A király meghajol és gyilkol című kötet számos esszéje önéletrajzi ihletésű, a szerző a gyerekkorát, valamint a romániai diktatúra idején megtapasztaltakat eleveníti fel. Ennek kapcsán felvetődnek az emlékezés, a nyelv és a kimondhatóság kérdései is. A szövegek nyelvezete nemcsak reflexív, hanem rendkívül igényes, letisztult is.
A király meghajol és gyilkol 25 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2003
Kedvencelte 9
Most olvassa 2
Várólistára tette 27
Kívánságlistára tette 34
Kiemelt értékelések
Herta Müller az egyik legeredetibben író kortárs író, akinek elég bármely könyvének mindössze néhány sorát elolvasni, azonnal tudjuk, hogy ezeket csakis ő írhatta. Szerencsére abban a kivételes helyzetben vagyunk, mi magyarok, hogy a jelentősebb szépirodalmi művei már az anyanyelvünkön is elérhetőek, így már éppen itt volt annak is az ideje, hogy az esszéi is megjelenjenek fordításban – hála a Napkút kiadónak.
A király meghajol és gyilkol hiába egy vékony kötet, de kimondottan nagy súlya van. Az írónő nem túl nagy terjedelmű esszéiben (nagyjából 10-30 oldal között) ír arról a világról, amelynek nyomása alatt a művei megszülettek. Egy olyan világban, ahol nem tud semmit tenni kezdő nevelőként, hisz a gyerekek már pár éves koruktól kezdve olyan mértékű agymosáson estek át, ami után már fel sem tudják fogni, hogy valaki nem veri őket, nem ordítozik velük, és nem a román nemzeti himnuszt kell szavalniuk minden nap, és ahol hamarosan az engedékeny Herta ellen fordulnak.
Egy olyan világról, ahol nyugodt szívvel elképzelhető egy ilyen beszélgetés:
„Egy öregember ül a háza előtt egy padon, a szomszéd arra jár, és megkérdezi:
– Na mit csinálsz, ülsz és gondolkozol?
A kérdezett így válaszol:
– Nem, csak ülök.”
Egy olyan világról, amiben az elhallgatások, elfojtások miatt végérvényesen átalakul a nyelv az élet minden szintjén, így nem csoda, hogy az írónő is rengeteget gondolkodik itt nyelvi kérdésekről, és ezáltal az emberek (eltorzult) gondolkodásáról.
A király meghajol és gyilkol szervesen kapcsolódik a már korábban megjelent, és nagy sikert aratott szépirodalmi munkáihoz (A rókák csapdába esnek, a Szívjószág vagy a Lélegzethinta). Kicsit tömény, nagyon fajsúlyos, de nagyon fontos darab. Tessék olvasni!
Első olvasmányom az írónőtől, mely egyszerre volt kellemes és megterhelő. Az előbbi a letisztult, igényes stílusából, az utóbbi a témából adódott.
Összesen kilenc, hosszabb-rövidebb esszét tartalmaz a kötet, közös nevezőjük, a szerző életének egy-egy mozzanatát ismerteti, örökíti meg bennük, általuk. Önéletrajzi alkotások, gyermekkorát és már felnőtt éveinek hányattatását, sokszor bizony elképzelhetetlenségig szörnyű eseményeket tett bennük közzé. A megterhelő tartalmat a gördülékeny, olvasmányos stílus kompenzálja, feszült érdeklődést folyamatosan fenntartva halad az olvasó, és örül a viszonylag rövid terjedelemnek!
Milyen lehetett folyamatos félelemben, bizonytalanságban, kiszolgáltatottságban élni, megtapasztalni a testi-lelki kínzást, a mellőzöttséget, kitaszítottságot az akkori Romániában. Megható visszaemlékezések barátokra, kollégákra, rokonokra, családtagokra.
Leginkább az I. világháborúban katonáskodó nagypapa alakja ragadott meg, aki hadifogságban szokott rá a sakkfigurák faragására. A játék iránti szenvedélye ott lett megalapozva, kitartott időskorára is, sógorához, aki asztalosmester volt a szomszéd településen minden nap elvonatozott egy jó partira. Nagyon megható és magával ragadó, ahogy az írónő visszaemlékezik az asztalosmesterre és azokra az órákra, melyeket a műhelyben töltött, nagyapját elkísérve: ”Munkája természeténél fogva az ő házában a koporsó is bútornak számított, amely, ha valakit belefektettek, a földbe került. Minden holmi, amit készített, összevissza keveredett aszerint, hogy éppen hol akadt hely a műhelyben: egy kész gyerekkocsi egy kész koporsó mellett, felett, alatt, vagy éppen benne. Ott a műhelyben a fa a születés és a halál közötti minden állomást megmutatta nekem…Nem volt szükségük beszédre az életről és a halálról, a tárgyak maguk voltak azok, amikre az élethez és a halálhoz szükség van.” /41-42.oldal/
A Nobel-díjas írónő most Németországban, Berlinben él, ahova 1987-ben emigrált.
Nem bántam meg, hogy ezzel a kötettel kezdtem munkáival való ismerkedést, talán így közelebbről megismerhettem, ki is ő és honnan indult, milyen éveket hagyott maga mögött, mikor elhagyta Romániát egy nyugodt, háborítatlan élet reményében.
Következő regénye már a polcomon vár.
Az irodalom csak ritkán mentes a politikától. Mert még az élet sem az. Herta Müller a művei keletkezéstörténetét meséli itt el, ezekben az esszékben. Egy diktatúra idején, egyéni látószögből. Bemutatja, hogy a hatalom hogyan kúszik be az emberi sejtekbe, a tárgyakba, az érzésekbe. Megmutatja, hogy a félelemnek arca, alakja de még szaga is van. Hogy a szorongás belülről esz meg, a vegetáció az ellenséged, és hogy a virágok, de még a fák is csak a kínokat idézik benned.
Müller a legkifejezőbb prózaíró, összeilleszti és leírja a leírthatatlant.
Megdöbbenéssel olvastam a könyvet, a diktatórikus rendszer sokszor megforgatta a gyomrom.
A könyv felütése azonban egy nyelv(észet)i esszé, amivel rögtön maga mellé állított.
Később sok filozófiai eszmefuttatást olvashatunk, amit néha nehezen követtem, illetve sokat idéz különböző művekből.
Amit megmosolyogtam, hogy a fa megmunkálásánál megemlíti, hogy „lapító” készült, amiről tudom, hogy székely szóval a vágódeszka. Utánanéztem a fordítónak, és lásd, Szatmárnémetiben született. :)
Hihetetlen sűrűségű, önéletrajzi esszék.
Egészen bámulatos Herta Müllerben, mennyire önéletrajzi és hiteles, közben pedig mennyire filozofikus.
Ezekből az esszékből már elég sokat olvastam az Újnautilus portálon. De így együtt kézbe venni ezeket a káprázatos gondolatfutamokat, lenyűgöző élmény. Talán az egyik legeredetibb és legmélyebb európai író.
Népszerű idézetek
Téli nyugalom a szántóföldön, ahol nem jár senki, és ahol törékeny szépségben megbékül egymással az olvadás és a fagyás. A legszélső peremen, ahol a föld megszakad, ott a legszebb a hó. A nap és a hold szétharapja, megtöri, mint az üveget, fogas mintája lesz, mint a kéz és a láb ujjainak.
105. oldal
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
22. oldal (Minden nyelv más szemmel lát)
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami megmutatja értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
23. oldal (Minden nyelv más szemmel lát)
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.
25. oldal (Minden nyelv más szemmel lát)
A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, a távol levő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalójuk, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban.
13. oldal
Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: “Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
31. oldal
Apámnak egyedül kellett hordoznia az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírást -ha vele sírtam, akkor sem ugyanolyan okokból, mint ő. Ő azért sírt, mert részeges ember volt a férje, aki rögtön késsel kezdett hadonászni, ha valamiért felelősségre vonta vagy csak beszélni akart vele. Én pedig azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki néha értem is sír, egy gyerekért, aki nem tudja, hogy miért éppen ezekhez a szülőkhöz tartozik, ha egyszer ez az apa túl részeg, semhogy a gyerekének apja lehetne, és ez az anya úgy szenved az ivászatoktól, hogy a gyereke mellékessé válik számára. És nagyapámnak is egyedül kellett hordoznia az örökös nyugtatömbjeit, nagyanyámnak meg az imakönyvet az elesett fia fényképével.
76. oldal
Ha a gyerekkori fényképeimet nézem, akkor is meghajol a király. Minden képen meg lehet állapítani a frizurámról, hogy édesanyámnak milyen kedve volt aznap reggel, miközben fésiült. Fényképészek csak ritkán jöttek a faluba, már nem emlékszem, hogy volt, hogy egy ház előtt a falu közepén, egy virágágyás mellett az udvaron vagy a templomhoz vezető behavazott úton lefényképeztek. A fényképek nem sokat árulnak el rólam, annál többet édesanyámról. A fotókon keresztül háromféle emlék idéződik fel. Az első: a fejem közepén a választék ferdén szalad át, de a két varkocs azonos magasságban van a fülem fölött összefonva -ez azt jelenti, hogy édesapám előző este csak egy kicsit volt részeg. Az ilyen napokon édesanyám sztoikus közönnyel fésült, gondolataiba merülve, az ujjai gyakorlottan mozogtak. A házasság valamennyire jól működött, az élet elviselhető volt. A második visszapillantás: a választék és a hajfonatok teljesen elcsúsztak, a fejem olyan a képen, mintha összenyomták volna, az arcom széthúzódik. Ez azt jelenti, hogy édesapám előző este hullarészeg volt -édesanyám sírt, miközben fésült, teher voltam a nyakán, kolonc, mely, ahogy sokszor elmondta, elrettentette a válástól. És a harmadik emlék: a választék és a hajfonatok is egyenesek, a fejem, az arcom bal és jobb oldala szimmetrikusan áll. Azt jelenti, hogy édesapám előző este józanon jött haza, édesanyám fellelkesedett, sikerült egy kicsit megszeretnie engem is, jól volt. De a harmadik fajta képek ritkák.
65. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Alina Nelega: Mintha mi sem történt volna ·
Összehasonlítás - Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem 79% ·
Összehasonlítás - Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink 96% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap 95% ·
Összehasonlítás - Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap 94% ·
Összehasonlítás - Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg 94% ·
Összehasonlítás - Sofi Oksanen: Tisztogatás 93% ·
Összehasonlítás - Annie Ernaux: Az esemény 93% ·
Összehasonlítás - Nora Ikstena: Anyatej 93% ·
Összehasonlítás - Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe 92% ·
Összehasonlítás