A ​pusztai farkas 87% 568 csillagozás

Hermann Hesse szívemnek nagyon kedves író, tizenhárom regényét olvastam, némelyiket többször is. Mint a Pusztai farkast, amit legelőször még tizenhat éves kamaszként (alig értve belőle valamit, mégis borzongva, ellenállhatatlanul vonzódva a sorokhoz) magyarul, majd a főiskola alatt németül, és olyan 8-9 éve újra magyarul olvastam el.

@Ákos_Tóth moly néhány hete jutott el ehhez a regényhez, és @Annamarie-val együtt a molyon mindkettőnkből önkéntelenül kitört, Ó!. És megszületett a vágy, ezt bizony újra elő kell vennünk nekünk is, kezdjük januárt Hesse barátunkkal.

Én ilyen firkálós típus vagyok. Nálam a könyvekben alig olvasható, macskakaparásos lábjegyzetek vannak, felkiáltójelek, aláhúzott szavak, mondatok, szövegkiemelővel megjelölt részek. Nekem a könyv mint tárgy nem szent, a mondanivalója, a tartalma viszont annál inkább az. Így a pusztai farkas is már kicsit viseltesebb darab. Ami igazán érdekes volt, elgondolkozni bizonyos részeken, ezt vajon annak idején miért húztam alá, jelöltem meg, és más részeket meg miért hagytam abszolút érintetlenül. Nagyon érdekes látni, milyen életszakaszban mi az, ami igazán megérint.

A pusztai farkas nem könnyű olvasmány, Hesse egyik legvitatottabb darabja, melynek magyarázására, megfejtésére már sokan próbálkoztak. Én ilyesmibe nem mennék bele, szerintem mindenkinek mást és mást mond ez a regény. Elolvasni viszont piszkosul ajánlom. Én meg ismét azt az érzést kaptam meg belőle, mint a korábbi olvasásoknál is, igen, már akkor, tizenhat éves kis tacskóként is, hogy én kicsit bizony pusztai farkas vagyok. És igen, vele együtt én is,

Ha egy ideig örömök vagy fájdalmak nélkül élek, és az úgynevezett jó napok langyos, poshadt elviselhetetlenségét szívom magamba, gyermeki lelkem szenved és gyötrődik, rozsdás, hálát zengő kintornámat az álmatag elégedettség-istenség elégedett képébe vágom, és inkább választom a kínokat, mint ezt az egészséges szobahőmérsékletet. Ilyenkor vad gerjedelmem támad magasztos érzelmekre és szenzációkra, acsarkodom a sivár, sekélyes, szabályozott és sterilizált életre (…)

Hesse az egyik legnagyobb huszadik századi írózseni. Olvassátok!

Amikor Hessét olvasod, olyan érzésed van, mintha terápián lennél: az író valamennyi alkotásában a lehető leghatározottabban, magabiztos kézzel ragadja meg, és kalauzolja el a kijózanodásra, megtisztulásra vágyó olvasót a szellem legkülönfélébb rejtelmeibe, titkaiba, a lélek legmélyebb – és alkalomadtán –, legsötétebb bugyraiba, oda, ahová önmagunktól jószerével – kellő elszántság és megfelelő önreflexió híján – képtelenek lennénk leásni, hogy aztán ott kíméletlenül szembesítsen bennünket régóta gyötrő démonainkkal, a lelket és a testet egyaránt mételyező, és ekképpen magát a létezést is befolyásoló félelmeinkkel.

A Pusztai farkas c. kultikus (és nem kis mértékben önéletrajzi ihletésű) művében Hesse egy olyan személy belső vívódását, jobban mondva lelki és szellemi agóniáját festi meg a rá olyannyira jellemző roppant precíz, tűéles, ugyanakkor lágy, leheletfinom ecsetvonásokkal, akivel, azt gondolom, hogy a ma emberének, ilyen-olyan okokból kifolyólag igen könnyű azonosulni, hiszen ki ne tekintett volna már önnönmagára egyfajta számkivetettként, a társadalom perifériájára szorult, meg nem értett, magányosan bolyongó kószaként? Kétségtelen, hogy Harry Haller karakterével, és a benne rejtőző, egymással szüntelenül, szinte a tudat meghasadásáig viaskodó, és magát az egyént az öngyilkosság széléig hajszoló ellentétes énpárral, a semmiféle konvenciót nem tűrő, örökösen lázadó, társtalan pusztai farkassal, és a meghunyászkodó, kizárólag szabályok által létező, rendszerető polgárral Hesse mindvégig jó húrokat penget, örökérvényű, esszenciális mintákat alkotva meg ezzel, hiszen mint írtam: Harry Haller kálváriája, Harry Haller harca – valamennyiünk kálváriája, valamennyiünk harca.

Óriási regény egy szellemóriás tollából, amit szívből ajánlok mindenkinek; forgassátok, olvassátok az öreg Hessét, mert ha valakitől igazán lehet épülni, akkor az bizony Ő.

A szabadság az, ha félelem nélkül tudsz élni. Valamikor késői tinédzser korban, mindenkinek le kellene ülnie önmagával egy őszinte, tisztázó beszélgetésre, eldönteni mit is szeretne az élettől. Minden pillanatban hajlandó e feláldozni magát a látszatért, a megbecsülésért, a előmenetelért vagy hagyja a fenébe és olyanná válik amilyen lenni szeretne és nem törődik a közönség szeretetével. A szerepjáték egy életen át borzasztó megterhelő, sajnos nem is mindenkinek ajánlott, főleg ha az alaptermészete nem idomul a konvenciókhoz, ilyenkor jön előbb utóbb a pótcselekvés, a drog vagy alkohol… Inkább maradok farkas mint, boldogtalan reszkető.
Woodstock után születtem, már csak lélekben lehet hippi, de a szabadság mindenkinek megengedett, ez utána a könyv utána még inkább. Nekem tetszett és örülök, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hiszen tudjuk ha:
„ Le kell menni kutyába!
Légy a kutyák királya!
Ne királyok kutyája! ” (Hobo)

Hát ez igazi érzelmi hullámvasút volt. Néhol annyira meg tudtam érteni a pusztai farkast, mikor az útkereséséről és a nehézségeiről írt. Sok okos gondolat az egyik oldalon, de az élvhajhász gyönyörkeresés a másikon. Itt már a szürreális képek, Hermann/Hermina alakja, a gyilkosság-öngyilkosság kérdése is bonyolítja a világát. Ezekről még olvasnom is nehéz volt…

Idestova négy éve furkálja az oldalamat Harry Haller története és mindezidáig a hatvanas évekből származó beat-nemzedék bibliaként élt bennem, köszönhetően a Steppenwolf zenekarnak és a Szelíd motorosok című filmnek. Mégis, mikor kinyitottam a példányt és szembesültem az 1927-es keletkezési dátummal – nem tagadom –, ért egy kisebb sokkhatás: hogy tudta már akkor ilyen tökéletesen elkapni ez a pasas egy eljövendő generáció komplett életérzését?

A tudathasadásos, kiégett, alkoholista, ötvenes Haller nem csak a világot, de magát illetően is teljes meghasonlott, létformája a kíméletlen önpusztítás és ellenállás az éppen aktuális trendekkel-rendekkel szemben; különféle hosszabb-rövidebb kapcsolatok, elhagyott és meglévő szeretők jelölik útját, egyszer csak pedig olyan zarándoklatra indul, ami nem véletlenül tíz- és százmilliók kedvence. Mert hát egy kicsit minden nagyobb volumenű történetben magunkra találhatunk… Eleinte én is sok hasonlóságot véltem felfedezni kettőnkben, már-már szimpatikus volt ez a kívülálló-forma főszereplő, az elbeszélés és kezdtem érteni, miért is végzett vele sok évvel ezelőtt egy ismerősöm néhány óra, azaz egyetlen délután leforgása alatt.

Aztán sok lett, elmondhatatlanul. Már sokkal inkább taszított és idegesített a figura, azt kívántam, bárcsak mielőbb véget érne ez az utazás. Nincs különösebb bajom a lélekboncolgató, önmarcangoló írásokkal (sőt, kifejezetten rajongok is értük), de amolyan rossz zsűritagként ez nálam nem talált be maximálisan. Persze nagyon is akartam szeretni, de ellentétben az Aurora klasszikusával úgy érzem, hogy most nem voltam jó időben a jó helyen.

De még ezzel együtt is azt tudom elmondani, amit kvázi mentségként felhozva szoktam ilyenkor, vagyis hogy jó ez, elvégre megismertem egy újabb világirodalmi alkotást eddig számomra olvasatlan szerzőtől, ezzel is ritkítva a könyves bakancslistámon; ráadásul a fordításról is csak a jót tudom elmondani, viszont a nyilvánvaló pozitívumok ellenére is úgy érzem, valami hiányzott. Vagy esetleg túl sok lett volna? Nyitva hagyom a kérdést, mert őszintén szólva magam sem tudom rá a választ, most legalább egy kicsit leül és oldódik bennem, aztán ki tudja… Hátha évekkel később, egy esetleges visszatérés alkalmával másképp gondolkodom majd róla.

Bővel írtak már erről a joggal kultikus regényről, ezért én csak rövidre fogom.
Ez elején elég szimplának tűnt a könyv, de azután ahogy egyre jobban elszakad a realitástól, és lett látomásos hangulatú, egyre jobban megkedveltem. Megértem hogy kultuszkönyv lett sok ember számára. Csak egy dolgot emelnék ki, üdítő volt olvasni hogy az emberben rejlő erőszakhoz való hozzáállását nem kísérte szemfogató moralizálás – ezen és sok helyen is látszik, hogy egy valóban felszabadult elme. Az erő amit felszabadít, a szabadság amit kinyilatkoztat valóban igazi, nem a mai életünk 'hivatalos' – 'kötelező' szabadsága.

Vannak könyvek, amelyek érzelmileg érintenek meg.
Vannak, melyek új gondolatokat adnak.
Vannak olyanok is, amik cselekvésre, változtatásra sarkallnak.

Ha bármelyiket elérte velünk egy könyv, arról – azt hiszem – mondhatjuk, hogy igazán jó olvasmány.

Az olyan könyvek viszont, amik egyszerre mindhárom módon képesek hozzánk eltalálni, remekművek.
Nekem A pusztai farkas remekmű.

Kicsit elmebeteg könyv, de a legjobb értelemben.
Az öntudat vitája önmagával.
Az emberi személyiség összetettségéből fakadó csillapíthatatlan szorongás belső monológja, ami a könyv utolsó felében materiálisan kivetül a mágikus színház szobáiban.
Nehéz okosat írni róla, feszített, nyomasztott, mégis mélyen ismerősen csengett és lekötött szinte minden sora. Hadd kölcsönözzem inkább a mágikus színház sakkmesterének szavait: „Ahogyan magasabb értelemben minden bölcsesség alapja a paranoia, úgy a művészet és fantázia a skizofréniával kezdődik”.
Na, erről szólt ez a könyv. :)

Hermann Hesse áll eddig legközelebb hozzám, mint író. (Természetesen Kőrösi Zoltán mellett)
Vannak dolgok, amik megkövülnek egy kicsit az emberben. Így ez a kedvenc dolog is. Nem is nagyon merjük ezt megkapargatni. Mert mi van, ha azóta már túlnőtt rajtunk. Ha már nem ugyanazt jelentenek a sorai számunkra, mint régen. Megdöbbentő volt számomra is, hogy most, amikor átnéztem, kiderült, hogy Hesse húsz könyvét olvastam már. De az elmúlt 8 évben csak azt a kettőt, amit idén olvastam.
A pusztai farkas újraolvasás volt. Meg merem kockáztatni, hogy több, mint huszonöt éve vettem először a kezembe. Nagyon nagy idő ez. Ráadásul épp abban az időszakban, amikor én is két világ közötti voltam.

Hesse pusztai farkasa Harry Haller, egy negyvennyolc éves, öregedő tudós ember, aki meglett kora ellenére is, két világ között ingadozó léleknek tartja magát. Érzi bensőjében az ösztönlényt, az elvonulót, a magányosat, az feloldódni képtelent, és benne él egy polgári ember, aki képes észrevenni és értékelni a rendet, és összhangot. A Harryben élő kettősség nagyon jó megjelenése a könyvben a szobájában levő káosz, és a lakhelyéül választott tüchtig bérház hangulata. Tulajdonképpen ennek a két erőnek a csatározását jeleníti meg a szerző egy lázálmos, vizionált alternatív világban, ahová Harry eljut.
Az 1927-ben megjelent könyvet a kábítószerezés bibliájának tekintették, leginkább az Egyesült Államokban, a beat nemzedék körében. Az 1969-es években havi 360 000 példányt adtak el belőle. Óriási siker lehetett. De vajon miben állt, és áll ma is a sikere?
Hesse ebben a művében egy olyan, addig érintetlen területhez közelített, ami nagyon is mindennapi életérzése az embernek. Amikor megtapasztaljuk, hogy nem alkotunk egységes arculatot, amikor ellentétes vágyak tombolnak bennünk, amikor „a jót akarom, de a rosszat cselekszem”, vagy annak átélése, hogy az ember folyamatos változik. Nem nehéz egy ilyen szituációban körön kívülinek érezni magunkat, egy leszakadtnak, egy meg nem értett, pusztai farkasnak. Legerőteljesebben talán épp a kamaszkorban tombol ez az életérzés, amikor oly nagyon vágyunk a megértésre, az egységre.
Érdekes, hogy Hesse mégis egy idősödő férfit használ, aki azt gondolnánk, hogy eljutott már személyiségfejlődésének arra a szintjére, ahol kellően megtapasztalta ezt az emberi sajátosságot, és megtanulta kezelni is ezt. De nem. Épp ez mutatja a dolog horderejét. Még egy Harry Hallernek is meg kell tanítani, hogyan szabadítsa fel magában azt, amit el akar fojtani.
Itt viszont nagyon könnyen félre lehet értelmezni a könyvet. Ezt már Hesse saját korában is megélte. És eljutottunk oda, hogy másrészről, miért lehet ilyen sikeres A pusztai farkas? Ugyanis sok mindent bele lehet magyarázni ebbe a ködös, ki tudja mi a valóság és mi a képzelet világba. Mi marad a vágy szintjén, és mi valósul meg belőle?
Természetesen az én értékelésem is csak egy ilyen lehetőséget vázolt fel.
Olvassátok, és döntse el ki-ki maga, hogy mi is ez a könyv?
Nekem most mindenképp kevesebbet jelentett, mint a korábbi olvasáskor.

„A megszerzett szabadság közepette azonban Harry rádöbbent, hogy ez a szabadság nem más, mint a halál; magára maradt, a világ félelmetesen békén hagyta, immár semmi köze az emberekhez, sőt önmagához sem, lassan megfullad a kapcsolattalanság és elmagányosodás egyre ritkább levegőjében.”

A pusztai farkas – értelmezésem szerint – egy filozófiai traktátus arról, hogy az ember a vágyott kívülállóságot képes-e megtartani a modern társadalomban. Harry Haller, aki a pusztai farkas és akit a beat nemzedék felkapott egy igazi „outsider”, a világtól elvonult, magányos, önmarcangoló figura, aki aztán mégis beleveti magát a nagyon is evilági élvezetekbe.

Értem ezt a fajta felkapást, ezt a könnyű értelmezést, és életem egy pontján valószínűleg ezzel tudott volna a leginkább megszólítani a regény. De most sokkal inkább arról szólt a számomra, hogy mennyire fontos a helyes önismeret, és az ebből fakadó önszeretet!

Nem lehetünk úgy kívülállóak a világban, hogy nem ismerjük jól magunkat, mert amíg nincs megfelelő önismeretünk, a világ eszméi csak rángatnak magukkal a divathullámokba, és aztán akaratlanul is fojtogatnak – hiszen minden eredetiség hiányzik belőlük.

Haller a regény története szerint ennek az önismeretnek egy elég egyedi módját találta, némi titokzatos, „őrült” színházzal tarkítva. De ez mindegy is, mert a lényeg az, hogy a személyiség fejlődése csak akkor következik be, ha képesek vagyunk elfogadni önmagunkat úgy, ahogy vagyunk, és ezzel együtt a helyünket is a világban. És ha a helyünk megvan, a kívülálló lét sem önmarcangolás tovább, és nem megvetés, hanem egy tudatos választás. Harry Hallernek is ez lett a válasza a lét-nemlét, értelmes-felszínes kérdésre, és ez választ ad az önmarcangolás/öngyilkosság gondolatára is.

Nem hiszem, hogy Hesse a tömegek írója lenne, mert a nyelvezete erősen filozófiai, hosszú bekezdésekben beszél és alaposan megforgat mindent. De aki szeret és hajlandó gondolkodni, az egy igazi klasszikus kincsesbányára találhat nála! Bátran ajánlom hát fogyasztásra, gondolkodjatok, mert érdemes!