A ​Római birodalom története Marcus Aurelius halálától 8 csillagozás

Hérodianosz munkája az Antoninus-császárok ’aranykora’ utáni gyors hanyatlás időszakát beszéli el, elég tömören, 58 év történetét 8 könyvben (mintegy 150 oldalon).

Marcus Aurelius (az ’Elmélkedések’ sztoikus szerzője) épp a Dunántúlon harcolt a kvádok ellen, amikor megbetegedvén ágynak esett, majd hamarosan meghalt. Vele véget ért a ’jó császárok’ időszaka. Az erősödő germán támadások mellé (az északi fronton) keletről is új ellenség jelentkezett: az eddigi békés szomszédot, a Parthus birodalmat felváltotta a nála sokkal agresszívabb Szasszanida állam, amely az Óperzsa birodalom jogutódjaként igény tartott a rómaiak szinte minden ázsiai területére, Kisázsiára, Szíriára, Mezopotámiára és Örményországra.

Ezt a kétfrontos harcot még egy jól kormányzott, gazdaságilag stabil, kiegyensúlyozott Római Birodalom is csak nehezen bírta volna. Ám stabilitásról szó sem volt: az államot szolgáló hadsereg idejét felváltotta a hadsereget szolgáló állam korszaka. Ez az időszak szinte végeláthatatlan puccsok sorozata, paranoid, a bukástól rettegő, kegyetlen, ráadásul sokszor rögeszmés, félbolond császárokkal (Commodus, Caracalla, Heliogabalus). A csoda nem az, hogy meggyengült a Birodalom, hanem az, hogy nem dőlt össze (sőt később még talpra tudott állni).

Hérodianosz a kortárs szemével mutatja be az eseményeket. Sok részlet emlékezetes: a Róma melletti testőrlaktanya kerítésén csimpaszkodó, egymást üvöltve túllicitáló két császárjelölt árverése a koronáért, az út szélén szaráshoz félrevonuló Caracalla meggyilkolása, a kifestett szemű, farát föníciai pendelyben riszificáló Heliogabalus templomi rituális tánca… Ezeket a jeleneteket csak Hérodianosz jóvoltából ismerjük.

Mélyebb elemzést a szerző ritkán ad, inkább krónika ez a munka: elbeszéli az eseményeket. Puccsok, intrikák és hadműveletek töltik ki az oldalak nagy részét. A legfárasztóbbak a császároknak a szenátushoz vagy a katonákhoz intézett (mondanom sem kell, fiktív) szónoklatai, ennek a sablonja legtöbbször ez: ’1. milyen szar ember volt az elődöm, akit épp az imént nyírtam/nyírtatok ki; 2. viszont milyen faszagyerek vagyok én!’ Megkockáztatom: ha ezeket a részeket átugorjátok, nem veszítetek vele semmit…

Nem Sallustius, Tacitus, vagy Livius színvonala, inkább Suetonius pletykakönyvére emlékeztet. Ám rövid, színes, és nem utolsó sorban: kortársi beszámoló. Olvassátok a krónikát, borzongjatok és szórakozzatok…

Leértékelve vettem szinte bagóért, gondolom nem vitte senki. Pedig remek kis történelmi munka, egy kortárs tollából. Mindig szerettem az ilyen jellegű műveket, persze kellő körültekintés és kritika kell az olvasáshoz. Tacitus, Ovidius, Thuküdidész művei mellet most már Hérodianos is pipa. :)

Tanulságos olvasmány és sokkal jobban meg lehet érteni , mint a legtöbb ilyen jellegű könyvet :)

Annak ellenére, hogy Hérodianosz azért elég messze áll Thuküdidésztől, élvezetes olvasmányt kaphattunk Róma történetének egy válsgos időszakáról. Ez annyiban nem meglepő, hogy tudatosan is megtörtént a korábbi, példaként szolgáló történetírói munkák követése, hanem azért is mert a korszak eseményei amúgy is lehetőséget biztosítottak erre.
Volt is miről írni, hiszen a Marcus Aureliust követő császárok néha mintha tudatosan egymás alulmúlására törekedtek volna a rossz uralkodásban. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor a belül gyenge birodalom még jelentős külső fenyegetésekkel is szembe kellett hogy nézzen, így persze a hanyatlás nem túl meglepő.
Az eseményekből levonható történelmi tanulság viszont nem is lehetne hasznosabb: a római császárok elsőrangú példáját adják annak, hogy az abszolút hatalom abszolút romlottá tesz. A fékek és egyensúlyok rendszerének bevezetésének szükségességére pedig nem is lehetne intőbb példát találni, habár azt is tudatosítja bennünk a könyv, hogy milyen könnyű is lehet az átmenet a bölcs uralomból a zsarnokságra, korábbi rendszer teljes felfordulásába.
Ha pedig ilyen szemléletmódban nézzük a korszakot (és a történelmet), a parthus, germán, perzsa háborúk, lázadások, belső viszályok bizonyos értelemben csak kísérőjelenségei annak a folyamatos entrópiának ami annyira jellemez minden rendszert, de ami talán szerencsénkre mégiscsak érdekes történelmi olvasmányokkal és jobb esetben intő példával is szolgál.