Az ​üveggyöngyjáték 116 csillagozás

Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Hermann Hesse életművének betetőzése ez a szimbólumokban gazdag regény, amelyért a szerző 1946-ban Nobel-díjat kapott. Szoros szellemi rokonságban áll Joyce Ulyssesével, Musil A tulajdonságok nélküli emberével és Thomas Mann Doktor Faustusával.
A történet egy képzeletbeli tudósállamban, téren és időn kívüli világban játszódik. A titokzatos, megfoghatatlan Üveggyöngyjáték a szellemi élet egyik lehetősége, absztrakt eszme, virtuóz bánásmód az emberiség teljes kultúrkincsével, játék e kincs minden tartalmával, a tökély keresésének jelképes formája, egyfajta kifinomult alkímia, közeledés az önmagában egységes szellemhez, tehát Istenhez. Ugyanakkor ez a művészi és tudományos csúcsteljesítmény öncélú, s a valóságos élettől elszakított szellem pusztulásra ítéltetett.
Az utópiának ható történet soha el nem évülő kérdésekre keresi a választ, többek között arra, hogy az emberi szellemnek és az európai kultúrának mi a sorsa.

Eredeti mű: Hermann Hesse: Das Glasperlenspiel

Eredeti megjelenés éve: 1943

>!
Cartaphilus, Budapest, 2012
760 oldal · ISBN: 9789632662619 · Fordította: Szabó Ede, Vajda Endre
>!
Cartaphilus, Budapest, 2003
636 oldal · ISBN: 963930378X · Fordította: Szabó Ede, Vajda Endre
>!
Tericum, Budapest, 1996
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638453214 · Fordította: Szabó Ede, Vajda Endre

1 további kiadás


Kedvencelte 49

Most olvassa 24

Várólistára tette 166

Kívánságlistára tette 64


Kiemelt értékelések

>!
Timár_Krisztina ISMP
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Annak idején a 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. :) Ők innentől már ne is olvassanak tovább. :)

– —- – —- – —-

A történet egy kitalált világban játszódik, egy távoli évszázadban (valahol a százötvenedik oldal táján céloz rá, hogy a XXII. század közepén járhatunk), amelyben létezik élő televíziós közvetítés, ellenben hintón járnak meg gyalog. Egy utópisztikus jövendő elképzelt közössége adja a mese hátterét: egy olyan korszak emberisége, amelynek számára nem az egyéniség jelenti az értéket, hanem az abszolút normához való igazodás, a hierarchiában elfoglalt hely, a szolgálat. Minél magasabb rangú az ember, annál keményebb, annál lelkiismeretesebb szolgálatot várnak tőle. És ki volna alkalmasabb erre, mint Josef Knecht, akinek már a vezetékneve is „szolgá”-t jelent?

Utópisztikus ez a világ azért is, mert béke honol benne (érdemes megnézni a keletkezés évszámát!), évszázados béke és tartós társadalmi együttműködés. Hordoz ugyan magában feszültségeket, de ezeknek még csak a legfigyelmesebbek veszik észre a jeleit – és az őket megelőző sok évtizedes harmóniát ezek sem semlegesítik. De utópisztikus azért is, mert létezik benne tökéletes megértés és megismerés. Meg kell érte dolgozni, és nem is képes rá bárki, de létezik. Sőt olyan is létezik, hogy mindannak, amit az ember megértett, pontos nyelvi megfelelőt is találjon: itt minden kimondható, megfogalmazható, vagy azzá válik.

Nem hiszem, hogy túl sok olyan mű létezne az utóbbi kétszáz év világirodalmában, amely úgy tudna felépíteni egy utópisztikus világot, hogy nem leli ki tőle az olvasót a hideg, és nem fordul át a felénél disztópiába. Akkor is megbecsülném Hesse művét, ha nem tudná halálpontosan, mennyi filozófia fér bele egy fejlődésregénybe. És nem ám úgy, hogy időnként betétjelleggel platóni dialógusokat ad a szereplői szájába! Hanem a cselekménynek, azaz Knecht életrajzának szerves részeként! Ráadásul teszi mindezt olyan lágy-komoly, szelíd-szép stílusban, olyan aprólékos műgonddal, amilyet csak a költők tudnak. Úgy, hogy időnként letettem a könyvet a térdemre, és engedtem, hadd vigye a gondolataimat, amerre menni szeretnének.

Nem Kasztáliába szerettek volna menni. Nem ebbe a regényvilágba, amelynek működtetője a kultúra, az úgynevezett egyetemes emberi szellem – bármit jelentsen is ez – iránti tisztelet. spoiler Nem oda, ahol az egyéniséget minimum másodlagos fontosságúnak tekintő közösség névtelen és arctalan elbeszélője oly magasztos csodálatot érez a tökéletes szolga létére nagyon is egyéni gondolkodású Knecht iránt. Az iránt, aki élete minden fordulópontját lépcsőfoknak tekinti, és mindig meg tudja hozni a helyes döntést, amely a következő lépcsőfokra viszi. A döntései árát pedig készséggel megfizeti. Tiszta, egyenes ember, aki önmaga akar és tud lenni, aki minden lépésével egyre tökéletesebbé válik. spoiler

Nem akartak ebbe a világba jutni a gondolataim, mert kezdettől fogva pontosan tájékozva voltak arról, hogy Kasztáliában nekem helyem nincs. Nem volna még vendégként sem, ezt nagyon hamar tisztázta a szöveg. Ez pedig, meg kell vallanom, csalódást okozott. Hiszen mégiscsak utópisztikus világról van szó, amelynek berendezkedését legalább egy bizonyos fokig a kitalálója határozza meg. Igazán nem került volna nagy fáradságába kitalálni benne egy cellát nekem is. (Tényleg nem került volna. Figyeltem.) Nem mintha nem volnék hozzászokva ehhez a fajta hajléktalansághoz – nem mintha nem érzékeltem volna a játék szépségét, értékét így is, kívülről is, hiszen ezért vonok le csak fél csillagot –, de pontosan miért is kellett hozzászoknom?! Kinek rossz az, ha nem kaphatok helyet? Nem esik jól, ha egy ilyen okos ember, mint Knecht, még a küszöbre se enged leülni. Vagy éppen nem létezőnek tekint.

Mondjuk, szerintem a Gargantuát is annak tekintené. Vagy Lukianoszt. Vagy Ariostót. Vagy Szabó Magdát. Vagy Avilai Szent Terézt. Pedig bőven ott lenne a helyük az üveggyöngyjátékban nekik is. Ad absurdum még azt is feltételezhetném, hogy tartósabbá, ellenállóbbá tennék.

>!
Tericum, Budapest, 1996
600 oldal · keménytáblás · ISBN: 9638453214 · Fordította: Szabó Ede, Vajda Endre
6 hozzászólás
>!
vargarockzsolt P
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Most örülök, hogy Thomas Mannt olvastam ez előtt (Varázshegy). Mindent, amit abból hiányoltam, itt megtaláltam. A legegyszerűbb (és persze lehet hogy a legnehezebben érthetőbb) azt mondani hogy ennek a regénynek örök érvényű gondolatai vannak a másikhoz képest. Nem egy megregényesített művelődéstár, nyögvenyelős tudálékosság (bocs Thomas Mann) hanem költészet, filozófia és irodalom egyszerre.

9 hozzászólás
>!
tgorsy
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

A könyv egyértelműen öt csillagos. Olvasás közben éreztem, h. valami nagyon fontos, jelentős dolgot tartok a kezemben. De azt is láttam, h. én ezt nem értem. Mint a gyöngykagyló: tudom, h. ott van benne, de nem nyílik. Időnként bele – belekukkanthattam, de leginkább zárva maradt.
Ugyanaz a témája, Mint a Faustus doktornak (Th. Mann) és a manni stílus sokkal nehezebb, mégis számomra az kézzel foghatóbb. Igaz Manntól majdnem mindent olvastam Hessétől viszont ez volt a második.
Lehet, h. egyszer majd visszatérek.

5 hozzászólás
>!
anesz P
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Ha csak ezt az egy könyvet olvastam volna az 1001-es listáról, már akkor megérte volna! Nagy szerelem lett. Ezt olvastam először az írótól, és a többit csak félve kezdtem el, mert arra gondoltam, hogy ezt nem lehet überelni. Mint utólag kiderült, igazam volt. Ha nagy szavakat akarnék használni, akkor azt mondanám, hogy a 20. század egyik csúcsműve.
Mi is az üveggyöngyjáték? Önismeret, elefántcsonttorony. Erősen megjelenik a műben a vezetők felelőssége. Mi a történelem értelme? Ilyen volumenű kérdéseket boncolgat Hesse.
Rettenetesen szerettem olvasni, nagyon jó a stílusa is, engem teljesen magával ragadott. Itt a példa, hogy hogyan lehet a szépirodalmat élvezetesen – és fogyasztásra alkalmasnak – megírni.
Egy fantázia szülte világot rajzol elénk Hesse nagyon hitelesen.

>!
formanella
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Nehéz egy olyan könyvről írni, ami ennyire az enyém, ami ennyire saját élmény (Hessének bizonyára sikerülne ez is), főleg, ha a könyv, az elolvasása után űrt is hagy maga után. A Sziddhártához hasonlóan, azért szippantott be a könyv, mert egy egyéni életúton keresztül folyt a története, és olyan mélységeken keresztül, amelyhez könnyen tudok kapcsolódni. Már a gyermek Knechthez elkezdtem kötődni és ez az érzés hűségesen ott maradt az utolsó oldalakig. Abban az időszakban pedig, amíg olvastam, egy másik dolog is folyton a fejemben járt: hogy összeférhet egymás mellett a spiritualitás és az intellektus, és Hesse számomra ettől válik példaképpé és biztonságot nyújtó gondolkodóvá.
Annyi rétege van a könyvnek, s a fülszöveg tömör, az európai kultúra sorsáról szóló kijelentése, valójában csak egy apró töredéke mindannak a gazdagságnak, amivel az Üveggyöngyjáték ajándékozza meg olvasóját. És a rétegek hosszú során egy dolog az állandó ebben a műben, a Jin és a Jang játéka, a harmónia és az összhang. A mester és tanítványának viszonya, az intellektus és ösztönélet harca, avagy harmóniája, a rész-egész (Kasztália és a világ viszonya, a történelembe illeszkedése), Designori figurája, aki a két alapelvet összegzi, aki a test és a lélek, az eszmény és a valóság szimbóluma, és nem utolsó sorban Knecht élettörténete.
Hesse le sem tagadhatná, hogy Junghoz járt analízisbe. A Selbst keresése, és az út, ahogy egyre beljebb kerülünk önmagunkban és egyre közelebbivé válik legbelsőbb önmagunk, ez Knecht útja.
A könyv végén található három elbeszélés is lebilincselt és csak fokozta a rossz érzést, hogy ez a könyv is elmúlt… Ami viszont ott maradt, sok gondolat, születő ébredés és segítség ahhoz is, hogy még inkább megértsem az értelmiség felelősségét a felnövekvő generációk terelgetésében, és azt, hogy a valódi spiritualitás ott van a hétköznapokban, az iskolában, a szomszéd Jolikában, a virág ültetésében, az időjárásban.

>!
ujhelyiz P
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Úgy érzem, ezt a könyvet jókor kezdtem el olvasni. Nem sokkal azután, hogy átverekedtem magam az Ulysses-en (és felhánytorgattam az öncélú műveltségcsiszolgatását) és azután, hogy olvastam egy csomó cikket a legkülönfélébb AI és ajánlórendszerek témában, Az üveggyöngyjáték teljesen aktuális.

A könyv egy képzeletbeli önéletrajz, amit egy jövőbeli kutató ír meg a kasztáliai üveggyöngyjátékos rend egyik mesterének az életéről, bemutatva, hogyan került a rendhez, milyen hatások érték előtte és közben, és követi az eseményeket egészen a mester haláláig. Mindeközben nagy vonalakban bemutatja az üveggyöngyjátékot, ami legjobb értelmezésem szerint valamiféle virtuóz összegzése az emberiség teljes történelmének és művészeti eredményeinek, és azt, hogy a játék művelői hogyan képviselik az egyetemes kultúra csúcsát.

A jövőbeli kutató érdekes kettősséget vitt a könyvbe. Egyrészt tudjuk, hogy a mester életének volt számottevő hatása az első pillanattól kezdve, ami segít abban, hogy az első pillanattól kezdve érdeklőve nézzük az eseményeket. Másrészt viszont nem egyértelmű, mennyire lehet hinni a narrátornak: többször is kifejti, hogy nem is ismerte Knechtet és nem tud beszámolni emiatt a részletekről, másfelől rendszeresen beszél arról, hogy hogyan gondolkozott, miért tett ezt vagy azt. Ennek a kettősségnek nem tudom eldönteni, hogy mekkora volt a szerepe a könyv filozófiájának megértéséhez, például van-e egy második réteg a könyv elsődlegesen sulykolt filozófiája mögött, tudatosan félremagyarázza-e a mester eredményeit.

A könyv maga pedig abszolút aktuális kérdéseket feszeget. A nagy tudású üveggyöngyjátékosok az emberiség tudásának hatalmas rendszerét látják át és dolgozzák fel, ugyanakkor nem kifejezetten képesek új alkotások megalkotására (tény, ez nem is céljuk), hasonlít a modern, gépi tanuló- és ajánlórendszerek eredményeire, amelyek akár képesek meglevő alkotásokat akár teljesen átdolgozni. spoiler. És ezekkel úgy néz ki együtt kell élnünk.

Modern szemmel teljesen érdekes, ahogy a narrátor a „tárcairodalomról” beszél: olyan művek, ahol (akár nemes) szerzők tudományos nehezen értékelhető dolgokról beszéltek, és ezzel leértékelték a tudást önmagát. Kíváncsi vagyok, mit szólna napjaink bulvársajtójához, netán az explicit álhíreket is leíró oldalaihoz. Bár lehet, hogy igazából erre gondolt írás közben.

A regénynek volt pár aspektusa, ami személyesen is érintett, hiszen a rend belső viselkedése nem kicsit emlékeztet a modern akadémiai életre (legalábbis ahogy én láttam). A doktorandusz élet kérdései közül legalábbis felismerhető az imposztor szindróma (ami könnyen kialakul, ha az ember magát állandóan a legokosabb emberekhez hasonlítja :) ), mi az akadémia célja (például alap – és alkalmazott kutatás). Jó érteni, hogy nem feltétlen mai problémákról van szó, és azzal szembesülni, hogy 50 éve erre a problémára mit találtak ki.

Mindent egybevetve, nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, amelyben egy lehetséges jövőképet mutat a tudománynak. Sajnos ez a jövőkép nem jár tökéletes, kövezett úttal, de legalább ad egy-két útjelző táblát, amire lehet figyelni.

>!
Annamarie P
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Korábbi olvasásom, igazságtalan lenne így értékelnem.
Annyit mindenképp elmondhatok, hogy igazi szellemi kaland az olvasása. Biztos, hogy harmadszorra is el fogom olvasni Josef Knecht bámulatos önéletrajzát a nagy játékról, ami egész életét átöleli.

>!
alice011
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Kétségkívül ez Hesse legjelentősebb műve. Kedvenceim közé sorolom, de 20 év múlva biztos újraolvasom majd. Most is soakat mond… de mégis. Akik most ismerkednek az íróval, ne ezzel kezdjék. Kicsit nehéz olvasni és sokat kell agyalni közben. De megéri. Zseniális!

>!
gloriawatson
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

A szerző egy patikus pontosságával adagolta a filozófiát és a személyes történetet. Miközben a könyv elején egy életrajz olvasása kötött le, a történet közepe-vège olyan mély, öröklétű igazságokat közölt, hogy szinte mellékes lett az életrajzi vonatkozás. Majd mikor a végéhez értem, úgy éreztem kiesik a kezemből a könyv és mélységesen szomorú és csalódott vagyok. De mindezek mellett végig „benne volt a levegőben” a végkifejlet, én mégis naiv olvasóként reménykedtem.
Egyértelműen 5 csillagos. Sok hasonlóan kiváló olvasnivalót kívánok magamnak :)

>!
Nílkantha
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

Maga a könyv gerince – Josef Knecht magister ludi életrajza – nagyon unalmasan kezdődik, azt is hittem, hogy sohasem érek a végére. A 165.-ik oldal körül jött a „kanyar”, ami által meggyorsult az olvasásom, de utána sem mondhatom ezt a részt csúcsteljesítménynek. Már a téma is dögunalmas, aztán Hesse ebben a részben úgy mekeg, mint a XVI.-XVII. század írói, azzal szemben, hogy a könyv a XX. században volt írva. Az erőssége az, hogy nagyon sok bölcsesség van benne, aminek következtében ez a rész sem jelentéktelen.
Következnek a versek, ahol már Hesse szinte meg van „táltosodva”, ezek a versek csaknem tökéletesek, aztán jön a három életpálya, amelyek kitűnő irodalmi művek – ezek olvasását már-már félbe sem lehet hagyni – még éjjel is olvastam.

13 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Nílkantha

…a cselekvés könnyebben elviselhetővé tesz minden helyzetet.

365. oldal, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2003

>!
csillagka P

Közülünk mindenki csak ember, csak egy kísérlet, útbanlevés. De útján arrafelé kell tartania, ahol a tökéletes van, a középpontba kell törekednie, nem a peremvidékre.

94. oldal

>!
csillagka P

Történelemmel foglalkozni, kedves barátom, nem tréfadolog s nem felelőtlen játék. Történelemmel foglalkozni, ez feltételezi annak a tudását, hogy ezzel valami lehetetlenre s mégis szükségesre s nagyon fontosra törekszünk. Történelemmel foglalkozni annyi, mint átengedni magunkat a zűrzavarnak s mégis megőrizni hitünket a rendben és értelemben. Nagyon komoly feladat ez, fiatalember, s talán tragikus feladat is.

199. oldal

>!
Nílkantha

…minden kezdetnek varázsa van…

407. oldal, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2003

>!
formanella

Talán nem állunk olyan rosszul ezzel a meg nem értéssel. Az biztos, hogy két nép és két nyelv sohasem értheti meg úgy egymást, közléseiben nem lehet olyan bensőséges, mint két egyén, aki ugyanahhoz a nemzethez és nyelvhez tartozik. De ez nem ok arra, hogy lemondjunk magunk megértetéséről és a gondolatok cseréjéről. Akik egy népből valók, és egy nyelvet beszélnek, azok közt is vannak olyan korlátok, amelyek akadályozzák a teljes gondolatcserét és a teljes, kölcsönös megértést: a műveltség, a neveltetés, a képesség, az egyéniség korlátai. Monthatnánk, hogy elvileg a földön minden ember megértetheti magát mindenki mással, de azt is mondhatnánk, hogy a világon egyáltalán nincs két olyan ember, akik közt igazi, hézagtalan, meghitt közlés és megértés lehetséges volna.

303. oldal (Tericum)

6 hozzászólás
>!
Nílkantha

…veszélytelen utakra csak a gyöngéket küldik.

87. oldal, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2003

>!
Nílkantha

…minden indulásban varázs rejlik,
Mely véd minket és megsegít, hogy éljünk.

408. oldal, Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2003

>!
csillagka P

Amit a klasszikus zene kifejez, ezt jelenti: tudás az emberlét tragikumáról, az emberi sors elfogadása, bátorság, derű!

49. oldal

>!
Frank_Spielmann I

Általában, zseniális kivételeket nem számítva, idegenkedéssel fogadták, s időnként meg is tiltották a negatív, szkeptikus vagy diszharmonikus kicsengésű játékokat, s ez mélységes összefüggésben volt a játéknak azzal az értelmével, amelyet virágzása csúcspontján a játékosok láttak benne.

48. oldal

1 hozzászólás
>!
palastim

Ha béke van a világban, ha minden dolog nyugalomban van, ha változásaikban a felsőbb parancsokat követik, akkor a zene tökéletes. Ha a vágyak és szenvedélyek nem járnak hamis úton, a zene tovább tökéletesül. A tökéletes zenének megvan a maga oka. Az egyensúlyból jön létre. Az egyensúly a törvényből, a törvény a világ értelméből keletkezik. Épp ezért zenéről csakis olyan emberrel lehet beszélni, aki felismerte a világértelmet.
A zene ég és föld harmóniáján alapul, a fény és homály egybehangzásán.

31. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Thomas Mann: A varázshegy
Günter Grass: A bádogdob
Tanja Kinkel: A bábjátékosok
Lothar Höricke: Rando
David Safier: Jézus szeret engem
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Thomas Mann: József és testvérei
Thomas Mann: A Buddenbrook ház
Günter Grass: Macska és egér
Heinrich Böll: Egy szolgálati út vége