Értékelések 11

Gergid>!
Hernád Péter: Alakváltó

A sorozat részei közül eddig ezt élveztem a legjobban. Megtartotta az előző kötetek sajátos hangját, amit kiterjesztett az egész könyvre és az önismétlésnek sem jutott akkora szerep, ezzel eltüntetve azt a két pontot, amit negatívumként hoztam fel korábbi köteteknél. Így kizárólag pozitívumokat tudok felsorolni.

Dénesről, nagyon jó volt a második fejezetben az erőviszonyok hirtelen fordulása és ennek a felismerésnek a megélése közben pedig Dénes jellemének apró de meginduló változása. A könyv végén történtekkel akkor is elégedett leszek ha a jelenlegi álláspont marad érvényben, de akkor is, ha a saját teóriám igazolódik be.

A második kötet végén megjelenő szereplőről, létezésével és szerepével kapcsolatban végig szkeptikus voltam de az epilógus ezen változtatott.

A szálaknak amik elvarrásra kerültek szintén örültem, mert így tényleg adott a sorozat további megújulása, fejlődése – várom a következő részt!

zamil>!
Hernád Péter: Alakváltó

Nagyon vártam már a következő Garabonciás osztag részt, de szerencsére nem csalódtam.
Az alakváltó már feltűnt az előző részben is, de itt főszereplővé lépett elő. Mondhatom egyedi karakter lett, és ez csak jót tett a sorozatnak. Természetesen feltűnik a több szuperhős is, és ismét meg kell menteni a világot, de mégse éreztem elcsépeltnek, nem lett lapos a történet.
Remélem még jó pár részt kapunk az írótól ebből a sorozatból, és remélem sűrűbb megjelenéssel.

ujhelyiz P>!
Hernád Péter: Alakváltó

Nehéz feladat egy szuperhőstörténetet egy rosszfiú szemszögéből megírni, ugyanis értékek szempontjából szembemegy azzal, amit elvárunk, például szimpátia a főhős problémáival szemben, vagy éppen annak a felderítése, hogy igazából ő is egy ember, aki valami miatt rossz útra tévedt. Ezen utaknak ismert képviselői Magneto vagy Mystique az X-men sorozatból, akik tényleg elég érdekes karakterek, ugyanis legalább van, akinek jót akarnak, csak nem jó eszközöket választanak.

Ez a hagyományos módszer nem működne a Garabonciás osztag esetében, ugyanis már a főszereplőink is kissé sötét, és semmiképpen sem gáncs nélküli lovagokból álló csapata mellett ez a fajta szerep már erősen redundáns lenne. Ugyanakkor borzasztó érdekes lett volna látni, hogy a törvényen kívüli Alakváltó pont az ellenkező irányba mozdul el a példaképétől, és ő egy pozitívabb jellemmé válik, mint az Osztag tagja.

Ugyanakkor a könyv más irányt vett (ezt persze a fülszöveg is írja, tehát annyira nem meglepő): az Alakváltó egy abszolút rohadék, aki bárkit és bármit megpróbál elintézni, csak sajnos ez zömmel kicsinyes bosszú, nemi erőszak és csalások formájában jelenik meg, bármilyen értelmes jövőkép nélkül (és itt az értelmes nem a pozitív/vállalható szinonimája próbált lenni, hanem arra akart utalni, hogy a karakternek tényleg nincs célja).

És az is látszik, hogy a karakter már korábban is ki volt találva, ugyanis bizonyos furcsaságokat a világ történetéből, amikre korábban nem volt épeszű magyarázat, az újonnan behozott Alakváltó karakter tevékenysége tesz érthetővé.

Önmagában az irány még nem lenne gond, de egy ilyen karakterrel nem egy spoiler akcióba kell belefolyni, aminek a tétje az emberiség megmentése. Egy ilyen karakter egyszerűen nem erre való, és ez látszik is a csata menetéből. Ráadásul el lett követve az a pont, amit a leginkább gyűlölök, amikor valami ellenszenves karaktert hoznak be: egy hőstett, mentsen meg bárkit vagy bármit, nem adhat szerintem feloldozást bármilyen korábbi tett alól – persze ha tényleg megbánta korábbi tetteit, akkor lehet/kell neki lehetőséget adni, hogy jóvátegyen dolgokat, de a megbocsátás nem jöhet így önmagában.

Végül ki kell emelnem, hogy a befejezés két okból is kifejezetten próbára tette a türelmem. Egyrészt az előző kötet eseményei után túl nagy a törés a Garabonciás Osztag viselkedésében – el tudom fogadni, hogy valami megváltozott, de számomra nem ok, hogy az ehhez vezető eseményeket nem láttuk. Másrészt Alakváltó sorsának ilyen módon történő elrendezése számomra abszolút nincs rendben: a konkrét eseményeket el tudom fogadni az érintett karakterek cselekedeteiként, de a lényeget tekintve következmények nélküliségét nem.

Összességében, ez a kötet egy nehéz feladatot vállalt el, de annyira nem sikerült teljesítenie, hogy a korábbi kötetek érdekesebb karaktereit is kisebb-nagyobb részben maga alá temette. És ezért nagyon kár, mert míg a korábbi kötetek a maguk módján szórakoztatóak voltak, és ezért vártam a folytatást, most abszolút nem vagyok benne biztos, hogy a későbbi kötetekre vevő lennék-e…

ViraMors P>!
Hernád Péter: Alakváltó

Az igazat megvallva, már az első alakváltása előtt is érezte olykor, hogy nem született jónak.

Márpedig ha alakváltók vannak, miért ne létezhetnének megfoganó átkok?

Szuperhős történeteknél nem példa nélküli, de azért nem is nagyon jellemző, hogy negatív karakteré legyen a fő nézőpont. Márpedig – a fülszöveg ígéretének megfelelően – Jáger Alakváltó Dénes egy igazi rohadék, abból a fajtából, aki egyáltalán nem rendelkezik erkölcsi vagy morális gátlásokkal. Tisztában van vele, hogy amit tesz, az rendszerint nem jó, de tesz rá magasról. A saját világa középpontjában ő áll, és mindig meg tudja magyarázni, hogy valamit megérdemel, jár neki, vagy joga van hozzá.
Az alapokat tekintve Alakváltó elég sok hasonlóságot mutat az egyéb szuperhős világok ’gonosz’ karaktereivel: viselkedése többszörösen elfuserált gyerekkorából indul ki és az esetek nagy többségében vélt vagy valós sérelmeit gondolja a maga aljas módján orvosolni. Karakterként, jellemként Jáger több tekintetben sem szimpatikus figura, az ábrázolást viszont értékelem, abszolút átjön, hogy mennyire szar alak. Amit még kifejezetten értékeltem, hogy céljait tekintve végig megmaradt a saját egyéni szintjén. Ez valahogy sokkal hihetőbb szint, mint az egyszemélyes világuralmi, vagy pusztítói törekvések sok más történetben.
Maga a történet klasszikusnak nevezhető ívet követ: gyerekkor, a képesség megszerzése, a képesség begyakorlása és használata. Aztán belép a képbe a Garabonciás Osztag, és jönnek a zűrök. Nekem kicsit döcögős volt, ahogy Dénes és az osztag története összeért, spoiler, és ami utána jött, annak egy jó részét kicsit untam. spoiler Plusz pontot érdemel viszont spoiler és értékeltem, hogy Alakváltó mindvégig in character marad. spoiler
Kicsit fura volt kívülről látni a Garabonciásokat, ugyanakkor a külső szemszög nem tudott pluszt adni az eddigi ismeretekhez képest. Az osztag továbbra is távol áll attól, amit csapatnak nevezhetnénk, inkább a véletlen, mint a saját érdemük, hogy sikerült elérni valamit. Ezt az érzést csak erősíti, hogy spoiler Tippelni persze lehet, de az azért mégsem ugyanaz…
Összességében azért kellemes darab, bár helyenként kicsit tán túlírt. Azt viszont remekül bemutatja, hogy a szuperhős nem egyenlő a jó fiúval, és még aki a jónak kikiáltott oldalt képviseli, az is távol áll a tökéletestől.

kvzs P>!
Hernád Péter: Alakváltó

Mi történik akkor, ha egy gátlásokkal, és erkölcsi érzékkel nem rendelkező, megkeseredett és irigységgel teli kisember kap szupererőt?
A regény nagyon szépen bemutatja, hogy az a sztereotípia, miszerint a szuperhősök mind valami nagyobb célért küzdenek, illetve vagy egyértelműen gonoszak, vagy jók, alapvetően hamis. Mert a sértett kisember csak saját magával foglalkozik, ha hatalmat kap, azonban képes felülemelkedni a korlátain, ha veszélyben érzi magát. De a múltja elől senki nem menekülhet, így a hősies tettek után elmarad a könnyes megbocsátás, és a befejezés is felvet néhány súlyosabb erkölcsi kérdést.
Ebben a kötetben sajnos a Garabonciás Osztag többi tagja kevés szerepet kapott, azonban az előző részhez képes kisebb konfliktushoz elég volt ez is.
Nagyon pozitív, hogy a sorozat szintre kötetről kötetre képes megújulni, és mindig valami új oldalát megmutatni a magyar szuperhősök világának.

2 hozzászólás
Dominik_Blasir>!
Hernád Péter: Alakváltó

Amikor a Hollóembert olvastam, még nem hittem, hogy ennyire különböző lesz egymástól mindegyik Garabonciás Osztag-kötet, de az Alakváltó megint teljesen más stílust hoz magával, mint az előzőek. Érezhetően fókuszáltabb regény, mint a Pannónia Parancsnok, ami jót tesz neki: kevésbé burjánzik és sokkal ügyesebben tud koncentrálni a címszereplő lelki világára és érzelmeire – aki ráadásul talán a legérdekesebb figura eddig a sorozatban.
Mégis, kevés egyedit találtam a szereplők viselkedésében, az események kimenetelében vagy a jellemző megoldásokban és motivációkban – túl kiszámíthatónak tűnt, még Jáger esetében is olyan érzés kerülgetett, hogy túl kevés jellemvonásból építkezik, így nem tud elég ütős lenni egy erősebb fordulat vagy személyiségbeli változás.
Ugyanakkor, ha a másik oldalról közelítek, a „hétköznapiság” koncepciója nagyon is stílusos: az Alakváltóban még a szuperképességek is mindennapivá degradálódnak – ami egy nagyon is magyar felállás.
Izgalmas élmény a Garabonciás-köteteket olvasni: egyikkel sem vagyok teljesen megelégedve, viszont mindegyikkel máshogy van problémám és mást élvezek bennük, szóval unatkozni biztosan nincs lehetőségem.
Bővebben: http://ekultura.hu/2019/07/17/hernad-peter-alakvalto