Tőmondatok 5 csillagozás

Hervay Gizella: Tőmondatok

Hervay 1968-as, Tőmondatok című kötetében tágítani kívánja a költészet határait, a „költőietlen” költőiesítése foglalkoztatja. Megnyit egy olyan horizontot, amelyben a későbbi Hervay-versek is többféle vonatkozásukat mutatják – ettől a kötettől kezdve az itt is jelenlevő életkép-költészet ( Ballada, Mosónők, Felgyújtott földeken, Menekültek stb.) polifonikusabbá, hangsúlyosabban nyelvszerűvé válik, a tárgyakat befogó tekintet pedig tágabb vonatkozásokat képes megragadni, mint korábban.

Eredeti megjelenés éve: 1968

>!
Irodalmi, Bukarest, 1968
142 oldal

Kedvencelte 1

Várólistára tette 4

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

Maya >!
Hervay Gizella: Tőmondatok

Csend, magány, halál, világfájdalom bújkál a sorok között. Mintha előre látta volna sorsát, mintha a jövő már múlt lenne.
„(…)századok dohos emlékét
és mindenféle emlékeket cipelek,
konzervdobozokat, falábakat,
kulcsokat, eleven kezeket,
fiókokban éjszakákat és nappalokat,
lombfűrészeket, érettségi bizonyítványt
és soha el nem küldött leveleket
és szilánktól szétszaggatott gondolatokat
és egy napot a jövőből,(…)”
Hervay Gizella verseit nehéz értékelni. Annyira szomorú minden verse, mintha az lenne a költészet feladata, hogy a szenvedést leírva, megvédje attól saját magát. Engem mégsem hangolnak le a versei. Akkor szeretem őket olvasni, amikor napokig eszem magam valami miatt. És általában jobban leszek tőlük.

virezma>!
Hervay Gizella: Tőmondatok

Hú, ez nagyon jólesett! Korábban csak a „Levél helyett” című írást ismertem tőle, ami pont benne is van a kötetben. Félelmetesen érzékeny, kíméletlenül őszinte, fájdalmasan szép, ahogy ír. Engem főleg a szerelemről és az emberi lélek vívódásairól, sérüléseiről szóló szövegek fogtak meg. Sajnos a közösségi mondanivalóval meg egy-két rövidke, „kezdetlegesebb” szövegével nem tudtam mit kezdeni. De mindenképp fogok még tőle olvasni.


Népszerű idézetek

csobi P>!

TŐMONDATOKBAN

Tőmondatokban gondolkozom.
A kanálnak nincs fénye, csak fogása van.
A kásás hó nem emlékeztet semmire.
Belelépek.
Nincs szeme a holdnak.
A fák ágai nem nyúlnak utána.
Nincs emberi mozdulata a tájnak.
Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág,
a bokor anyóka,
könnyebb lenne, ha szólna hozzánk a nap,
a szél
vagy a fenyő.
De a csend se emlékeztet
se szorongásra, se félelemre.
Csak csend a csend.
Csak emberi a szó.
Nem nyihogás,
nem víz-zuhatag.
Nem kisebb határai közt a gondolat.
Sohasem volt emberi a kő, a nap,
csak szelíddé tamtamozta az iszonyat.
Idegen volt az iszap és a márvány,
idegen volt a tűz és a szivárvány,
nem a dolgokat nevezték meg a szavak,
csak azt, ami az emberiből hozzájuk tapadt.
Nem lényegükről szól a szó,
csak arról,mire használhatók.
Nem lett közelibb a világ,
csak élhető, csak lakható.
Idegen az ember füvön, fényben a nap alatt,
és mítoszai nélkül markában csak az marad,
ami emberi.
Minden más idegen, embertelen.
Egyetlen fegyverünk ellene a csupasz értelem.
Csak a kigondolt kerék a miénk,
naprobbanás ellen nincs másunk, csak az érv,
atomhalál ellen csak szó, csak szerelem,
üstökös ellen hajszálnyi jóság,
földrengés ellen törékeny műszeren
egy gondolat.
A gondolat csupaszabb és védtelenebb,
mint a megcélzott szarvas szeme.
Önmagán kívül nincs semmi egyebe.
Nincs semmi szép,
se kő, se virág, se nap,
csak az önmagát szülő gondolat.
Csak ennyi van, hogy emberek vagyunk:
kővel, nappal, halállal szembefordulunk.
Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat:
Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!

csobi P>!

BEKAPCSOLTA AZ AZNAPI HALÁLT…

Bekapcsolta az aznapi halált,
meghallgatta.
Meglocsolta a macskát.
Kompótos tállal kezében
körbejárta a világot
a fotelben;
s mindent megnézhetőnek,
sőt szórakoztatónak talált,
mielőtt kikapcsolták volna az életet
egyetlen kattintással.

76. oldal (Kolozsvár: Kriterion, 1968)

Maya >!

NOCTURNO

Lebukik a nap, sötét lesz –
mint aki nem hisz semmiben.

Villamossínek kettős magánya
belehátrál az éjszakába.

A harangok sem egymásnak feleltek.
Félrevert ifjúság, elfeledlek.

Maya >!

AKIK CSAK PÁNCÉLBAN TUDNAK JÁRNI…

Akik csak páncélban tudnak járni,
magánosság kóbor katonái,
nyugalmuk vodka vigyázza,
ágyuknál a szerelem csak strázsa.

Kenyeret ha ketté is törnek,
nem örülnek a kettős örömnek.
Szájukban félig szítt cigaretta,
füstjében életük kalandja.

Habzsolnák a világot – sosem elég! –
Fenyegeti őket fekete ég,
de szétveri páncéljukat a zene,
szerelembe szédülnek vele.

madárka>!

Sírfelirat

Átmentem a réten halott szemed alatt.
Még ki sem hűlt kezed, s már fellángolt a nap.
Életed teljes volt, méltatlan hozzá a fájdalom.
Halálodat a réttel letakarom.

virezma>!

MINDEN ELMONDHATATLAN

Minden elmondhatatlan.
Barátság – mondom lágyan,
de már felzakatol fülemben a zaj,
amivel továbbrobogsz, és én itt maradok
és sosem tudhatom meg, mi van a szavakon túl,
ahol nem tudjuk már elrejteni magunkat a zajban.
Vagonok – mondom – vagonok – hány szót mondtam hiába neked?
Itt gurulnak tovább a hiábavaló szavak üresen… üresen… sen… sen
Nem magadat mondtad, csak a szavaidat,
s én elképzelt szavaidat szerettem.
Úgy vesztettelek el, hogy nem téged szerettelek,
csak a szavaidat, a szavaimat, vagonok… vonatok…
üresen… üresen… sen… sen…
A vonatablakon át felvillan az arcod, karod fölemeled,
a mozdulat egy pillanatra félbeszakad –
most nem véded magad, most őszinte vagy,
itt vagy ebben a pillanatban
menthetetlenül magányosan –
Nem tudod folytatni a mozdulatot,
így maradsz e fél pillanatba merevülve
és meglátsz a vonatablakon át.
Meglátsz a vonatablakon át?
Vagy folytatod a mozdulatot?
A vonat elindul,
a gőz lecsapódik,
és hozzáverődik még egy utolsó szó,
aminek nincs más értelme,
mint a kétségbeesés,
ami kilökte magából.
Nem tudom már, mit kellene mondanom,
magamat mondom neked, hogy megállítsam a vonatot,
magamat mondom és nem tudom, hogy milyen mondat vagyok,
de hallgass meg, állítsd meg a vonatot!
És fejezzék már be ezt a zakatolást!…

… csak a cigarettám ég,
és te alszol a hálókocsiban.

madárka>!

És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.

1 hozzászólás
virezma>!

MIBE DÖGLÖK BELE?

Hidd hát, hogy szabad vagy!
Nesze, itt az illúziód, ragaszd a falra!
Ha neked jó az ilyen szabadság,
amibe beledöglök.

Ha neked jó. – Persze, véd a telefon
meg az udvariasság meg a diszkréció meg minden.
Senki sem tudja, hogy rohadt gyarmat vagyok,
mert neked illúzió kell,
mert neked eleged van a felelősségből
meg a kötelességből
meg az „egész nap azt kell tenni, amit más akar”-ból.
Hát csináld azt, amit akarsz!
Amire éppen kedved szottyan.
Ne törődj vele,
hogy beledöglök.

Az istenit! Ha ennyit se lehet,
hát otthagysz,
és abba beledöglök.

Világos, hogy otthagytam a pasast
és most beledöglök.

virezma>!

SZÓ

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám – már nem te vagy.
Szólok hozzád – már nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszom.
Hangomban kiált a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!

virezma>!

Az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak, mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink, mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett tőled.
Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál?

A mondat folytatása


Hasonló könyvek címkék alapján

Székely János: A nyugati hadtest
Szilágyi Domokos: Kényszerleszállás
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
Kányádi Sándor: Felemás őszi versek
Szilágyi Domokos: Élnem adjatok
Dsida Jenő: Válogatott versek
Dsida Jenő: Összegyűjtött versek és műfordítások
Kovács András Ferenc: York napsütése zengő tombolás
Kányádi Sándor: Harmat a csillagon
László Noémi: Papírhajó