Demian 89% 334 csillagozás

Kicsi koromtól szerettem a felnőttek asztalánál ülni, és csak hallgatni a beszélgetéseiket hosszú nyári estéken át… Szeretem a filozofálást, magam is töprengő hajlamú vagyok. Örülők, hogy rátaláltam Demianre, nagyon jól esett vele együtt elgondolkodni az emberben egyaránt meglévő jóról és rosszról, rágódni kicsit az élet kibékíthetetlen ellentmondásain. Nekem is megvoltak a magam Demianjei és Pistoriusai, sőt, talán Knauerem is akadt. Bár máshonnan indultam, más utakon jártak a gondolataim és természetesen máshová is érkeztem el, de az utazás közös Sinclairrel.
    Persze én sem tudtam nem észrevenni a szöveg stílusának és életfelfogásának rokonlelkűségét Thomas Mannal, akit kedvelek. Mint kiderült, a két Nobel-díjas is kedvelte egymást, levelezésüket várólistáztam, és szeretnék még Hessét is olvasni.

Végre valami olyan, ami a csontomig hatol. Annyira éreztem/értettem Sinclairt, hogy az még talán engem is meglepett. És mennyire igaz, hogy fogalmunk sincs önmagunkról, még felszínesen sem, ám hogy igazán mélyen mire vágyunk, mit akarunk, azt meg még saját magunk előtt is elrejtjük. Gyávák vagyunk, mert úgy a kényelmesebb. Inkább a napi robotba temetkezünk, vagy bármibe, ami eltereli a figyelmet arról, hogy szembe kelljen nézni önmagunkkal, a saját poklainkkal. Egyértelműen kedvenc. Olyannyira, hogy rá fog venni, hogy Nietzschét olvassak…

Gondolkodtál-e már azon valaha is,
… hogy a dolgok sokszor egyszerűbbek és nyilvánvalóbbak mindennél ;
… hogy a mögöttes tartalmakat kell keresni mindenben ;
… hogy ami másnak a rossz vagy Gonosz, neked lehet, hogy a jó és az egyetlen is ;
… hogy jobb kockáztatni és minden lehetőséggel élni, amivel csak lehet ;
… hogy léteznek csodák ;
… hogy semmi sem véletlen ;
… hogy okkal álmodsz furákat ;
… hogy a lelked darabjaira rálelhetsz különböző könyvekben … ?

Ez a könyv az énem egyik része, érdemes tehát megismerkedned vele(m).
Az alcím akár az is lehetne, hogy Emil Sinclair útja önmagához, de úgy a legjobb, ahogyan van, minden a helyén van. Még mindig a szereplők hatása alatt állok és álmosan kopognak a szemeim, de megérte! @omegapolis -nak pedig örök hálám, hogy a kincseim között tarthatom számon ezt a kötetet! :)

Ez a második Hesse könyvem és egyre nagyobb kedvem van őt megismerni. Írásai szabadságra biztatnak, hogy igenis gondolhatok bármiről bármit. Nem emlékszem, vajon nekem is járt tizenévesen ennyi minden a fejemben, vagy ehhez Hessének kell születni? Ő gyakran zseni, gyakran félőrült, büszke és beképzelt, levert és megalázott, koraérett és visszamaradott, ahogy írja a könyvben. Megtalálni az értékeset és megőrizni a bátorságot.Talán bátrabban megyünk a kitaposott úton!? – ezek a kételyek kísérik őt azaz Sinclairt élete egy szakaszában. „Ha a természet denevérnek teremtett ne akarj struccmadár lenni” – ajánlja mintegy magának is. Nekem végig ez járt a fejemben:

„Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” (Példabeszédek14:12.)

A könyv ceruzával végig „fel volt dolgozva”, valakinek nagyon meg kellett értenie

Túl sok gondolatot ébresztett bennem ahhoz, hogy érdemben bármit mondjak róla. Eddig csak a Narziss és Goldmundot olvastam Hessétől, kicsit féltem is az elején, hogy mivel a Demian kevésbé olvasmányos, ezért tetszeni sem fog annyira… de tévedtem. Hesse anélkül gondolkodtatja el az embert, hogy ezzel fárasztaná, vagy terhelné. Szeretem.

Furcsa volt olvasni ezt a könyvet, valahogy kiszámíthatatlan volt. Kicsit féltem is tőle, mégsem volt ijesztő. A ’20as évekkel kapcsolatban mindig ilyen porosan-félelmetes dolgot érzek. Úgy érzem, akkor minden lehetséges volt és még óriások és törpék meg mindenféle rejtélyes lények éltek. És Demian is ilyennek tűnik. Kortalan bölcs kisfiú, aki mindent meg tud tenni. Aztán az ismerős érzések… és én is rájövök, hogy Kain vagyok.
A vége felé megjelent sok álomképpel viszont nem tudtam mit kezdeni és úgy is érzem, hogy nem szabad, hogy így összefolyjon a valósággal. Az álom arravaló, hogy begyakoroljuk a valóságot, hogy feldolgozzunk valamit vagy hogy teljesen kikapcsoljon, de nem arra, hogy benne éljünk. Ha benne élnénk, az nagyon félelmetes lenne.
És megint előjön a félelem. Hiába taglal fontos kérdéseket és valóban elgondolkoztatott, bennem mégis a félelem maradt meg.

Azt hiszem, most nem sikerült megtalálni Hessével a közös nevezőt. Vacillálok itt a 4 és 4,5 csillag között, az eleje nagyon tetszett, voltak benne hatalmas gondolatok, minden megvolt benne, ami kellett, de ez most valahogy nem jutott el hozzám. Majd talán legközelebb, ha újra előveszem, és le tudok lassulni az andalgó stílushoz, megfelelő érzelmi állapotban leszek, akkor majd talán jobban fog tetszeni, de most más kell ide. Ettől független várom a következő találkozást Hessével.

Sors és szabad akarat, nyájszellem és kívülállóság, bűn és tisztaság, közös emberi sors és egyéni út – ezen ellentétpárok állandó jelenléte megkeserítik a fiatal Emil Sinclair életét, aki semmi mást nem akar, mint megtalálni a saját útját és azon járni. Mivel túlérzékeny, és már egészen fiatalon az élet „nagy” kérdései foglalkoztatják, hamarosan megjelenik életében a tanító is – egy nála alig néhány (!) évvel idősebb, zavarba ejtően koravén fiú, Max Demian képében. Demian felbukkanásával kezdetét veszi egy különös barátság története – egy olyan barátságé, ami mintha egy másik világban köttettet volna, és itt csak folytatódik.

Tetszett a regény, de másfélszer ekkora terjedelemben még meggyőzőbbnek találnám. :)

Ki hitte volna, hogy ez a kis könyv lesz az, ami az eddigi „életfilozófiá(i)mat” alapjaiban megrengeti és lerombolja?
Újra fel kell építenem az egész életemet, úgy, hogy ez a könyv is benne van. Már épp kezdtem volna feladni mindent, amit vallottam és hittem, amikor pofán vágott. Jókor jött az életembe. A húsomba mart, megizzasztott, reményt adott.
Hesse zseniális. Éles határon táncolt nálam, ha még egy picit filozofikusabbra vette volna, sok lett volna, és félredobom.
Huh, nagyon kellett ez most nekem! Az öt csillag jár, és felkerült a kedvenc könyvek listájára.

„Gyakran tekintettem magamat zseninek, gyakran félőrültnek. Nem tudtam osztozni a velem egykorúak örömeiben és életében, emiatt gyakran vádoltam magamat, aggodalmak közt vergődtem, mintha reménytelenül el lennék tőlük választva, mintha az élet el lenne zárva előlem.”
Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy valóban zseni vagy félőrült-e, inkább egy önmagát kereső fiatal, aki gyakran téved, de tanul hibáiból, főleg, ha van aki terelgeti. Őszintén megmondva gyakran zavart, amit olvastam, lehet, hogy nem is mindent értettem meg, de ezt a könyvet akkor is el kell olvasni.