Demian 90% 527 csillagozás

Miért nem volt egy olyan nevelő felnőtt az életemben, aki e könyvet tizenéves koromban kezembe adta???
Ez az első Hesse könyv, amit olvastam, s – utólag meg kell állapítanom – ez hiba, az enyém is, másoké is. Hesse az I.világháború idején írta ezt a regényt. amely, komoly értékválság ideje volt. A szerző útmutatást, segédkezet kívánt nyújtani mindazoknak, akik még bizonytalanok. Ezért kellett volna/ kellene mindenkinek tizenéves korban olvasni e könyvet, hogy idejében megtalálhassa saját útját. Több helyütt ráismertem saját tizenéves problémáimra, kételyeimre, gondjaimra. Számomra sem volt egy könnyen emészthető, befogadható olvasmány. Súlyos, néhol bonyolult filozófiai eszmefuttatásokkal, jelképekkel tarkított írás. Ám a mű üzenete kitűnő! Áttörni – mindenen keresztül önmagunkhoz, törekedni a legteljesebb önismeretre. (Erre biztat egyébként Knight is a Légy hű magadhoz című művében!) Nagyon ajánlom!

Kicsi koromtól szerettem a felnőttek asztalánál ülni, és csak hallgatni a beszélgetéseiket hosszú nyári estéken át… Szeretem a filozofálást, magam is töprengő hajlamú vagyok. Örülök, hogy rátaláltam Demianre, nagyon jól esett vele együtt elgondolkodni az emberben egyaránt meglévő jóról és rosszról, rágódni kicsit az élet kibékíthetetlen ellentmondásain. Nekem is megvoltak a magam Demianjei és Pistoriusai, sőt, talán Knauerem is akadt. Bár máshonnan indultam, más utakon jártak a gondolataim és természetesen máshová is érkeztem el, de az utazás közös Sinclairrel.
    Persze én sem tudtam nem észrevenni a szöveg stílusának és életfelfogásának rokonlelkűségét Thomas Mannal, akit kedvelek. Mint kiderült, a két Nobel-díjas is kedvelte egymást, levelezésüket várólistáztam, és szeretnék még Hessét is olvasni.

Végre valami olyan, ami a csontomig hatol. Annyira éreztem/értettem Sinclairt, hogy az még talán engem is meglepett. És mennyire igaz, hogy fogalmunk sincs önmagunkról, még felszínesen sem, ám hogy igazán mélyen mire vágyunk, mit akarunk, azt meg még saját magunk előtt is elrejtjük. Gyávák vagyunk, mert úgy a kényelmesebb. Inkább a napi robotba temetkezünk, vagy bármibe, ami eltereli a figyelmet arról, hogy szembe kelljen nézni önmagunkkal, a saját poklainkkal. Egyértelműen kedvenc. Olyannyira, hogy rá fog venni, hogy Nietzschét olvassak…

A Demian egy iszonyatosan nehéz olvasmány; érdemes rá időt, energiát, türelmet szánni. Látszólag Emil Sinclair ifjúságának a története, azonban Hesse olyan filozófiai magasságokból világít rá egy fiatal fiú jellemfejlődésére, ami – véleményem szerint – nem nyújt egy kifejezetten pihentető olvasmányélményt.

Emil Sinclair keresi önmagát – helyét a családban, az iskolában, úgy általában a világban. A benne testet öltő zavarodottságból Demian, az ő édesanyja, Eva asszony és Pistorius vezetik ki azáltal, hogy rávilágítanak: egyáltalán nem átlagos, ezért nem ért szót a kortársaival.

A főhős szembesül azzal, hogy a világban semmi sem csak fehér vagy fekete, jellemünkben épp akkora szerepet kap az ördög, mint Isten. Életünk legnagyobb és legfontosabb kihívása, hogy eljussunk önmagunkhoz és lecsupaszítva személyiségünket a társadalom elvárásaitól és a családi sémáktól, megtaláljuk a választ arra, kik vagyunk mi valójában.

„Minden ember igaz hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához.”

Ugyanilyen fontos megtalálni azt a társat, aki személyiségünk szerethető oldalát erősíti fel, aki a legjobb verziónkat hozza ki belőlünk.

„Szeretett, és közben önmagára talált. A legtöbben pedig úgy szeretnek, hogy közben elveszítik önmagukat.”

Nehezen állt össze a kép, a kötet nem volt minden részletében vonzó, a tanulsága mégis meggyőzött és iszonyatosan sokat adott.

Hesse könyveiben azt imádom, hogy az élet esszenciáját keresi bennük. Olyan, az ember számára megválaszolhatatlan kérdésekben mártóztatja meg az olvasót, amikre tudjuk, csak egy teljesen leélt élet után lehetünk (talán) képesek belenyugodni. Abba is, ha megtaláltuk rájuk a magunk válaszait, meg abba is, ha nem.
Megtaláljuk az úton önmagunkat? Istent? S ha egyiket már igen, elvezethet a másikhoz?
Számomra arról is szólt a könyv, hogy mitől lehet olyan értékes egy barátság.

Gondolkodtál-e már azon valaha is,
… hogy a dolgok sokszor egyszerűbbek és nyilvánvalóbbak mindennél ;
… hogy a mögöttes tartalmakat kell keresni mindenben ;
… hogy jobb kockáztatni és minden lehetőséggel élni, amivel csak lehet ;
… hogy léteznek csodák ;
… hogy semmi sem véletlen ;
… hogy okkal álmodsz furákat ;
… hogy a lelked darabjaira rálelhetsz különböző könyvekben … ?

Ez a könyv az énem egyik része, érdemes tehát megismerkedned vele(m).
Az alcím akár az is lehetne, hogy Emil Sinclair útja önmagához, de úgy a legjobb, ahogyan van, minden a helyén van. Még mindig a szereplők hatása alatt állok és álmosan kopognak a szemeim, de megérte! @omegapolis -nak pedig örök hálám, hogy a kincseim között tarthatom számon ezt a kötetet! :)

Ez a második Hesse könyvem és egyre nagyobb kedvem van őt megismerni. Írásai szabadságra biztatnak, hogy igenis gondolhatok bármiről bármit. Nem emlékszem, vajon nekem is járt tizenévesen ennyi minden a fejemben, vagy ehhez Hessének kell születni? Ő gyakran zseni, gyakran félőrült, büszke és beképzelt, levert és megalázott, koraérett és visszamaradott, ahogy írja a könyvben. Megtalálni az értékeset és megőrizni a bátorságot.Talán bátrabban megyünk a kitaposott úton!? – ezek a kételyek kísérik őt azaz Sinclairt élete egy szakaszában. „Ha a természet denevérnek teremtett ne akarj struccmadár lenni” – ajánlja mintegy magának is. Nekem végig ez járt a fejemben:

„Van olyan út, mely helyesnek látszik az ember előtt, és vége a halálra menő út.” (Példabeszédek14:12.)

A könyv ceruzával végig „fel volt dolgozva”, valakinek nagyon meg kellett értenie

Ritkán találkozom olyan könyvvel, ami nagyon fontos, komplikált mondanivalót, eszméket képes ennyire érthetően átadni. Ezer rétege van a könyvnek, ami leginkább megfogott az a felnőtté válás leírása, Emil Sinclair csontig vájó önelemzésével. Benne van minden fázis, a gyermeki boldogságtól, a duhaj világon át a közösséghez tartozás vágya és a különállóság, egyediség felismerése is. Benne van az érzékeny, gondolkodó ember tépelődése, magánya is. A művészé. A történelmi és hormonháború… Demian személye pedig magával ragadott.
Nem könnyű olvasmány, nagyon kell figyelni rá, de megéri a ráfordított időt.

Talán Dosztojevszkij Karamazov testvérei óta nem volt ennyire katartikus és megbénító érzésem egy könyv befejezése után. Becsuktam a könyvet és azóta a lelki szemeimmel csak bámulok magam elé. Hogy lehet hogy vége? És hova tovább most? Mintha megszületett volna bennen valami, de még nem látom tisztán.

Rövid, könnyed, mégis mély, őszinte és gyönyörű könyv önmagunk megismeréséről, elfogadásáról, értelmezéséről.

Szerintem ha valaki beleolvas az idézetekbe igen hamar eltudja dönteni érdekli-e ez a könyv.
Annyit segítetek, hogy; érdekelje.
Nem simán „olyan koeljós meg spitriális” nagyotmondó történet semmitmondó rövid „okosságokkal”.
Tegyetek egy próbát vele.