Sziddhártha 92% 791 csillagozás

A buddhizmus úgy tartja, a dolgok alapvetően semlegesek, előjelüket a mi hozzáállásunk határozza meg. Ennélfogva akár egy tragédiából is ki lehet jönni pozitívan, de válhatunk megkeseredett emberré akkor is, ha semmi eget rengető indokunk nincs erre, dolgaink nem mennek rosszabbul, mint bárki másé. Ez a tézis bennem úgy csapódik le, hogy a dolgoknak van ugyan alapvetően is előjelük, ez azonban akár az ellentétére is fordítható a hozzáállásunk által. Folyvást elégedetlenkedve, mindig a pohár üres felét látva, bolhából elefántot csinálva, s ha nincs bolha, akkor keresve gyermekember válik belőlünk, olyan személy, aki anélkül éli az életét, hogy lelki üdvével – nevezzük akárhogy – foglalkozna. Lehet egy gyermekember sikeres, gazdag, eredményes, a gyermekemberség inkább egyfajta attitűdre utal – arra, amikor szaladgálunk a dolgaink után egy életen át, s közben valahogy észrevétlenül megkeseredünk, negatív ember válik belőlünk, hiába megy látszólag jól a sorunk, képtelenek vagyunk az elégedettség érzésére, a körülményeinktől függetlenül mindig keserűek vagyunk, aggodalmasak, feszültek és elégedetlenek.
A gyermekemberekkel szemben szép számmal vannak azok is, akik keresnek valami többet, akik nem érik be a világi sikerekkel (munka, vagyon, család, szerelem). Számtalan út kínálkozik az ő számunkra: próbálhatják elérni a megvilágosodást aszkézis, böjt, tanítómesterek követése vagy remeteség által, s bizonyára még ezer más módon is. Egyik út sem megvetendő, mindegyik által gazdagodhat az, akinek nyitott a szíve, a megvilágosodás kulcsa azonban bennünk rejlik. Hiába hallgatjuk meg akárhány vallás tanítását, olvasunk el akármennyi elméletet, ha nem tesszük őket a magunkévá, nem ültetjük át őket a gyakorlatba, hiába volt az egész.

Nem először olvastam, de Sziddhárta életútja mindig tartogat új olvasatokat, új üzeneteket. Ez is egy olyan könyv, amit pár évente érdemes elővenni és újraolvasni, mert élethelyzettől függően mindig mást ad. Számomra ezúttal az volt a fő üzenete, hogy a belső béke kulcsa én magam vagyok. Akármennyire háborog is a tenger körülöttem, a hullámok csak akkor csapnak össze a fejem fölött, ha hagyom magam kibillenteni az egyensúlyomból. Amíg szilárdan állok, addig nincs az a vihar, ami elsöpörhetne, s bár a vitorláimat tépázó förgeteg néha elviselhetetlennek tűnhet, s ha úgy is érzem olykor, hogy könnyebb lenne feladni, összeroppanni és elsüllyedni, amíg élek, addig nincs veszve a remény. Sziddhárta életében is nem egyszer eljött az a pont, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, mégis mindig volt tovább. Nem szabad feladni soha, ki kell tartani a végsőkig, mert a végsők ott vannak, ahová mi magunk pozicionáljuk őket.

Sziddhárta életútján is voltak meghatározó jelentőségű személyek, ahogy mindannyiunk életében vannak: egy barát, egy szerető, egy idegen, akivel sorsunk az események összejátszása folytán összefonódik. Mindannyian hozzáadtak valamit a személyiségéhez, s az előjelüket valóban csak az határozta meg, hogy Sziddhárta hogyan építette be az életébe mindazt, amit tőlük kapott/tanult. Aki hátráltatta, talán veszedelemtől óvta meg ezáltal, s aki romlásba vitte, az alantas vágyak vezérelte élet valódi arcát segített meglátni Sziddhártának, mely tapasztalat egy újabb mérföldkő volt a megvilágosodás felé vezető útján.
Sosem tudhatjuk, hogy egy adott személy vagy esemény a későbbiekben milyen hatással lesz ránk – illetőleg ez a hatás csak rajtunk múlik. Lehet, hogy akkor és ott a pokolba kívánjuk az illetőt, ám ha félretesszük zsigeri ellenérzéseinket, lehetőségek tucatjai nyílnak meg. Akármilyen hosszúra is sikerült ez az értékelés, a lényeg mindössze annyi, hogy ha pozitívan állunk hozzá az élethez, akkor a dolgaink is pozitívan fognak alakulni, míg ha mi magunk negatívak vagyunk, a rosszat látjuk meg másokban, akkor az élettől is hiába várunk jót. Nincs ebben semmi misztikum, egyszerűen csak minden éremnek két oldala van, és ha a pozitívat nézzük, akkor mindig a dolgok napos oldalán fogunk maradni.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Akkor a folyó megint nevet rajtunk, mélyről jövő teli szájjal. Rajtunk földi halandókon akik a nagy keresésben, elfelejtünk találni, szeretni, remélni és élni, elfogadva amit a karma ránk mér. Lesz még pár körünk itt a földön, amíg megtanuljuk mi is az igazán fontos, abban biztos vagyok, hogy nem a pénz, a hírnév és a hatalom. A megértés, barátság, könyörületesség előre visz az úton, még menni kell, de egyszer talán a folyó se rajtam fog röhögni, ha nem most, talán majd egyszer egy másik életben.
Ui: rájöttem Coelho honnan másol merít ihletet, de ez jó, tényleg az :)

Annak ellenére, hogy határozottan sokkal hamarabb kellett volna elolvasnom, tetszett. Hesse szépen ír és sok okosságot hoz össze egy könyvön belül. A folyóról szóló részt a Tisza mellett olvastam és végig mosolyogtam és bólogattam. Egyébként is több dologgal egyetértettem (bár volt, amivel nem; talán nem vagyok még elég érett a buddhista gondolatokhoz. Minden esetre igyekszem felzárkózni!).

Élet-út-keresés. Merre, hova, hogyan?
Hősünk is megismeri a magasságokat és mélységeket, kipróbál mindent, amit szeretne.
Aztán jön a csömör, melyre a gyógyír a természet és az egyszerűség. A kedvenc részem a folyami révészkedés volt. A víz a vándorlás különleges helyszíne, jelképes az értelme, tisztára mossa még a lelket is…

Régóta igyekszem a hinduizmussal behatóbban ismerkedni, erről szóló irodalmat olvasva, előadásokat meghallgatva. Bhagavad-gíta és a Tökéletesség útja elevendett meg előttem, miközben ezt a remekművet olvastam. Hesse nagy felkészültséggel, remek stílusban írt, meseszerűen fűzte a cselekményt, kidolgozott karakterekkel.
Ismerkedésem a művel nehézkesen indult, de ez szerencsésen átbillent, elringatott, elvarázsolt. Ez a révésszel, Vászudévával való találkozástól datálható, aki igazi tanítómesterévé vált, a maga egyszerűségével, bölcsességével tanította meg, mi a türelem, mit jelent hallgatni, várakozni, majd rátalálni a békességre. S hogy ami másoknak akadály, nekünk lehetőség.
Milyen kevés is elég, hogy teljes legyen az életünk, melyben kiteljesedhetünk, észrevéve a lényeget, megtalálva az EGYSÉG-et!

Egy kedves barátomnak mondtam, hogy Hessét akarok olvasni, és hogy nagyon érdekelnek az írásai (épp akkor forgattam Assisi Ferencet). A barátom csak azt mondta: a Sziddhártha egy fejlődésregény, neked ez már túlságosan késői olvasmány lesz, de nem rossz, azért olvasd el. Nem igazán tudtam elképzelni, akkor mire gondolt, de most már, a könyv letétele után értem, mi is valójában a helyzet.
A könyvben Sziddhártha útját követhetjük végig a lelki békéhez. Egy mondat és valójában mindent elmondtam a történésekről, mert nem is a valódi történés számít, hanem az út és annak lépcsői, amiket megjárja benne.
A barátomnak igaza volt, hogy ez egy útkeresés, és hogy fiatal fejjel azért csak jobban átérezhető, és inkább érződne világmegváltónak, mint így. Így csak olyan érdekes történet, ahol tudjuk honnan indult Sziddhártha és hova fog érkezni, mégis az utat próbálja nekünk a szerző bemtatni. Az utat, hogy az ember esendő, hogy nem mindig talál jó irányt, hogy a vallásban, tanokban is van jó és rossz irány, és hogy a megvilágosodás ettől függetlenül alakulhat ki.
Amit mondani szeretne, az érdekes, elgondolkoztató, de ennél nem sokkal több: nem világmegváltó, nem olyan mű, amitől az ember megrendül, inkább olyan, amit elolvasva elgondolkozik az ember. Szerintem nem érdemes túlértékelni, túl sokat várni tőle, de amit ad, az érdekes, és kellemes, nagyon jó stílusban adja át.

Nem vagyok teljesen képben Hesse komplett életművét illetően, mivel eddig egyedül A pusztai farkast olvastam tőle és az azért nem váltotta be maximálisan a hozzáfűzött reményeimet, de ez egy kiváló regény, valóságos kis tisztán ragyogó ékkő. (Egyből meghozta a kedvemet Damian történetéhez is.) Határozottan értékelem benne azt, hogy a hinduizmus tanításait és alapvető felfogását ilyen köntösbe bújtatta az író, nem pedig direkt módon, egyenesen az ember arcába tolja a mondanivalót. A felületesen és más olvasmányokból megismert címszereplőhöz képest egy egészen más életutat ismerhettem meg – ami mondjuk meglepett –, de így is maximálisan tetszett a könyv, a kedvenc részem egyértelműen a révészes epizód volt. Különben meg egy csodálatos fejlődésregényt kaptam két remekül megrajzolt, ellentétes beállítottságú központi karakterrel, a kalandos csomagolás pedig nagyban megkönnyítette a befogadását. Tipikusan az a mű, amit érdemes többször is elővennie az embernek élete során és biztos, hogy mindenki magával vihet belőle valamit.

Gyermekemberek bár jönnek-mennek, kavarognak bennem a gondolatok, akár a végtelen folyónak habjai. Egy révész vagyok, aki nem tud dönteni, átkeljen-e végül a túlpartra…
Megérintett, eltemetett, felismeréseket adott, eltiport és megtaláltam végül magam. Azt hiszem, akár én is lehetnék Sziddhárta.
Örökös harcot vívunk az Énünk ellen, még akkor is, ha nem vesszük észre…
Fontosak-e a szavak? Fontos-e, miként nevezed a Mindenséget és az Egységet? Létezik-e egyáltalán? Nemcsak önmagunkban élünk a világon, léteznek más emberek is? Nem csak kivetülés az egész emberiség? Tárd ki szíved, csukd be szád! Nyisd ki a szemed és a füled! Csodák vesznek körül, még ha szenvedésekkel teli is az életed…Készülj fel befogadni a nyugalmat! Olvasd el a könyvet!!

Gyönyörű nyelvezettel és ihletett szívvel, lobogó képzelettel, bölcs szellemmel megírt történetcsokor egy indiai fiú életéről, akinek nevét az utókor Buddha neveként ismeri. Ám gyakran félreértik: Hesse címszereplője nem a történelmi Buddha – bár lesz közük egymáshoz a történet során. Útja során Sziddhártha találkozik másokkal, akik nevét a hindu hitvilágban is megtalálhatjuk (gyerekkori és életre szóló barátja, Góvinda az Krishna egyik avatárja; a révész Vászudéva pedig Krishna atyja), így ez inkább egy hindu rege, ahogy a szerző egyébként is nevezte.

A szerző művelődésében nagy szerepet játszott szüleinek (sőt, anyai nagyapjának) India iránti rajongása, kutatókként és missziós tevékenységük révén, de a híres pszichoanalitikus, Carl Gustav Jung is hatással lehetett rá, mert épp hozzá járt ülésekre (hogy kigyógyuljon "életbetegségéből"), amikor ezen a regényén dolgozott. Akkori szeretője – később második felesége – ihlette Kamala nevű szereplőjét, akitől a regénybeli Sziddhártha megtanulta, milyen a szerelem. Elsőként Kászonyi Ágota 1922-es fordításában jelent meg magyarul, én már a Helikon zsebkönyves változatot olvastam Horváth Géza megfogalmazásában. Ahogy néztem, elég más stílusú a két szöveg.

Nem kifejezetten a buddhista gyakorlókhoz vagy hinduizmus híveihez szóló mű, inkább igyekszik a szerző személyes élményeiben gyökerező irodalmi alkotásként átadni az indiai bölcselet mélységét és szentségét, bepillantást engedve a saját gondolataiba, világnézetébe. Egyéni szemszög, nem történelmi hitelességre törekvő vagy vallási nézőpont. Tehát nem ebből érdemes Buddha előéletéről tájékozódni, mert az a legszelídebb megítélésben is pontatlannak mondható, bírálóbb hangulatban pedig félrevezetőnek, összezavarónak. Áthatja a keresztény szemlélet is, hiszen misszionárius minőségben voltak jelen a szülei Indiában, az ottani bölcseletet és rejtélyes hitvilágot befogadva és nem abba beleszületve kapta, amit össze kellett egyeztetnie, illesztgetnie egy másik vallás tanaival. Hesse két külön személyként szerepelteti Buddhát (Gótama néven) és Sziddhárthát, az egyik hatással van a másik életére. Ezért a címszereplő leveti a díszes ruhát, maga mögött hagyja a vagyont, vágyakat, és kolduló aszkétának áll… ez egy közkeletű elképzelés a buddhizmusról az anyagelvű, világi élet hívságainak hódoló, háborgó érzelemvilágú nyugatiak szemében. De a buddhizmus lényege nem ez a mindenről lemondás meg egykedvű üldögélés a nirvánáról képzelegve, lelkibékét keresve. Hesse sorai között viszont fel-felsejlik az a mélyebb szellemiség, amit én megtalálni vélek a buddhizmusban – de jobban belegondolva, ez nem kötődik tényleges valláshoz vagy kultúrához, hanem egyetemes emberi érték. Az, hogy a dolgokat képesek és hajlandóak vagyunk úgy elfogadni, amik valójában. Nem rakva hozzá semmi előítéletet, előfeltevést, elképzelést, reményt, félelmet, csak azt látni / érzékelni, ami akkor és ott van.

A történet gerincét a keresés jelenti, aminek része az, hogy a főszereplő maga mögött hagy dolgokat, de az is, hogy új létérzéseket, tudatállapotokat, alapigazságokat, bölcsességeket fedez fel. Ezt igyekszik közelíteni a szerző, s ehhez alaposan elmélyült a buddhista/hindu szent szövegekben, az akkor számára elérhető ismeretanyagban, illetve a könyv szerkezetét is a tanok mentén dolgozta ki. De arról, amiről igyekszik írni, inkább átélve lehet megérteni, mintsem szavak mentén – talán erre mutat rá azzal, hogy Sziddhártha nem Buddha vagy más tanítók révén tesz szert bölcsességre, hanem a folyót hallgatva ismerte meg a „titkot”. Érdemes viszont felkészülni, hogy nem egy lelkendező, izgalmas fordulatokban gazdag cselekményű regény ez, inkább egy életút leírása – viszont annak szeretetteljessége és a puszta filozófián túlmutató lelkisége is érezhető.

Érdekes történet volt.
Sziddhárta történetét ismertem egyéb olvasmányokból és filmekből. Ennek okán meglepett a könyv mert másként ismertette, teljesen más életutat mutat be.

A klasszikus történethez képest ez sokkal emberibb, természetesebb, kevésbé misztikus és isteni, inkább egy halandó ember mindennapos kínlódásai aki azért felismerésekkel teli életutat jár be.
Érdekes, hogy részben egyezik a klasszikus történettel. Részben pedig új dolgokat mutat be. A megvilágosodás felé vezető út egy része önmegtartóztatással, meditációkkal, elvonulással teli, de ott a másik oldalon a természet, szerelem, szexuális gyönyörök, kényelem, kereskedelem, pénz és pénzért megvehető dolgok, amik szintén részét képezik az útnak.

Az üzenetét valahogy úgy tudnám megfogalmazni (bár ez nem könnyű), hogy a nagy mesterek és tanítók módszereit követve nehéz eljutni önmagunkhoz, mert az az út nem a miénk, valaki más útja és nincs két egyforma ember. Valamint ott és úgy tudjuk megismerni önmagunk belső útját ahol és ahogy éppen élünk. Nincsenek különlegesen jó helyek és segítők, lehet egy folyó, egy révész, egy kurtizán is aki segíthet, és az is lehet, hogy éppen egy mester tanítása ébreszt rá arra, hogy hogyan nem jutunk önmagunkhoz és a lényeghez közelebb.