Anomália 84% 256 csillagozás

Először is le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem rajongok sem a sc-fi, sem thriller műfajáért, de még az utópia is kissé távol áll tőlem, ezért kicsit félve kezdtem neki az olvasásnak, azonban a Goncourt – díj elég erős hívószónak bizonyult ahhoz, hogy ne tántorodjak el. Szerencsére, ugyanis már az első néhány oldal után teljesen magával ragadott a történet és rögtön kiderült az is, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy átlagos sc-firől. Ez a regény, ahogy a címe is mutatja, nemcsak formájában, de tartalmában és műfaji besorolhatóságában is meglehetősen eltér a megszokottól. Rendellenes, szabálytalan, a megszokottól igencsak eltérő. A tudomány és az irodalom különös találkozása, a valóság és a fikció különös keveréke.

Nagyon nehéz erről a könyvről spoiler nélkül írni. Az Anomália egy thrillerszerű jelenettel indít, egy bérgyilkos szemüvegén keresztül követhetjük végig egy feszültségekkel teli nap történéseit. És ez a feszültség akkor sem csökken, mikor sorban megjelennek az egymástól teljes mértékben különböző karakterek, sőt az olvasót egyre izgatottabbá teszi, hogy kiderítse az összefüggéseket. Egy katona, egy kisgyermekes anya, egy ügyvéd, egy énekes, egy építész és természetesen egy író is, akiknek az életében csak egyetlen közös pont van: mindannyian felszálltak egy Párizsból New Yorkba tartó járatra, 2021. márciusában, vagy júniusában, vagy mindkétszer? A fő kérdés nemcsak az, hogy mi történt a kettő között, hanem az, hogy milyen jövő vár ránk ezután.

Hervé Le Tellier túláradó képzelőerővel rendelkező, ironikus humorú regénye több írót, filmet, énekest és politikust is megidézve, egyfajta görbe tükröt tartva meglehetősen kemény portrét fest a vallásról, a politikáról, az értelmiségi körökről és a 21. századi nyugati társadalomról. Le Tellier viszont saját magát sem kíméli, hiszen Victor, az író karakterén keresztül rögtön önmaga kritikusa is lesz egyben. Ráadásul így maga a regény (is) megkettőzödik, mivel Victor regényének szintén Anomália a címe, amelyből többször feltűnő filozófiai kérdéseket boncolgató idézetek mindig jó ritmusban szakítják meg a történetet. Le Tellier – gyakran Victort és képzeletbeli regényét használva szócsőként – folyamatosan önreflexióra késztető kérdések sokaságát zúdítja az olvasóra: hogyan reagálna egy hasonlóan abszurd helyzetben? Hogyan látná saját magát? Milyen lehetséges magyarázatot adna a történtekre és főként mi lenne a stratégiája a jövőre nézve?

Egy gördülékeny, feszes történetvezetésű, izgalmas regény, amely egyszerre vicces, megható és mégis komoly és napjainkban igencsak aktuális kérdéseket is boncolgat. Az utolsó mondat pedig tökéletes lezárása a műnek: ahogy az egyre rövidülő sorok közül egyre inkább eltűnnek a betűk az olvasó már tényleg csak a saját gondolataira hagyatkozva merenghet tovább ezen a valóban szabálytalan könyvön.

Az Anomália határozottan az a regény, amely szinte eleve magában hordozza a megfilmesítés lehetőségét, amelyre a Goncourt – díjjal együtt járó nemzetközi szintű népszerűsége miatt talán nem is kell olyan sokáig várnunk.

A Goncourt-díjas kötetet @Erzsébet_Károly ajándékozta nekem a booktube csatornám egyéves születésnapja alkalmából, tavaly decemberben. Már nagyon időszerű volt elolvasnom, így a ThrillerTavasz kihívás keretében sort is kerítettem rá. Éppen azon a héten vettem a kezembe a könyvet, amikor a szerző a @Park_Könyvkiadó meghívására Magyarországra látogatott.
A történet középpontjában az Air France Párizs és New York között közlekedő járata áll, amely rejtélyes módon pár hónapon belül kétszer is leszáll ugyanazokkal az utasokkal. A könyv tizenegy ember életét mutatja be, akik találkoznak a megkettőződött énjükkel.
Ennek a sci-fi/thrillernek a fő erősségét a szerkezeti felépítése adja. Számomra kicsit sok volt a szereplő és az elején viszonylag lassan indultak be az események, de összességében tetszett a könyv és elgondolkodtatott. Az olvasás során körbejárhatjuk, hogy milyen anomáliákat hozna felszínre, ha találkoznánk a másik énünkkel. Ezután bátrabban próbálkozom majd a sci-fi műfajjal. Érdemes elolvasni!

Ritkán ugyan, de előfordul velem, hogy egy könyvet kizárólag valamely figyeltem – az általános megítéléstől jelentősen eltérő – véleménye alapján veszek kézbe. Az Anomália esetében @pennac értékelése volt az indikátor: Szerintem ez a könyv egy óriási blöff. Remekül, izgalmasan, sokat ígérően indul a sok különféle élet bemutatásával, de aztán nem kezd velük semmit. (…) link
Aztán, ahogy haladtam a kötetben, egyre inkább osztottam ezt a véleményt. Valószínűleg azért, mert nemigen tudtam hová tenni a doku-regényszerű, erőszakos háromosztatú szerkezet mellett csapongva ugráló stílusváltásokat, az elbeszélői technika hektikus változásait, a fejezetvégeken irritálóan felugró függővégeket, és még számtalan apró, éppen csak köröm alá csusszanó tüskét. Nem értettem, hogy fér meg egymás mellett egy hard boiled, film noir hangulat, miszerint (H) ha az ember a végsőkig kiábrándult, akkor egy párizsi vendéglő teraszán legyen az, egy néhány fejezet múlva felbukkanó hollywoodi giccsbe hajló szösszenettel, hogyaszongya (V) valaki valahol a galaxisban feldobott egy érmét, és az érme nem esett le. És így tovább, csupa diszkomfortos, nem passzoló részelem. Értem én, hogy a szimuláció valósággal kívánja a káoszt, de azért mégis, kérem…

Néhány napja azonban rábukkantam egy interjúra a szerzővel és az abban foglaltak hatására kénytelen voltam felmenteni őt több vádpont alól is, melyeket már fogalmaztam magamban link. A beszélgetés során elhangzik, hogy a könyvben felbukkanó mindazon hibák, eshetőleges elemek, amelyeket nem értettem/nem szerettem, tulajdonképpen szándékoltak. Merthogy a szerző kísérleti regényt írt, tudatosan (mintegy a szakmát megtréfálva) alkalmazta a bestseller eszköztárát, a hagyományos szépirodalmi eszközök vékony földréteg alá temetésével kívánta erősíteni a szórakoztató faktort. Szerintem szimplán kíváncsi volt az olvasóközönsége véleményére. Azért lássuk be, hogy a mindjárt 65 éves szerző, harminc (különböző műfajokban írt) kötettel a háta mögött valószínűleg nem akart egy milliószám eladható, könnyed lektűrt megjelentetni. Egyszerűen kísérletezett. Minden karakterhez önálló nyelvi rendszert alkotott, látszólag teljesen autonóm, önjáró narrációval. Ezekből a történetekből, töredékekből, majdhogynem önálló életet élő fragmentumokból rakott össze végül egy regényt, amelyben talán fontosabb az elemek autonómiája és maga a káosz, mint a szövegtest integritása. Mindezek alapján már nem meglepő a szöveg erős forgatókönyves hatása. Nem csoda, hiszen az egységtelen egész végül is feltétlenül filmvászonra kívánkozik.

Mindazonáltal, a szerző utólagos magyarázata soha nem alapozhatja meg az olvasó értékítéletét, a könyvnek magának kell megtalálni a közönségét. Számomra ez egynek elmegy kategória, szórakoztató, hamar felejtős könyvélmény. Arról meg már rég letettem, hogy megértsem a nagy nemzetközi könyves díjak odaítélésének mögöttes logikáját (ha van ilyen).

Eleinte nem igazán értettem, ez a sok történetszál hová akar kilyukadni. Olyan volt, mintha novellákat olvasnék, amelyekben egy-egy ember aktuális élethelyzetéről, nehézségeiről, szerelmeiről vagy valami más viszonytagságairól értesülnék. Érdekes volt, némelyik szereplőt szívesen követtem volna tovább, de úgy a hatodik-hetedik ilyen fejezetnél kicsit kezdett bosszantani, hogy jó-jó, de hol a cselekmény? Mi értelme van ennek így? Észben tudok majd tartani ennyi szálat, és ha végre lesz egy olyan fejezet, ahol egy már ismert karakter tér vissza, hirtelen tudni fogom, hogy ő ki is, és mi történt vele? Kihámozza majd az agyam ebből az információhalomból?
Nyilván feltűnt, hogy a legtöbb történet vége mindig egy hasonló „csattanóval” zárult, és hogy majd ez lesz az a pont, ahol egybefonódnak a szálak. Így is lett, de előtte még átéltünk egy izgalmas repülőutat, és szépen, lassan, sejtetősen, de azért a lényegre rávezetve azt is, akinek esetleg nem esett volna le, hogy mi a probléma, az „anomália” (bár ez a szó is több jelentésréteggel bír itt).
A tudományos fejtegetéseket nagyon élveztem, még az amerikai elnök paródiáját is (csak őt nem említik nevén a könyvben, mindenki más, Macron, Putyin, Hszi Csin Ping stimmel), de tudjuk, kiről van szó. Ordít róla :D
Sajnos ez az építkezős tartalom a végére kicsit leült, az utolsó 140-150 oldal már nehezebben ment, sok szereplő, sok találkozás, sok interjú, fejvakarás, „most mi lesz a nyugdíjammal és megtakarításaimmal?”-típusú értetlenkedés. Persze, logikus a kérdés, de ebben a történetben az olvasót, engem egyáltalán nem ez érdekli, hanem hogy miként jött létre az anomália, és hogy miként létezhet egy időben ugyanaz a személy kétszer. A filmekben ilyenkor már az a veszély fenyeget, hogy „felrobban a téridő-kontiinum” (vagy valami hasonló butusság), meg hogy „ugyanaz az anyag ugyanabban az időben nem töltheti ki ugyanazt a teret”, szóval úgy érzetem, hogy eddig tartott a jó ötlet, és innentől kezdve már csak be kellett fejezni valahogy. Elvarrni a szálat, az „anomáliát”, kicsit alacsony költségvetés-módra. Kár.
Összességében azért egy olvasást nagyon is megér, el lehet gondolkodni egy-két felvetésén.

„2021. március 21-én az Air France 006-os Párizs-New York járata 240 utassal a fedélzetén hatalmas viharfelhőbe kerül, egy kicsit megrongálódik, de sikeresen leszáll. Ugyanaz a Boeing-787 ugyanazokkal az utasokkal 106 nap múlva ismét leszáll. Mi történik, ha bekövetkezik a lehetetlen? Mi történik, amikor már nem lehet titokban tartani, ami történt, bár nem történhetett meg, a világ szembesül a felfoghatatlannal, és a regény szereplői szembesülnek önnön duplikátumaikkal?” – részlet a fülszövegből.

Alapesetben, ha valami, akkor egy ilyen sci-fi alapjegyeket mutató könyv volna az, amely nem igazán mozgatná meg a fantáziámat így az év végi újkönyv-dömping idején; és nem is nagyon mozgatta volna meg, ha ez a könyv történetesen nem a 2020-as Goncourt-nyertes regény, és az utóbbi idők egyik legnagyobb francia könyvsikere, az Anomália lenne.

Tavaly, a kihirdetés idején meglehetősen furcsállottam, hogy egy ilyen alaptörténettel rendelkező mű nyerhette el a legrangosabb francia könyves díjat, ám ahogy sejteni lehetett, Hervé Le Tellier regényében nem a tudományos fantasztikum (nagyon nem), hanem az emberi oldal dominál.

Egy olyan kötetnél, mint amilyen az Anomália, a legideálisabb az, ha az olvasó minél kevesebb információval rendelkezik olvasás előtt, ezért az ajánló során igyekszem minél kevesebb konkrétummal szolgálni. Szóval van itt nekünk tizenegy főbb szereplőnk, akik (majdnem mind) átlagos, hétköznapi emberek a maguk egyszerű életével, gondjaival, örömeivel, és akiknek az életét egyszer csak gyökeresen felforgatja ez a természetfeletti (?) esemény, hogy aztán kénytelenek legyenek szembe nézni – szó szerint – önmagukkal.

A kötet első harmada ezt a tizenegy nagyon is különböző embert mutatja be nekünk, pont úgy, mint ha egy hollywoodi blockbustert néznénk: megismerjük szép sorban Blake-et, a profi bérgyilkost; Victort, a nem túl sikeres írót (aki egy furcsa, Anomália című könyvet is megjelentet, amelyből több részletet is olvashatunk); Joannát, a fiatal, tehetséges, fekete ügyvédnőt; Slimboyt, a feltörekvő nigériai énekest; Andrét, a korosodó építészt, és még több másik figurát is. Le Telliernek ezekben az alig tucatnyi oldalas fejezetekben (ha nem is túl mélyen, de) sikerül felvázolnia és egyedivé tennie minden egyes karakterét, akik problémáikkal, élethelyzeteikkel olyan témákat is beemelnek a lassan formálódó és összeálló regény szövetébe, mint a klímaváltozás, a szervezett bűnözés, a kapitalizmus árnyoldalai vagy a modern társas kapcsolatok nehézségei.

Ha az első rész egy blockbuster nyitójeleneteire emlékeztetett, akkor a második már inkább egy B-kategóriás sci-fit juttatott az eszembe, melyben az összes három (vagy több) betűs rövidítéssel rendelkező titkos vagy nem annyira titkos amerikai szervezetnek meglehetősen sablonosra vett figurái gyűlnek össze, hogy megakadályozzák – ha nem is a világvégét, de – egy, a világ minden kormányát zavarba hozó helyzet eszkalálódását. Bevallom őszintén, hogy a regény ezen középső részével nem igazán voltam kibékülve, hiszen nemcsak a cselekmény és szereplők voltak klisések, de bizony a géppel kapcsolatos történések megmagyarázó okfejtés is. Természetesen nem árulom el, hogy mi ez a magyarázat, de az biztos, hogy ebből az ötletből egy álmából frissen felkeltett Viktor Pelevin ezerszer komolyabb csavart hozott volna ki bármikor.

A harmadik rész viszont teljességgel menti a helyzetet, hiszen itt nyer valódi értelmet az, hogy miért is kellett ennyi egymástól gyökeresen eltérő származású, mentalitású, élethelyzetű karakter, hiszen mindannyian másként néznek szembe önmagukkal, egész addigi életükkel, döntéseikkel, vágyaikkal, álmaikkal, hibáikkal és értékrendjükkel, hogy mind megérthessék: minden, de tényleg minden egyes ember élete egyedi és megismételhetetlen.

Azt kell mondanom, hogy ha az Anomália messze nem is hibátlan, de mindenképpen egy érdekes és olvasásra érdemes alkotás, amely egyszerre játszik a zsánerelemekkel (hol sci-fi, hol thriller, hol romantikus, hol egzisztencialista regény), a karakterekkel és a cselekménnyel, és amely tökéletesen alkalmas lehet kikapcsolódásra, szórakozásra, de akár elmélyülésre is. Úgy érzem, a sikere mindenképpen garantált.

Zsáner és szépirodalom keveredése, mindig kérdéseket vet fel. Mennyire sikerült a fúzió, melyik fél nyomta el a másikat? Krimi és szépirodalom tekintetében én még nem találkoztam igazán jó végeredménnyel, a krimi ellenáll az irodalmiasításnak, ha amaz fölébe kerekedik, elpárolog. A sci-fivel más a helyzet. Ott van például a nemrég olvasott McEwan regény, a Mi, gépek, de Kazuo Ishiguro Ne engedj el… című regénye is elég közismert. De ezen nincs mit csodálkozni. A sci-fi olyan témákat hozott be az irodalomba, amik egy része manapság már a hétköznapok része, másrészt meg az emberiség körmére égnek, ráadásul van egy kimondottan filozofikus vonulata, ami a nagy kérdésekkel foglalkozik. Le Tellier sem vállalkozik kevesebbre, mint hogy feltegye a kérdéseket, kik vagyunk, honnan jöttünk, miért vagyunk itt?

A regény első része némiképp frusztráló. Külön fejezetekben ismerkedünk meg a szereplőkkel, és mindegyik kis történet önmagában is olyan jól felépített, hogy hiányérzetem támadt, amikor a következő fejezetcím után egy teljesen más sztori kezdődött. Mindezt tizenkétszer, ha jól számoltam. Persze tudjuk, hogy ezek a sorsok összeérnek majd, de mégis, jó párszor kellett a későbbiekben visszalapoznom, hogy akkor most vele hogy is volt.
Aztán bekövetkezik a fülszövegben már előre jelzett légi „katasztrófa”, megjelenik egy gép a légtérben, aminek semmi keresnivalója sem lenne ott, hisz már három hónapja egyszer leszállt ugyanezekkel az utasokkal. Amerikában persze mindenre van protokoll, arra is fel vannak készülve, amire nem lehet. A gépet elkülönítik, és a legjobb tudósokat rántják össze gondolkodni. Itt következik az egyik legfontosabb pontja a regénynek, ami megkülönbözteti a zsánertől. A zsánerben folytatódna a rejtélyeskedés, újabb és újabb információk kerülnének elő, hogy aztán a végén összeálljon a kép (ami, a legtöbb esetben, valljuk be, egy óvodás kriksz-kraksz firkálmánya). Le Tellier tudósai azonban jóval hatékonyabbak, a kizárásos módszerrel hamarosan előállnak a legvalószínűbb megoldással. A megoldás pedig (és ezt most spoiler alá teszem, mert tudom, vannak emberek, akik azért olvasnak, mert szeretnek meglepődni, és habár ez nem az a könyv, de mindegy, nem most fogom őket meggyőzni), spoiler. Itt van egy kis törés a sztoriban, ami újra arra figyelmeztet, hogy ez csak látszólag zsáner. Egy ilyen információ birtokában az amerikaiak valószínűleg legéppuskáznák az összes utast, és törölnének minden nyomot, ami hozzájuk vezethet. Le Tellier regényében viszont az információ lassan kiszivárog, és szembesülhetünk vele, hogy reagál(na) a hírre a világ. Különösen érdekes az egyházak reakciója, hisz itt az isteni teremtés látszik megdőlni.

A regény utolsó harmada bennem némi hiányérzetet okozott. Miután a regény horizontja ilyen szépen kitágult, és befogta az egész emberiséget, Le Tellier újra összeszűkíti azt, és visszatérünk az eredeti szereplőinkhez. Pontosabban a duplikált szereplőkhöz, akiknek meg kell küzdeniük a megismerkedéssel, és az új élethelyzet megoldásával. Önmagában persze ez is érdekes, sok kérdést vet fel, különböző megoldási stratégiákkal szembesülünk, de én úgy voltam vele, hogy ha már ég a ház, akkor nem tud annyira érdekelni, hogy megperzselődött a frizurám is. Azért a végére még kapunk egy globális lezárást, ami van annyira homályos, hogy mindenki kiolvashassa belőle azt a véget, amit még el tud viselni lelkileg.

Kicsit bajban vagyok az értékeléssel, mert tetszett is a könyv, meg nem is. Voltak részek és szereplők, akikről még olvastam volna hosszabban is, például Blake karaktere ilyen volt, de olyan is, akit nem tudtam hova tenni. Maga az alapötlet zseniális, hogy mihez kezdenénk vele, ha találkoznánk saját magunkkal és érdekes is volt, ahogy ezt tizenegy karakter másképp élte meg, ki elfogadta, ki elutasította a hasonmását. De nekem ez így elég zavaros, valahogy a káosz jut eszembe róla. Sokszor nem is igazán értettem a tudományos magyarázatokat. Nem bánom, hogy elolvastam, de újra olvasás nem lesz belőle.

Nekem ez nagyon tetszett, szerintem zseniális könyv. Már az alapötlet is rendkívül újszerű, egyedi, én legalábbis még nem találkoztam vele. Szeretem az olyan történeteket, amelyek a mindennapi valóságunkról szólnak, de van benne valami csavar, valami elképzelhetetlen, és itt ez a kombó remekül működött. És mindezeken felül még igényes a stílusa is, ugyanakkor rendkívül olvasmányos, haladós. Örülök, hogy teljesen véletlenül a látókörömbe került, mert itt a molyon valahogy teljesen elsikkadt számomra.

Nem akarok túl hosszan írni a könyvről, mert nyilvánvalóan az én hibám, hogy képtelen vagyok megbarátkozni a thriller elemekkel kevert sci-fi, disztópia műfajjal, pláne ha matematikai – fizikai elméletekkel van tarkítva. Néhol Musso is eszembe jutott, akivel szintén nem kerültem jó viszonyba, mert az Anomáliában is egy nagyon jó felütéssel indít a könyv, a végkifejlet viszont ahhoz képest számomra rendkívül egyszerű, sablonos, ahogy a szereplők is. Homoszexuális popsztár, bérgyilkos, évfolyamelső matematikus, rákkal küzdő beteg, perverz apa.
Az író humora viszont zseniális: az amerikai elnök, akinek filmes párhuzamokkal magyarázzák a valóság elméleteket, a vallási tanácskozás arról, hogy most akkor mi is történt és az adott isten hogy viszonyul mindehhez, a 42. protokoll körüli zavarok mind-mind cinikusan tolják elénk, hogy valójában mi is történhetne egy hasonló helyzetben. Maga a regény megkettőzése, illetve a címből képzett anagramma feltűnése szintén remek megoldás.
Ha az író szándéka egy szatírikus-ironikus fricska összeállítása a mai társadalom és az azt vezető hatalmak felé, akkor abban el tudom fogadni a közhelyes szereplőket és megoldásokat is.
Viszont összességében számomra ez a regény nem más, mint ami a címe is: egy fennmaradó anomália.

Nem vagyok nagy sci-fi-rajongó, de az utópisztikus történeteket általában szeretem. A zseniális borítón és az érdekesnek ígérkező szituáción kívül az is vonzott a regényhez, hogy ennyire megosztotta a figyeltjeim véleményét. Az alapötlet remek, rögtön beleszerettem néhány karakterbe, és az sem zavart, hogy ennyiféle szemszögből vizsgálom az eseményt, sőt inkább lenyűgözött. Bravúrosan egyensúlyoz a szerző lektűr és a szépirodalom határán, végig olvasmányos, de van mélysége is. Amivel meg engem mindig le tud venni a lábamról egy szerző, az a humor, az irónia, és pláne az önirónia. A végére kicsit elfáradtam és besokalltam, de annyira eredeti ez az egész agymenés, hogy csak öt csillagot tudok rá adni mégis. Nagy huncut ez a Le Tellier, remélem, fordítanak még tőle mást is.