Mudbound 93% 194 csillagozás

Szerintem a Mudbound, mint debütáló írásmű, nem azért kiváló alkotás, mert a szerző felsorakoztatja benne az amerikai Dél minden regénybe illő hagyományos kellékét, amitől a „fehér Dél” szemforgató, korlátolt, hazug eleganciája egészen Scarlett O’Hara óta annyira undorító tud lenni. Nem is a mögöttes drámai mondanivaló miatt, amely évtizedek óta szájba rágja, hogy minő súlyos felelősség terheli a tanult fehér társadalmat, amiért a mai napig viszonylag kevés sikerrel vakarta ki a rabszolgát, az elhurcolt fekete embert, az Amistad hajófenekének mocskából, bűzéből.
Pedig a hangulatfestés a Sárfészekben is igen plasztikus. Megkapjuk a Mississippi Deltájának minden beteg, miazmás kipárolgását, az összes olyan szükséges társadalmi konvenciót, a hétköznapi kommunikáció szintjére lebontott fortélyos félelmet, ami Lincoln „felszabadított” színeseit ’46-ban is kilátástalanul, öröklétig szóló üzenettel niggerként, fekaként, nem is igazi ember-bokszosként könyveli el. Nyilvánvalóan a Deltában ez akkor még mind hétköznapi dolog, hiszen csak ezek után tűnik majd fel az Államokban King tiszteletes, vagy a radikális Malcolm X.
Aztán itt vannak a karakterek. Ahogy annak lenni kell, a jó fehér ember, aki a belét kidolgozza a farmon, meg az ő jó fehér asszony felesége, aki gyűlöli farmot és mocskosul utálja a helyzetét, de mindent megtesz annak érdekében, hogy mégis csak jó Scarlett lehessen. Na, itt azért már forog a gyomor.
És most jön a varázslat. Nem elég, hogy a szerző az egész drámát úgy beszéli el, hogy a történet szálait néhány meghatározó nézőpontkarakter kezeivel gombolyítja fel, hanem fű alatt, a surranó pályán ad még az olvasónak egy, nem hús-vér főszereplőt is. Ez pedig, bár mindenki csak utal rá, és félve-szorongva beszél róla, maga a Nagy Háború. Annak is az utolsó európai hadszíntere, amely büszke, emelt fővel járó, fehér lányokkal nyíltan cicázó fiatalembereket farag az amerikai „rabszolga Dél” színes fiaiból, Patton legendás Fekete Párducaiból (akik nem összetévesztendők Huey Newton mozgalmának tagjaival). Ez a bizonyos háború akaratlanul is sok mindent megváltoztat a fekete ember fejében. Ha valakit ünnepelt felszabadítóként vállon visznek a tengerentúlon, fehér lányok egymással vetélkedve rángatják be őket a szoknyájuk alá, az az ember nehezen talál vissza a gyapotföldre, keservesen találja meg a bolt hátsó kijáratát és a busz hátsó ülését (ha még maradt). Büszkesége nehezen viseli el, ha a semmirevaló, büdös-bunkó-fehér farmer tegezi, utasítja, a semminél is kevesebbe nézi. Ez az állapot, az a lélekhelyzet az, ami maga után vonja a regény valódi történését. Ez a mutatvány az, amitől úgy gondolom, hogy a megszokott toposzoktól eltérően, más minőségű drámát, igazi érdekfeszítő történetet kapunk. Itt már régen nem Tamás bátyáról, meg Kunta Kintéről beszélünk. Ezek a fiúk a tényleges szabadság lehetőségét vitték haza magukkal Európából, egy más minőséget, az idealista álmaikban feltünedező új világ kézzel fogható lehetőségét. Tudjuk mind, hogy milyen hosszú még az út, és milyen távol a cél, de végre egy regény, ami az olvasó gondolatait is új utakra vezeti.
Arról nem is beszélve, hogy a szerző a fehér nézőpontkaraktereken keresztül milyen finoman üti bele a gyanútlan olvasó orrát a felelősség kérdésébe, miszerint szép, de álságos dolog elméleti síkon szabadságjogokról, meg emberi méltóságról beszélni otthon, a családi asztalnál, amíg kinn az ajtó előtt tipródó rabszolga-ivadéknak a megcsökevényesedett konvenciók még mindig izzadó tenyerébe nyomják a sapkáját, mielőtt csoszogva, bátortalanul bezörget a fehér ember lakába.
Jó könyv ez, ajánlom. Tessék olvasni és a sorok között okulni.

Örülök, hogy már év elején találkozhatunk ilyen remekművekkel, mint a Sárfészek. Egy nagyon hatásos, magával ragadó történet az 1940-es évekből.

Egy lenyűgöző regény a Sárfészek, családról, szeretetről, szerelemről, büszkeségről, női sorsokról, faji megkülönböztetésről, igazságtalanságról. Szívbemarkolóan, fájdalmasan mutatja be az Amerikai Egyesült Államok akkori társadalmát, az emberek, feketék és fehérek, férfiak és nők egymáshoz való viszonyát, az elvárt szerepeket, a változás reménytelensége és reménysége egyaránt benne van ebben a fantasztikus történetben.
Bővebben: http://konyvutca.blogspot.hu/2018/03/hillary-jordan-mud…

A Mudbound – Sárfészek volt véleményem szerint az egyik legragyogóbb film az elmúlt esztendőben, amit nem hiába jelöltek négy Oscar-díjra, ugyanis egy, a bő kétórás hosszával is feszes és izgalmas történetet láthattunk szinte tökéletes színészi alakításokkal, nagyszerű operatőri munkával és vaskos mondanivalóval. Aztán ez a mű idén megjelent könyv formájában is Hillary Jordan tollából, amit azonban eredetileg nem is akartam elolvasni, mert rendszerint ódzkodok attól, hogy a kedvenc filmjeimet regényként is magamévá tegyem. Ugyanis ilyenkor rendszerint két dolog szokott történni: a) vagy sokkal gyengébb, mint a film, ráadásul tudom is, hogy mi fog történni és mikor, így az egésznek semmi értelme; vagy b) maga a könyv jó, de óhatatlanul is elkezdem a filmhez hasonlítani, amit pedig nem kellene. Bár jelen esetben némileg bejátszott a „b” verzió, de azt kell mondanom, most inkább arra jutottam, hogy itt egy olyan alkotás, amely esetében a regény és a film tökéletesen egyenrangú és magas színvonalú.

A történet közvetlenül a II. világháború utáni amerikai Délre visz el bennünket, egész pontosan a Mississippi-deltába, ahol egy nagyvárosból érkező fehér család igyekszik megvetni a lábát, hogy abból a földből termeljék meg a napi betevőt, ami egy olyan elmaradott világban van, ahol szinte a 19. század első felének törvényei uralkodnak. Itt még a fehér gazda szava mindenek felett áll, a fehérek irányítanak mindent, ők a föld urai, ők bíráskodnak, ők ítélnek, a feketék pedig csak arra jók, hogy éhbérért csinálják ugyanazt, mint a rabszolga őseik egy évszázaddal korábban: ültessék, gondozzák, majd szedjék a gyapotot napestig. Ezzel a felfogással és ezekkel a törvényekkel szembemenni pedig felér egy halálos ítélettel.

Ebbe a légkörbe érkezik meg két poszttraumás stresszben szenvedő háborús veterán. Az egyikük Jamie, a fehér farmer szívtipró, ám alkoholista öccse; a másik pedig Ronsel, a bérlő Jackson-család legidősebb sarja, aki Európában már megízlelhette a szabadságot, és hogy milyen az, amikor emberként és nem négerként bánnak vele.

A történet egyes szereplők monológszerű visszaemlékezéseiből bomlik ki, mégpedig úgy, hogy eközben tökéletes karakterrajzokat is kapunk. Minden egyes elbeszélőnek megvan a saját egyedi hangja (az külön tetszett, hogy a fordító, Babits Péter nem akart rájátszani a déli tájszólásra, és csak egy-egy kifejezéssel érzékeltette a helyi kiejtésmódot), a saját külön motivációja, és – lelkiekben – egyikük sem fekete vagy fehér. Mindenki tesz jót és rosszat is, ha nem is egyenlő mértékben. És ahogy lenni szokott a való életben, egyikük sem látja úgy saját magát vagy a történteket, mint a másik. És az egyre gyűlő feszültség sejthetően robbanáshoz vezet…

Az írónő érezhetően mindvégig tökéletesen uralta a sztorit, mindig tudta, hogy mi miből következik, végig profin váltogatta a szálakat és az elbeszélők személyét – az egész konstrukció egy pillanatra sem ingott meg, a dinamika egy pillanatra sem ült le. Tényleg ritkán tapasztalni olyat, hogy ugyanaz a történet egyszerre és egyenrangúként működjön filmvásznon és egy könyv lapjain is, de most így történt. Bár úgy érzem, hogy nagyon nem kell ajánlgatnom Hillary Jordan regényét, mert olvassák elegen, de azért csak megteszem: aki látta a filmet és tetszett neki, az azért olvassa el, aki pedig még nem, az is nyugodtan vágjon bele, mert kap egy remek korrajzot és mellette egy remek karakterközpontú drámát egy kötetben.

Igazi családregény, krimielemekkel átszőtt politikai thriller, korrajz is egyben. Ezzel minden műfaj kedvelőinek élvezetessé teszi az olvasás élményét. Hatásos, erős dráma, szépirodalmi csemege. A történet zsigerig hatol, fogva tartja az olvasó lelkét. Máris helye van az idei év legjobbjai közt.

https://gaboolvas.blogspot.hu/2018/03/sarfeszek.html

A múlt különös sarkában. A könyv a negyvenes évekbe, a második világháború utáni Egyesült Államokba repít vissza bennünket, ahová sok érdekes, egészen különböző embert sodor egybe az élet. Hihetetlenül erős, de nyugtalanítóan „mozdulatlan festmény” egy olyan világról, ahol a sár tényleg szó szerint megbilincsel mindenkit. Szinte magunk is belesüppedünk a sárba, érezzük a mocskot, a kilátástalanságot, a kiszolgáltatottságot, ahogyan ezek az emberek az időjárással és egymással is megküzdenek. Az elfojtott düh, a felszín alatt gomolygó előítéletek sokasága egyetlen éjszakán robban ki, amely után már senki nem lehet ugyanaz, mint addig… Az érintett családok férfi és nő tagjai mind a saját szemszögükből idézik fel a történteket, hogy miközben a dráma főszereplőivé lépnek elő, betekintést engedjenek mindennapi életükbe és indítékaikba. Karakterei egyenesen az 1940-es évek Mississippijéből lépnek át agyunknak abba a régiójába, ahol az együttérzés, a harag és a szeretet egymás mellett lakik. Jordan felejthetetlen történetet készített a házasságról, a családi lojalitásokról, a nők szerepéről, a háború spirális utóhatásairól és a rasszizmus okozta szenvedésről. Ez a pocsék terep, amelyet folyamatosan elárasztanak a Mississippi felhőszakadások, erőteljes metaforája lesz Laura nyomorúságának és az előítéletek által felbomlott társadalom összeegyeztethetetlen megosztottságának. Egy őszinte, a valóságot megszépítő mese, de tekinthetünk rá egy közösségépítő időutazásként is egy olyan korszakba, ahol a faji, s nem mellesleg a női egyenjogúság még közel sem számított maradandó értéknek.

A Mudbound a gyűlölet regénye.

A feketék gyűlölete a fehérek iránt, a feleségé a férje iránt, a fiúé az apa iránt, a bátyé az öcs iránt, a menyé az após iránt. Szétfeszíti ennek a szűkös világnak a kereteit és mindent magával sodor, mint a megáradt folyó.

A Délnek (igen, mi másnak…) egy új arcával ismerkedhettem meg, a verejtékes-kínlódós gazdálkodóssal – bár spoiler spoiler az Elfújta a szelet igen régen olvastam –, de ebben is van gyilkosság meg mindenféle titok.

Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog és magába szippant; kb. egy éve nagyon lassan haladok a könyvekkel, de ezt gyakorlatilag két ültő helyemben ledaráltam. Könnyen és gyorsan olvasható, de a szerző nagyon jól megragadja az emberekben lejátszódó érzelmeket.

Több szereplő szemszögén keresztül követjük az eseményeket, amelyek középpontjában a McAllan-farm, Sárfészek áll; a Mississippi deltavidéke (a helyiek csak Deltának nevezik) nehezen változik, az itt lévő kisvárosok gazdálkodói, kereskedői mereven ragaszkodnak régi szokásaikhoz – főleg ahhoz, hogy a feketéket továbbra is rabszolgaként kezelik. Ebbe az elmaradott, szűk látókörű világba csöppen bele Laura, a tanult városi kisasszony, aki „vénlányként” (30-31 évesen) ment férjhez Henry McAllanhez, a háborús mérnökhöz. Szegény Laura kegyetlenül megszenvedi a házaséletet farmerfeleségként; hiába mondhatjuk tisztességes embernek a férjét, Laura egyedül gyötrődik egy idegen környezetben, ahol nincs se víz, se villany, se üveg az ablakokon, ellenben minden merő sár és a farmot gyakran vágja el a világtól amegduzzadt folyó.

Henry, a férje megér egy misét; régi vágású fazon, akinek klasszikus elképzeléseket vall arról, milyen is egy „igazi férfi”. Hát olyan, aki a pasis arroganciáját szemellenzőként viseli; természetesnek tekinti, hogy a világ úgy változik és a körülötte lévők úgy viselkednek, ahogy ő akarja. Mint például amikor mellékesen közli a feleségével, hogy vett egy farmot és néz az isten barma, hogyan változott az ő „édes, engedelmes felesége” egy hárpiává.

Henry tulajdonképpen nem rossz ember, csak kicsit hülye.

Öccse, Jamie a totális ellentéte; a gyerekkorán végigrugdosta az apjuk, hogy ne legyen már anyámasszony katonája. Henry az ő nagy, okos bátyja, Aki Mindent Jól Csinál. Nehéz ilyen batyuval normális önbizalmat növeszteni, ellenben alkohollal tompítani a háború kínjait – a második világháború után járunk, ahol Jamie pilótaként szolgált – annál könnyebb.

Ó, a Papi. Az a fajta öregember, aki ül a család nyakán, és a mások által kimosott, kikeményített ingében ül a konyhaasztalnál és bicskával kaparja ki a koszt a körme alól. Szerintem ez alapján pontosan tudjátok, milyen ember Papi.

A másik család McAllanék bérlői, Jacksonék, akik feketeként csak keservesen boldogulnak. Legnagyobb fiuk, Ronsel őrmesterként, kitüntetésekkel tér haza a háborúból, ami már önmagában forróvá teszi a talajt a talpa alatt.

Indulatok, elfojtott érzelmek kavalkádja fortyog a felszín alatt. Laura azt kívánja, bár más lenne a férje, mint amilyen. Henryt semmi más nem érdekli, csak a föld, és nem érti, az öccse miért nem akar letelepedni a szülőföldön és keresni magának egy tisztességes déli lányt; Ronselt szintén minden érzelmi eszközzel marasztalná az apja – ó, a generációs feszültségekről is rengeteget lehetne beszélni –, Ronsel azonban már több, mint egy földtúró fekete (nigger), akit semmibe vesznek és csak a hátsó ajtókon közlekedhet. Az anyja látja ezt, és azt is tudja, hogy a föld mindenkit kiszipolyoz, aki megpróbálja az uralma alá hajtani és tudja, hogy a fiának el kell mennie. Jamie és Ronsel között barátságot szőnek a háborús emlékek és azok feldolgozhatatlansága. Jamie zuhanyzót épít Laurának.

Papi apró, rosszindulatúan csillogó szeme pedig mindent megfigyel.

Csupa robbanásveszéllyel fenyegető helyzet, ami elkerülhetetlen és mindent elpusztít.

Habár még csak februárt írunk, a Mudboundnak jó esélye van arra, hogy elvigye Az év meglepetése címet. Remélem, az Athenaeum folytatja ezt a sorozatot, üdítő volt tőlük egy mélységgel bíró szórakoztató regényt olvasni.

Ui.: Végtelenül hálás vagyok a fordítónak, Babits Péternek, amiért nem erőltette, hogy a feketék nyelvjárását az ilyenkor használt egyezményes magyar tájszólással [ilyen nincs, de tuggyuk, miről beszílek] érzékeltesse.

Nagyon jó könyv, letehetetlen, izgalmas, olvasmányos. A II. világháború után vagyunk közvetlenül, egy farmer család életét követhetjük Mississippi államban. A feleség városi tanító életét adta fel, hogy férjét kövesse egy eső mosta szegény „sárfészekbe”. A farmok életéhez ekkor még hozzátartoztak a bérlők, köztük egy fekete család, az ő meghurcolt sorsukat is nyomon követhetjük. Érdekes, talán némileg bajtársi barátság szövődik a fehér és fekete bőrű család két frontról hazatért katonája között, többek között ez is generálja a feszültségeket. A személyes küzdelmek kiterjednek a gazdálkodásra, magánéletre is, élethű képet kapunk a farm mindennapjairól. A nagyszerű karakter ábrázolások, helyszínrajzok még jobban kiemelik a regény erősségét: nagyon filmszerű, nemhiába készült belőle a többszörös díj- jelölt film. Jó volt, hogy a főbb szereplők szemszögéből mesélték el a történteket, ez rávilágított minden részletre.
Végig élveztem, vártam, hogy tovább olvassam, vastagon ötöst ér nálam (4,8).

Nehéz megfogalmazni, mert nagyon tetszett, de hogyan mondhatom arra a könyvre hogy tetszik, amely felkavaró érzéseket váltott ki belőlem? Több szemszögből íródott, sok fontos mondanivalója van:
– a föld szeretete,
– egy asszony megbékélése,
– posttrauma,
– egyenlőtlenség – spoiler
Nem igaz történet alapján íródott, bár az is lehetne.

Egy nap alatt elolvastam, pedig mást is csináltam, de egyszerűen nem lehetett letenni. Pedig nehéz témákat érint, amik felzaklatják az embert, legalábbis engem nagyon. Ezeknek az USA déli részén játszódó könyveknek (megjegyzem a filmeknek is) olyan sajátos atmoszférájuk van, aminek hatása alól nehéz az embernek kivonnia magát.
Az, hogy minden fontos szereplő szemszögéből olvashatjuk a történetet, különösen izgalmassá és átélhetővé teszi.
Egyetlen negatívum, bár ez nem a könyv hibája, hanem a magyar kiadóé, hogy feltűnően sok benne az egyeztetési hiba, amin én át szoktam siklani, de itt már engem is zavart.
Ide nekem a filmet i!!!!

Bár nagyon hamar felkeltette az érdeklődésemet (nyilván azért is, mert elkezdték reklámozni a belőle készült filmet), mégis tartottam egy picit ettől a könyvtől. A mondanivaló és a stílus szempontjából is elég komolynak tűnt, és nem voltam benne biztos, hogy mostanában kellőképpen rá vagyok hangolódva egy nehezebben emészthető regényre. Szerencsére azonban elég volt elolvasnom az első pár oldalt, hogy kiderüljön, teljesen alaptalan volt minden aggodalmam, ugyanis a történet már néhány mondat után rabul ejtett.
A regény több szemszögből íródott, az igazi főszereplőjének talán mégis Laura tekinthető, az egyszerű megjelenésű, ugyanakkor okos és talpraesett nő. Fiatalabb korában nem sikerült megtalálnia az igazit, így egy ideig félő, hogy vénlányként szülei mellett marad. Ekkor azonban betoppan az életébe Henry, az idősebb, de megfontolt és higgadt úriember, akihez feleségül megy. A házasságuk se nem kiemelkedően jó, se nem kiemelkedően rossz, ugyanakkor Laura számára komoly megpróbáltatást jelent, amikor Henry minden félretett pénzüket egy farmba fekteti, és a szülői háztól távol, egy rendkívül puritán módon berendezett viskóba kell költözniük, távol mindentől. Ráadásul magukhoz veszik Henry idős és rosszindulatú apját is, aki minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy menyét kritizálja.
Bár a történet közvetlenül a II. világháború után játszódik, az elmaradt környezet és a lassan hömpölygő cselekmény hatására sokszor éreztem úgy, hogy az időben sokkal messzebb járunk. Néha tényleg csak egy autó felbukkanása, vagy a harcok emlegetése rázott fel és emlékeztetett arra, hogy valójában „már” 1946-ban járunk. Lauranak két kislánya is született, akiket ugyan nagyon szeret, mégis az egész lényét, mindennapjait körüllengi valami szomorú üresség, reménytelen lemondás. Egyedüli üde színfoltként sokáig csak Florence tündököl, a szomszédban lakó fekete asszony, aki férjével együtt földet bérel Henry-től, és aki sokszor segít Lauranak a házimunkában. Az ő szemszögéből megírt fejezetek voltak számomra a legélvezetesebbek, volt bennük valami hihetetlen mély őserő és bölcsesség, ami tökéletes kontrasztot képzett a fehérek begyöpösödött gondolkodásával szemben. (…)
Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor szinte tökéletesnek érzek egy regényt, gördülékeny, mégis szépirodalmi minőségű szövege, illetve a hat elbeszélő nagyszerűen kidolgozott karaktere csodás élménnyé tette az olvasását. Nagyon súlyos témákat feszeget, nemcsak a háborúval vagy a rasszizmussal kapcsolatban, de olyan területeken is, mint a házasság vagy a család. Ezek után most már nagyon kíváncsi vagyok a belőle készült filmre is, ha csak részben sikerül visszaadnia a regény hangulatát, akkor úgy érzem, nem leszek csalódott.
bővebben:
https://konyvesmas.blogspot.hu/2018/03/mudbound-sarfeszek.html