Manners visszatér… Méghozzá egyből egy fotózás kellős közepén, ahonnan rohanhat tovább a vizsgáira – vagyis egy teljesen átlagos napon, ahogy azt tőle megszokhattuk. :D
A nyári szünetben azonban Tokióba repítenek minket természetesen Harriettel együtt, hiszen még mindig ő az előző részben megismert divatikon főszenzációja, akinek köszönhetően most lesz egy-két dolga Ázsiában is. Na jó, komolyan kezdek irigy lenni.
„- Oké – dadogom idegesen. – A legjobb formámat fogom hozni. Wilbur felsóhajt.
– Tudom, hogy úgy lesz, Bébi-bébi Panda – mondja, és megcsípi az arcomat. – És pont ettől félek annyira.”
Miközben próbálja a lehető legjobb formáját hozni, a főszereplőnk egyre több galibába keveredik, és egyszerűen nem tud rájönni, miért nem akar neki soha semmi összejönni.
A rengeteg fotózás és kalamajka közt nemcsak új barátságok szövődnek, hanem felüti a fejét a szerelem, és az új testvér érkezése is rendesen felbolygatja a mindennapokat.
„- Annyira kimerült vagyok, Rich – magyarázza Annabel – Olyan, mintha folyamatosan egy sűrű mézfolyóban gázolnék térdig.
– Pedig nem – mondja Apu vigasztalóan. – A konyhaszekrény tartalmát elnézve biztos vagyok benne, hogy azt is felfaltad.”
Az előző részben megismert szereplők hozták a formájukat, s a tőlük már megismert módon állandóan megmosolyogtatták az olvasót. Hozzájuk csatlakozott Annabel anyukája, akit ki kellene találni, ha nem létezne, s azt hiszem, egy az egyben Wilburnek lett teremtve. :D
„Wilbur a nagymamám szettjére mutat, ami egy csipkés szegélyű pink virágos ruhából, egy rojtos bézs takaróból, és egy apró tükrökkel díszített mellényből áll.
– Imádom ezt! Hogy hívják ezt a cuccot?
A nagyi szeme felcsillan.
– Csillogó nepáli kecskepásztor diszkótáncol a holdfényes folyóparton?
– Ohh, te jóságos delfinmuffin! – sikítja Wilbur teljes erőből. – Hát ez überelhetetlenül csodaszuperfantasztikusságos! Kölcsönkérhetem majd egyszer ezt a mellényt?
– Akár most is, ha tetszik – mondja Bunty, majd leveszi a mellényt, és átnyújtja neki. – Van belőle egy tucat.
– Óóó, te! – élvezkedik Wilbur, majd felkapja a mellényt a kezeslábasára, és apró körökben futkározni kezd. – Ha szirup lennél, rálocsolnálak a fagyimra, száz és ezer adagban, aztán felfalnálak! Csordultig lennél kalóriával, és a derékbőségem pokolian megnőne tőled, de egy csöppet sem érdekelne.”
A cselekmények gyors tempóban követték egymást, senki és semmi nem hagyta, hogy az olvasó megunja a történetet, a kiszámítható részek sem okoztak csalódást, mert egyáltalán nem rontottak az összképen.
Én azonban továbbra is úgy gondolom, hogy Harriet személyisége teszi igazán különlegessé a Geek Girl sorozatot, az csak a ráadás, hogy ennyi humorral van fűszerezve, és ilyen sok helyre elkalauzol minket.
És igen, néha jól tud jönni, ha az ember mindig mindent félreért.
http://laplaputan.blogspot.com/2017/03/ertekeles-holly-…