Az ​üveggyöngyjáték 88% 166 csillagozás

A 2015-ös Reading Challenge idején olyan könyvet kellett olvasni, amelyet pusztán a borítója kedvéért választ ki az ember. Ha volna olyan kihívás, amelyhez pusztán cím alapján kell választani, arra ezzel nevezhetnék be. Amikor először kedvem támadt rá, csak annyit tudtam róla, hogy ennél szebb címet nyolcvan évnyi kereséssel se találnék. Még azt se tudtam, hogy rajta van az 1001-es listán. Felnőttmesét akartam, azok közé éppen beillett. Utána pedig már juszt se néztem meg se a fülszöveget, se az értékeléseket.

Aki szeretné követni a példámat, annak csak annyit árulok el: a cím nem hazudik, a regény nagyrészt megfelelt a várakozásaimnak. :) Ők innentől már ne is olvassanak tovább. :)

A többiek kövessék a fehér nyulat a linket:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/03/06/hermann_he…

Azon gondolkodom, „mit gondolt az író”? Ha azt gondolta, amit gondolok, akkor jóformán semmit nem értek, amit meg mégis elmondok, hogy mit gondolok, mit gondolt, arra azt mondaná: „Gondolta a fene!”
Azért elmondom.

Azt is lehetne csinálni, hogy utánanézek, mit gondolt az író. Ez eleve rossz, mert akkor nem értettem meg abból a szövegből, ami arra lett volna hivatott, hogy megértsem (mit gondolt az író), vagyis rossz, buta olvasó vagyok, vagy a valószínűtlenebb, egészen valószínűtlen eshetőség, H. rossz és buta író, természetesen nem rossz író, érvénybe lép az első feltevés (összekötve a rosszat és a butát). De nem is akarok utánanézni, félek, épp azt látnám, amit gyanítok: ezotériát a köbön.

„A szememben minden idők legnagyobb regénye a Bűn és bűnhödés, mert ebben a tétel, a szereplők jelleme, cselekedeteik, gondolataik és a történet egymást erősítik, egymást formálják, egymásból következnek.”

Ezt Huxley mondta, legalábbis úgy emlékszem, nem találtam meg, ahol gyanítottam fellelhetőségét, azért idézőjelbe tettem, hadd keljen önálló életre a virtuális térben. Ha ettől jó vagy rossz egy regény, akkor Az ü. nagyon rossz regény: a szereplők jelleme túl steril, a beszélgetések, a tulajdonképpeni jelenetek arra valók, hogy kifejtsék tételeiket, részemről semmi kémia, a Dubliners-t is olvasgattam párhozamosan, ott mintha magam is a jelenetben lennék, együtt éreztem a szereplőkkel, itt, ha beszéltek, esszéiket olvastam. A híres jellemfejlődés ugyanennek az áldozata, megtudom, hogy fejlődött, igaz, semmi ív, semmi pszichológiája, ill. nekem kéne összeállítanom azt, főleg a betoldott, mármint a „törzsszöveg” mögé betoldott versek és három elbeszélés alapján ('sten bocsássa meg, erről Rejtő jut eszembe, állítólag sokat vitatkozott a kiadójával, mindenképpen a regény mögé akarta illeszteni Troppauer Hümér verseit), de a legutolsó jelenettől eltekintve valami lagymatag sterilitással éli meg Knecht a jeleneteket, az életét (miközben igen gyakori pl. az elhivatottság kifejezés a szövegben). Tk. van egy helyen egy hatalmas döccenés, ott tudtam meg, hová is tart ez az élet. (Ha jól értem, 10 éven át írta H., újságban jelentek meg az egyes fejezetek, ez sok mindent megmagyaráz.)

„Tulajdonképpen mi is az a „regény”? Annyi ember beszél a regényről, vagy „az íróról”, mintha egyáltalán lehetne általánosságban beszélni róluk.”

Ezt ott találtam, ahol a föntit kerestem. Ezt biztosan Huxley mondta, és ha erre vagyok tekintettel, akkor meg igen jó regény Az ü., egyszerűen mert érdekes esszék és tanmesék vannak benne egészen kivételesen gyönyörű nyelvezettel tálalva. Meg fogom szerezni ezt a könyvet, de nem azért, hogy még egyszer elolvassam, hanem csak azért, hogy néha, amikor szép és érdekes szövegre szottyan kedvem, pár oldalt lassan és élvezettel elolvassak.

Ez egy disztópia, és íme, a legnagyobb problémám: H. épít egy jövőbeli világot – ahol valami miatt az emberek már nem emberszerűek – a gond csak az, hogy mintha evvel az elbeszélő (H.?) nem lenne tisztában, vagyis mintha H. normálisnak tekinten olyan jelenségeket, amelyeket én nem tudok. spoiler spoiler

De könnyen lehet, tévedek, ezért is kellett volna mindennek utánanézni, lehet, H. végig ironizál, vagy elitolvasókra számított, akik értik, hogy az emberek miért éppen úgy emberszerűtlenek, miért formálódott így át az emberi természet és erkölcs több tízezer év után hirtelen – sajnos én nem ezt az alkotói szándékot érzékeltem, nekem úgy tűnt, amit kifejt, azt komolyan is gondolja, és akkor gonoszul azt is mondhatnám, a nagy üzenet az, hogy ha valami problémád van: meditálj egyet.

Hermann Hesse fő műve, legnagyobb hatású és – A pusztai farkas mellett – legnépszerűbb írása, Az üveggyöngyjáték a szellemi lét fellegvárába, az utópikus Kasztáliába, ebbe a külvilágtól elzárt, az egyházi szerzetesrendekhez hasonlóan működő pedagógiai tartományba kalauzolja el az olvasót.
Maga az üveggyöngyjáték az itt tevékenykedő, legfőbb feladatának a kultúra megőrzését, gyarapítását, illetve a tudás, a műveltség és a humanista értékek terjesztését tekintő, szigorúan hierarchikus felépítésű „nevelési hatóság” kultikus játéka, amelynek célja a tudomány és művészet, illetve a tudomány és a vallás összebékítése – elsősorban a zene, a matematika és a meditáció segítségével.
Bár az egy évtizeden át íródó és végül 1942-ben befejezett műben a Németországban már korábban tiltólistára tett Hesse csak közvetett módon utal a hitleri rezsimre, regénye hazájában nem jelenhetett meg (erre majd csak a háború után kerül sor), ezért az először – 1943-ban – a svájci Fretz & Wasmuth Kiadónak köszönhetően került a könyvesboltokba.
Az üveggyöngyjáték német nyelven a mai napig kétmillió példányban kelt el, és 28 nyelvre fordították le.
A Hesse-regény, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotása nagy súllyal esett latba, amikor a Svéd Akadémia 1946-ban Hermann Hessének ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat.

Most örülök, hogy Thomas Mannt olvastam ez előtt (Varázshegy). Mindent, amit abból hiányoltam, itt megtaláltam. A legegyszerűbb (és persze lehet hogy a legnehezebben érthetőbb) azt mondani hogy ennek a regénynek örök érvényű gondolatai vannak a másikhoz képest. Nem egy megregényesített művelődéstár, nyögvenyelős tudálékosság (bocs Thomas Mann) hanem költészet, filozófia és irodalom egyszerre.

A könyv egyértelműen öt csillagos. Olvasás közben éreztem, h. valami nagyon fontos, jelentős dolgot tartok a kezemben. De azt is láttam, h. én ezt nem értem. Mint a gyöngykagyló: tudom, h. ott van benne, de nem nyílik. Időnként bele – belekukkanthattam, de leginkább zárva maradt.
Ugyanaz a témája, Mint a Faustus doktornak (Th. Mann) és a manni stílus sokkal nehezebb, mégis számomra az kézzel foghatóbb. Igaz Manntól majdnem mindent olvastam Hessétől viszont ez volt a második.
Lehet, h. egyszer majd visszatérek.

Nehéz egy olyan könyvről írni, ami ennyire az enyém, ami ennyire saját élmény (Hessének bizonyára sikerülne ez is), főleg, ha a könyv, az elolvasása után űrt is hagy maga után. A Sziddhártához hasonlóan, azért szippantott be a könyv, mert egy egyéni életúton keresztül folyt a története, és olyan mélységeken keresztül, amelyhez könnyen tudok kapcsolódni. Már a gyermek Knechthez elkezdtem kötődni és ez az érzés hűségesen ott maradt az utolsó oldalakig. Abban az időszakban pedig, amíg olvastam, egy másik dolog is folyton a fejemben járt: hogy összeférhet egymás mellett a spiritualitás és az intellektus, és Hesse számomra ettől válik példaképpé és biztonságot nyújtó gondolkodóvá.
Annyi rétege van a könyvnek, s a fülszöveg tömör, az európai kultúra sorsáról szóló kijelentése, valójában csak egy apró töredéke mindannak a gazdagságnak, amivel az Üveggyöngyjáték ajándékozza meg olvasóját. És a rétegek hosszú során egy dolog az állandó ebben a műben, a Jin és a Jang játéka, a harmónia és az összhang. A mester és tanítványának viszonya, az intellektus és ösztönélet harca, avagy harmóniája, a rész-egész (Kasztália és a világ viszonya, a történelembe illeszkedése), Designori figurája, aki a két alapelvet összegzi, aki a test és a lélek, az eszmény és a valóság szimbóluma, és nem utolsó sorban Knecht élettörténete.
Hesse le sem tagadhatná, hogy Junghoz járt analízisbe. A Selbst keresése, és az út, ahogy egyre beljebb kerülünk önmagunkban és egyre közelebbivé válik legbelsőbb önmagunk, ez Knecht útja.
A könyv végén található három elbeszélés is lebilincselt és csak fokozta a rossz érzést, hogy ez a könyv is elmúlt… Ami viszont ott maradt, sok gondolat, születő ébredés és segítség ahhoz is, hogy még inkább megértsem az értelmiség felelősségét a felnövekvő generációk terelgetésében, és azt, hogy a valódi spiritualitás ott van a hétköznapokban, az iskolában, a szomszéd Jolikában, a virág ültetésében, az időjárásban.

Ha csak ezt az egy könyvet olvastam volna az 1001-es listáról, már akkor megérte volna! Nagy szerelem lett. Ezt olvastam először az írótól, és a többit csak félve kezdtem el, mert arra gondoltam, hogy ezt nem lehet überelni. Mint utólag kiderült, igazam volt. Ha nagy szavakat akarnék használni, akkor azt mondanám, hogy a 20. század egyik csúcsműve.
Mi is az üveggyöngyjáték? Önismeret, elefántcsonttorony. Erősen megjelenik a műben a vezetők felelőssége. Mi a történelem értelme? Ilyen volumenű kérdéseket boncolgat Hesse.
Rettenetesen szerettem olvasni, nagyon jó a stílusa is, engem teljesen magával ragadott. Itt a példa, hogy hogyan lehet a szépirodalmat élvezetesen – és fogyasztásra alkalmasnak – megírni.
Egy fantázia szülte világot rajzol elénk Hesse nagyon hitelesen.

Úgy érzem, ezt a könyvet jókor kezdtem el olvasni. Nem sokkal azután, hogy átverekedtem magam az Ulysses-en (és felhánytorgattam az öncélú műveltségcsiszolgatását) és azután, hogy olvastam egy csomó cikket a legkülönfélébb AI és ajánlórendszerek témában, Az üveggyöngyjáték teljesen aktuális.

A könyv egy képzeletbeli önéletrajz, amit egy jövőbeli kutató ír meg a kasztáliai üveggyöngyjátékos rend egyik mesterének az életéről, bemutatva, hogyan került a rendhez, milyen hatások érték előtte és közben, és követi az eseményeket egészen a mester haláláig. Mindeközben nagy vonalakban bemutatja az üveggyöngyjátékot, ami legjobb értelmezésem szerint valamiféle virtuóz összegzése az emberiség teljes történelmének és művészeti eredményeinek, és azt, hogy a játék művelői hogyan képviselik az egyetemes kultúra csúcsát.

A jövőbeli kutató érdekes kettősséget vitt a könyvbe. Egyrészt tudjuk, hogy a mester életének volt számottevő hatása az első pillanattól kezdve, ami segít abban, hogy az első pillanattól kezdve érdeklőve nézzük az eseményeket. Másrészt viszont nem egyértelmű, mennyire lehet hinni a narrátornak: többször is kifejti, hogy nem is ismerte Knechtet és nem tud beszámolni emiatt a részletekről, másfelől rendszeresen beszél arról, hogy hogyan gondolkozott, miért tett ezt vagy azt. Ennek a kettősségnek nem tudom eldönteni, hogy mekkora volt a szerepe a könyv filozófiájának megértéséhez, például van-e egy második réteg a könyv elsődlegesen sulykolt filozófiája mögött, tudatosan félremagyarázza-e a mester eredményeit.

A könyv maga pedig abszolút aktuális kérdéseket feszeget. A nagy tudású üveggyöngyjátékosok az emberiség tudásának hatalmas rendszerét látják át és dolgozzák fel, ugyanakkor nem kifejezetten képesek új alkotások megalkotására (tény, ez nem is céljuk), hasonlít a modern, gépi tanuló- és ajánlórendszerek eredményeire, amelyek akár képesek meglevő alkotásokat akár teljesen átdolgozni. spoiler. És ezekkel úgy néz ki együtt kell élnünk.

Modern szemmel teljesen érdekes, ahogy a narrátor a „tárcairodalomról” beszél: olyan művek, ahol (akár nemes) szerzők tudományos nehezen értékelhető dolgokról beszéltek, és ezzel leértékelték a tudást önmagát. Kíváncsi vagyok, mit szólna napjaink bulvársajtójához, netán az explicit álhíreket is leíró oldalaihoz. Bár lehet, hogy igazából erre gondolt írás közben.

A regénynek volt pár aspektusa, ami személyesen is érintett, hiszen a rend belső viselkedése nem kicsit emlékeztet a modern akadémiai életre (legalábbis ahogy én láttam). A doktorandusz élet kérdései közül legalábbis felismerhető az imposztor szindróma (ami könnyen kialakul, ha az ember magát állandóan a legokosabb emberekhez hasonlítja :) ), mi az akadémia célja (például alap – és alkalmazott kutatás). Jó érteni, hogy nem feltétlen mai problémákról van szó, és azzal szembesülni, hogy 50 éve erre a problémára mit találtak ki.

Mindent egybevetve, nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, amelyben egy lehetséges jövőképet mutat a tudománynak. Sajnos ez a jövőkép nem jár tökéletes, kövezett úttal, de legalább ad egy-két útjelző táblát, amire lehet figyelni.

Hát megküzdöttünk rendesen. Lehet, hogy nem a legjobb időben találkoztunk, de nekem ez most nagyon sok és tömény volt egyszerre. Ezzel együtt azt gondolom, hogy megismételhetetlen és gyönyörű alkotás, korokon, társadalmi berendezkedésen túlmutató filozófiai alapvetéssel. A felépített utopisztikus tudós társadalom egyszerre romlatlanul szép, mégis szívszorítóan fájdalmas a szükségszerű korlátozottsága és létezésének behatároltsága. Ezt a determináltságot csodálatosan viszi végig Hesse, de számomra nem tudta elvenni az érzést, hogy helyenként vontatott volt a regény.
A legszebb élményt számomra az utolsó három rövid életrajz hozta, amik, mint regények a regényben könnyebben emészthetőbbek és meseszerűen szép példázatok voltak. Különösen az Esőcsinálóba facsarodott bele.
Azért most hagyok egy kis fellélegzést magamnak mielőtt kézbe veszem a Pusztai farkast

Egyéb elfoglaltságaim miatt nem haladtam úgy az olvasással, mint megérdemelte volna.
Imádtam!!! Úgy került a figyelmembe ez a remek kötet, hogy olvastam Bridget Collins: Árulások című kötetét, ahol az írónő hivatkozott eme kötetre! Mivel az Árulások nagyon tetszett, ezért nem volt kérdés, hogy el kell olvasnom Az üveggyöngyjátékot is, lehetőleg gyorsan, ezért irány a könyvtár!
Remekül szerkesztett, nyelvezet élvezetes és haladós könyv (ha van időd olvasni!). Egy életrajz, mégis érdekes végigkövetni, hogyan alakul az élete egy ifjúnak, hogy halad végig életén, örömök, kétségek és barátok segítségével. Ajánlani tudom – a hossza ellenére, bár én imádom a maratoni könyveket – mindenkinek, aki érdekes, olvasmányos és igényes kötetre vágyik.