Reggeltől ​halálig 1 csillagozás

Étellel csenddel…

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

KÉT VERS
I

Annyira kellesz, hogy – látod –
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.

Akár a meztelen gondolat,
olyan védtelen a vágy.

Védtelenül (részlet)

Átkozódó

Tépd ki a testemből testedet,
arcomról hántsd le arcodat,
szememből vájd ki szemedet,
sejtjeim közül a sejtjeidet,
keresd ki, szakítsd ki magad,
gondolataimból a gondolataidat,
emlékeim közül az emlékeidet,
beteg testemből betegségeidet,
kérj vissza mindent, s ami megmarad,
az is te vagy s az iszonyat.

Páros kergető

Mi történt közöttünk, hogy nem értjük egymást
csak a fájdalom hullámhosszain?
Fáradt árnyak. Esténként visszahullunk
az állati létbe –
visszataszít a magány.
Arcunkat eltorzítják a gondok kusza ráncai.
Hajnalban még tiszták az arányok,
hajnalban elég egy fénynyaláb,
s megértjük, hogy mélyebben összetartozunk,
mint ameddig a szavak elérnek.

Kinyújtom hát érted gondolataimat,
teremtek érted.

Ki-ki a maga módján teremt.

Hajnal

REGGELTÕL HALÁLIG

Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben

Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Repülőzúgásra

Repülő zúgott. Feszülten figyeltem
pár percig,
s mintha bomba zuhanna,
zuhantam s bevágódtam, mélyen
tölcsért fúrva e védtelen korba.
Robbantam s öltem.
Moccanatlan
figyeltem magam, hogy szabatos szavakban
elmondjam mindezt.
Tompán kattan a szó.
Védd magad, hiszékeny olvasó!

Ennyi

Hát végigcsináltunk mindent,
amit két szerető egymással megtehet.
A lebegő jóság láthatatlan maradt körülöttem,
hát hogy megláss mégis,
nagy ívben leköptelek.
S most pompás, hogy én is szégyellhetem magam.
Egyenlők vagyunk megint,
s csak nézek magam elé,
a szerelemnek milyen szörnyű ára van.
Ilyen banális mondatok
mondatják magukat,
s hiába nézi le az értelem,
a fájdalom okosabb:
tudja, hogy nem bűnös,
aki vétkezni kénytelen.
Ez minden. A ládában lomok hevernek,
kacat- szimbólumok,
a teknőből kibuggyan a szennyes ruha,
az átveszekedett napokra rábuggyan
nedvesen az éjszaka.
Kérdeném, ki tette? Ki tette ezt velem?
S védenélek, hogy más, a körülmények, te nem,
te nem tehetted, – csak nézem kegyetlen arcodat,
s olyan lassan, ahogy összetorlódik
s kisimul tisztán a gondolat
homlokodon, olyan csendesen
szólok. Nem igaz, te nem ez vagy.
Ugye érted? Már nem szeretlek,
csak nézlek,
s a kezem látod – reszket.

A történelem tenyerén

Ha mindenki csak annyit gondolt volna el,
amennyire szüksége volt, hogy tovább élhessen,
mondd, hol lenne akkor arra gondolatod,
hogy elgondolhasd az életük?

A gondolat, amibe majdnem belehaltam tíz évvel ezelőtt,
már eszembe se jut. –
A történelem közbejött,
s észrevétlenül átsegített önmagamon.
Lám, a történelem tenyerén
összezsugorodik az emberi fájdalom,
összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom.