Narziss ​és Goldmund 91% 198 csillagozás

Ez a regény engem elringatott, és elvitt egy más bolygóra, ahol megértés, megbocsátás és tökéletes harmónia, szeretet van. Átadtam magam neki és vitt magával ez a gyönyörű történet, amit Hesse olyan mesterien tár elénk, sallangmentesen és mindenféle túlcizellált elemeket mellőzve.

A műre a kettősség jellemző. A két pólus jelenik meg benne folyamatosan: jó és rossz, jóság és bűn, zordság és melegség. Már a helyszín, a mariabronni kolostor esetében is, a maga zordságával mégis a biztonság, a melegség, a szeretet megtestesítője, ahol nemcsak tudást, hanem kötődést, biztonságot nyújtanak a tanulóknak, Narzissnak és Goldmundnak is. Az ő személyük is e kettősséget jelenítik meg, Hesse nagyon precízen, aprólékosan kidolgozott karaktereiben. Narziss a higgadt, az elméleti, míg Goldmund a csapongó, szilaj, önmagát kereső ember.
Évekig tartó vándorlása nem csupán vezeklés Anyja „miatt”, hanem egyben útkeresés önmagához. Kalandok, botlások, csapások, tanulás várnak rá, valamint – számomra a legszebb rész – Niklaus, a szobrász tanítása, bölcsessége, amiből tanult, merített egy életre.

Hesse gyönyörűen szólt ebben a regényben az útját, önmagát kereső emberről, aki elvágyódik más helyre, más élményekért, más impulzusokért, majd visszatalál oda, ahol a szeretet, a megértés és megbocsátás várja. Fontos gondolatok fogalmazódtak meg a műben, és bennünk, olvasókban is, úgy hiszem. Öröm ilyen remekművekkel találkozni!

Ez a regény gyönyörű. Közel tíz éve olvastam, tél volt és magas hó. Azóta is minden évben előveszem aznap, mikor lehull az első hó, csak, hogy érezzem a hangulatát, akármilyen rokokó módon is hangzik ez. Nem tudok Hesséről úgy írni vagy beszélni, hogy a gondolataim, és ez által a mondandóm is ne fordulna enyhe giccsbe, nincs még egy olyan író, akinek pár mondatától ilyen megmagyarázhatatlan, szépségesnek tűnő szeretetet éreznék. A többi kedvencem megöl, szétszed, aztán vagy összeragaszt, vagy nem; Hesse őszinte, vegytiszta szeretetet ébreszt.

Nem hiszek abban, hogy a könyvek meg tudják változtatni a gondolkodásunkat és az életünket – tapasztalatból tudom, hogy képesek rá. Nos, ez is ilyen könyv. Először kicsit csalódott voltam, Mann stílusbeli és regényírói gazdagsága után kissé naivnak és kisebb kaliberűnek tűnt. De végig akartam olvasni, úgyhogy azt csináltam, amit egy könyvvel, vagy bármilyen műalkotással tenni kell: átadtam magam neki, ha ilyen, akkor ilyen. Bevált. Ilyen szép könyvet már több hónapja (= nagyon rég) olvastam. Hiányoltam belőle az elején a valódi középkor képét, részleteit, de aztán ezt elhagytam, ide nincs szükség ilyesmire, másoknál nagyon jól működik, de itt fölösleges lett volna. Mese az egész, és azt hiszem, a művészetről szól. Művész-regény. Persze mikor ezt leírtam, rájöttem, mennyi minden másról is szól. De ez valahogy nagyon megfogott benne: ahogy Goldmund általa ismert emberekről mintázza a szobrait, ahogy az életében megforduló emberekből műalkotást csinál, hogy egyszerre emlékeztessen egy halandó, gyorsan elmúló élőlényre, és megmutasson valami örök dolgot általa. Igen, a művészek így csinálják. A nagy regényhősök mögött valószínűleg mindig állnak valós emberek, de nem lehet egyenlőségjelet tenni közéjük. Holden Caulfield nem egyenlő Salingerrel, de mégis belőle lett Holden. Itt gondolom Hesse Narzisst és Goldmundot is részben magából vette elő, ásta ki, olvasztotta ki, regényírói alkímiával, a bölcsek arancsináló kövével. Az egyik legszebb és legborzasztóbb rész a pestis leírása. Elképesztő. A stílusa nem mindenkinek való, „túl” költői és néha „túl” sokat elmélkedik. Nem csak a művészetről szól. Szól a halálról is, az életről is, a kettő közötti kapcsolatról is, a nőkről, a szerelemről, az ember ezer arcáról. És persze, ahogy a cím is utal rá, egy barátságról. Vagyis a barátságról. Narziss és Goldmund két külön világ, jin és jang (Hesse kedves jelképe), akik valószínűleg kiegészítik egymást, az ész általi megismerés és az életet habzsoló, művészi megismerés. Előbbi egyenesvonalú, utóbbi legalábbis kacskaringós, vagy talán spirálszerű. Az ész ugyanazon az úton meg végig, törtet előre, folyamatosan gyűri le az akadályokat a célig. A művészi élet (az életművészet is ide tartozik) megy valamerre, az új irányába, és amikor az új kiüresedik, továbbmegy másfelé (nézzük csak meg a nagy művészek útját). Utóbbi durvább, veszélyesebb, akár még gyilkolni is kényszerül az ember, bűnből bűnbe esik, de mégis tiszta és szent ez is, akárcsak a Narziss-féle élet, a vezeklő, egy helyben járó. Ilyesmiket is mondott nekem ez a könyv. Valamit megtudtam magamról a regényből, és valamit a világról is megtudni véltem.

(PS: a Helikon új kiadása gyönyörű, kívül-belül, csak állandóan kézben kell tartani, különben becsukódik. Ebben is biztos van valami bölcsesség, szedjétek ki belőle.)

Ilyen katartikus utolsó fél oldalt… Az volt az a pillanat, ahol igazán, de igazán megszerettem Goldmundot. És igazán, de igazán sajnáltam Narzisst.
Nem tudom, hogy csinálta Hesse, de ez egy minden mélysége ellenére is igazán könnyeden üdítő könyv. Talán attól, hogy Goldmundban ennyire ott van az Élet. És talán azért is éreztem üdítőnek, mert a kérdések, amikre Goldmund által keresi a választ, engem is igazán érdekelnek. Az ellenpólust pedig, Narzisst, egyszerűen olyan szereplőnek teremtette meg, akit az ember első pillanattól kezdve szeret, álljon a természete bármilyen távol is tőle.
És szerettem, hogy valamennyire a német irodalmi hagyomány hatásait is megtalálom a műben. Hogy ott van benne a Bildungsroman az érési folyamattal, a bölcs tanítóval, a tapasztalatokkal, a vándorévekkel, még ha nem is goethei befejezéssel; vagy hogy érinti a polgár és művész problemtaikáját, még ha nem is olyan odafordulással, mint egy Thomas Mann (annál számomra sokkal élvezhetőbben).

Elég lassan haladtam vele, hiszen már majd három hete, hogy elkezdtem, és közben néhány másik könyvet is elolvastam. Nem azért, mert nem szerettem. Ellenkezőleg. Valahogy olyan volt olvasni ezt a Hesse könyvet (is), mint mikor egy igazán finom bort iszol. Le lehet azt hirtelen húzni is, de mennyivel jobb szépen, lassan, komótosan kortyolgatni, kiélvezni minden ízt, minden aromát. Így voltam én ezzel a könyvvel is. Hesse annyira szépen ír, minden mondata olyan tökéletesen harmonikus, hogy vétek rohanni vele. Márai ilyen még nekem. Mindkettőjük írásait fontolva, ízlelgetve, lelkedben forgatva érdemes csak szerintem olvasni. Gyönyörű és igazán mély történet volt ez ismét, Hesse valóban a 20. század egyik legnagyobb irodalmi géniusza.

Elindult egyszer egy fiú (Goldmung), hogy bejárja az életét. Útitársa egy barát és egy anya eszmény-emlékképe. Lélekben őrzött képek. A goldmundi élet meséje tárul elénk. Hűtlen ölelések, bú és.öröm. Sok nyár elbandukol mire a fiú hazatér. Mindenhol ott akart maradni, de végül sehol se volt. Vándorútja életének körforgása. Célja, valahogy megváltoztatni az elkezdett életet, maradandót alkotni. Egy barátság melyben nem látod meg önmagad, melyről nem tükröződsz vissza és amely szoborrá dermed. „Narziss felébresztette, az asszonyok tudóvá tették, a vándorlás letörölte hamvát.”
„Beszéltél és én meghallgattalak.”

Gyönyörű nyelvezettel, tökéletesen megírt történet. Narziss és Goldmund különös barátsága nyilvánvalóan szimbolikus: az értelem és érzelem örök harca, pontosabban a szent szellemiség küzdelme a pogány virtussal.

„Mintha minden lét a kettősségen, az ellentéteken nyugodna: vagy asszony, vagy férfi az ember, csavargó vagy nyárspolgár, lehet értelmes vagy érzelmes, a be- és kilégzés, a férfiasság és nőiesség, a szabadság és a rend, ösztön és szellem egy időben át nem élhető, az egyiknek mindig a másik az ára, és az egyik éppoly fontos és kívánatos, mint a másik!”, írja Hesse, és valljuk be, ezzel aztán igazán a fején találja a szöget! (291. p.)

Valójában mindannyian ezzel küzdünk – ezzel küzdött már Pál apostol is. Vívódásának hangot is adott a Római levélben: „belső emberi voltom szerint gyönyörűségemet találom Isten törvényében, de más törvényt érzek tagjaimban, s ez küzd értelmem törvénye ellen”. (Róm 7,22-23) Ha belegondolunk, az összes vallás tanításának egyik lényegi kiindulópontjára tapontott. Így például a hindu felfogásban a szanszkrit ‘guṇāk’, vagyis a ‘kötőerők’ is ugyanezt jelentik; konkrétabban ezek közül a ‘radzsasz’, a ‘szenvedély’ a legalattomosabb, ha lehet, megtéveszti még a választottakat is… A ‘rājasam’ kifejezés, amelyet Prabhupāda „a szenvedély kötőerejében lévő”-nek fordít, akár Goldmund rövid jellemzése is lehetne. De erről beszélt Buddha is: „ha megszabadult volna a lelked, nem gyönyörködnél az élvezetekben” – ez meg akár Narziss szava is lehetne. [MN 14.]

Szóval, aktuális téma ez mindig; ennyiből is egyértelmű, hogy Hesse egyetemes és rendkívül mély művet alkotott, amely talán ma, a neopogány wicca és más ősi rítusok újraéledésének korszakában aktuálisabb, mint valaha. A szerző nem véletlenül kapott irodalmi Nobel-díjat a stílusművészetéért: a szöveg oly míves és sallangmentes minden részletében, hogy arra minden igényes olvasó bármely oldalon rácsodálkozhat. A Narzissról szóló részek filozofikusak, mégsem okoskodók; Goldmund kalandjainak sora pedig szinte prózába öntött költészetként elevenedik meg, melynek pazar indiai szőtteshez hasonló, végtelen képi gazdagsága a könyv utolsó mondatáig kitart.

Hermann Hessének ez a remekműve sokkal jobban tetszett, mint a szintén profin megírt, de spirituális szempontból számos ponton vitatható munkája, a Sziddhártha. (Az erről szóló recenzióm a Krizmán olvasható: link) A Narziss és Goldmund sokkal hitelesebb is. Igazán akkor él, amikor a rend falai közül kitörve a szerző is „más törvényt érez tagjaiban”, és az ős-Éva vonalán a szenvedély tüzében lobog. Valószínű, rá is elementáris erővel hatott a vér szava, s hasonló módon vívódott, mint Pál apostol vagy bármelyik vallás híve, aki a tiszta Forrást keresi, mert szeretne megszabadulni a májá kárpázatából. Mint bármelyikünk.

Etalon.

Ehhez a műhöz lelkileg fel kell nőni. És mégis, oly hatalmasat rúghat belénk.
Az első felét még a maga egyszerüségében fogtam fel. Másfél hónapos pihentetés után, már másként láttam a dolgokat.
Vártam a végét, mert feszengtem, s aztán megkönnyeztem.
Sokkal több mindent tartalmaz az életről, mint amit Hesse konkrétan papírra vetett.
Ez a történet, úgy ahogy van, egy tökéletes fájdalommal vegyített gyönyörűség.

a vándorlás végén, ami önmagunkon kersztülvezet, ott van az otthonunk. aki elenged az útra, az szeret. aki megölel amikor hazaérsz, az TÉGED VÁRT.

Valamikor 17 éves koromban egyetlen nyári délután olvastam el. A végét már csaknem sötétben, mert még villanyt kapcsolni se hagytam ott.
Szóval jó volt. Nagyon.