Jó ​széllel francia partra 40 csillagozás

Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

H. E. Batest nem kell bemutatni a magyar olvasónak, aki éppen legjobb oldaláról, három háborús témájú regényéből ismeri ezt a kitűnő angol írót. Bates életébe is a háború hozta a nagy témát, s a negyvenes években írt háborús regényei hozták meg Batesnek a világsikert. Az író novelláival tűnt fel, újságíróként a vidéki élet rovatát írta az egyik nagy napilapban, a háborúban a Légierő tisztjeként szolgált. A Jó széllel francia partra történetét tiszta, szép, férfias líra hatja át. Rejtőzés, a menekülés veszedelmes körülményei közt megszülető szerelem, s a megszállt Franciaország közepéből pusztán e szerelem ereje által kimenekülő két fiatal ember sorsa jelképpé válik, és mindennél élesebben mutatja, mint fenyegetett a háború, s miért kellett a fasizmusnak elbuknia. És ez majdnem a legtöbb, amit egy háborús regényről elmondhatunk.

Eredeti megjelenés éve: 1944

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Horizont könyvek, Európa Zsebkönyvek

>!
Palatinus, Budapest, 2005
314 oldal · ISBN: 9639578649 · Fordította: Róna Ilona
>!
Európa, Budapest, 1998
294 oldal · ISBN: 9630763842 · Fordította: Róna Ilona
>!
Európa, Budapest, 1993
308 oldal · ISBN: 9630754649 · Fordította: Róna Ilona

6 további kiadás


Kedvencelte 3

Most olvassa 2

Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 2

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Gyöngyi69
Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

Bates könyvéről a tompa, de szép színek, a csendes morajlás, a grapefruit íze – ami egyszerre édes és keserű – jut eszembe. Az regény egy lassan hömpölygő történet, szomorkás hangnemmel, amiben éreztem mégis minden pillanatban a háború iszonyatát, a szereplők lényét átitató félelmet, a létbizonytalanságot, de a bátorságot, emberséget is. Visszagondolva a negatív szereplők a történet harmadik harmadában jelennek csak meg, mintha ezzel is azt akarná az író érzékeltetni, hogy a hosszabb ideig tartó elnyomás, rettegés, éhezés milyen romboló hatással van az egyén személyiségére. Néha ez már talán vissza sem fordítható, de időnként a változások szürke-fekete leple alatt megcsillan valami a régi, megpróbáltatások előtti Ember jelleméből. Ez reményt ad, hogy az ember ember marad(hat) minden szörnyűség ellenére is.
Mindig van remény, csak hinni kell. Na, és nem árt egy kis szerencse sem…

>!
Párduc50 P
Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

Ismét egy háborús, de ez a könyv a háborút a romantikával igyekszik párosítani. Angol szerző, francia szerző. Nekem néha egy kicsit túl romantikus volt, a háború sújtotta Franciaországból sokkal kevesebbet tudtam meg belőle, mint vártam. A szerző szerintem túl sokat játszadozik az olvasó érzelmeivel, néha kutya, vagy kisgyerek effektust éreztem. Mindemellett nem volt rossz olvasmány, talán majd nekiveselkedek a Bíbor sivatagnak is egyszer!

>!
litvan
Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

Tudom, nem kell mindig elképesztően váratlan fordulat, hogy jó legyen egy könyv, de ennek a regénynek a története számomra kicsit vontatott és kiszámítható volt. Ettől függetlenül egy szép szerelmes regény, mely egy szövődő szerelem árnyékában ábrázolja a háborút.

>!
Folyóvíz
Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

Az egyik kedvenc háborús könyvem. És ez még nem is olyan szomorú, mint az író már könyvei…

>!
lilijan
Herbert Ernest Bates: Jó széllel francia partra

szép. igazi hősök. ráadásul csak mérsékelten depressziós a vége. és külön csodálatos, hogy úgy háborús regény, hogy egyszer nem voltunk tűzvonalban, és alig halnak emberek. mégis: újra érzem, milyen rendkívül szerencsések vagyunk mindannyian, akik nem láttunk háborút.


Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

A halál a távollét egyik formájává vált, annyi csak, hogy egy arc csendesen eltűnt az ebédlőasztaltól, és hamarosan, bármennyire hiányzott is az embernek, másik, fiatalabb arc került a helyébe, buzgóbb, sőt talán szeretetreméltóbb is, elfedte a másik emlékét.

>!
Gyöngyi69

Taylor nagyon fiatal volt, tizenkilenc vagy húszéves. Kitűnő tüzér. Olyan kitűnő, hogy Franklin néha elgondolkozott rajta, vajon tudja-e ez a fiú, hogy a háború nem egészen az ő kedvéért van, vagy hogy miért van egyáltalán. Látta némelykor, hogy a fiú szinte megrészegül egy nagyobb akció varázslatától, mámorban úszik, és szeme vidáman csillan a megerőltetésben arcára rakódott mocsokban. És elgondolkozott azon, milyen öregnek kell lennie az embernek ahhoz, hogy a félelem kiemelkedjék az izgalom magzati állapotából, és megerősödve tudatos gyötrelemmé váljon.

38. oldal

>!
Gyöngyi69

Franklin elnézte a revolvert, és e pillanatban hivalkodó, szánalmasan haszontalan tárgynak látta. És éppilyen szánalmas a fegyverbe vetett hite. Annyira hozzászokott, hogy ház nagyságú fegyvert kezel, és annyi lőszert cipel, amivel egy kisebb várost is eltörölhetne a föld színéről, hogy lassanként megfeledkezett arról, hogy másfajta erő is van a világon. Nézte a három embert maga körül, amint itt ülnek a lámpafényben, és hangokra fülelnek. Egy nemzetnek három generációja. Egy végtelen néphez tartoznak, a kisemberekhez, olyan erő van a birtokukban, melyet megtörni sohasem lehet. Ebben a pillanatban kisembereknek látta őket, a földön fekhetnek, az arcukon tapodhatnak, de erejük mégis töretlen. Csodálatos, mindennél állhatatosabb, teremtőbb erő ez, s el se hitte volna, hogy ilyen van a világon: a szívük ereje.
Eltolta magától a revolvert az asztalon, és a leány rámosolygott. Franklin most biztosan tudta, hogy soha többé nem kételkedik benne. „Ha nekik elég az az erő, ami a szívükben van – gondolta – elég lesz nekem is.”

177. oldal

>!
Gyöngyi69

Franklin szeme megszokta a sötétséget. Nézte az öreg arcát. Két orcáján a megszokott mély vonások most sötét repedésként szántottak bele az alig látható húsba. A szemét egyáltalán nem lehetett látni.

199. oldal

>!
Gyöngyi69

Otthon, Angliában, az állomáshelyén ugyancsak mindennapos volt, hogy a bombázók nem tértek vissza, és bár a halál okozta, hogy cserélődtek az arcok az étkezdében, halálról mégsem beszélt senki. Némelykor mintha az egész dolog nem is számítana semmit. A halál a távollét egyik formájává vált, annyi lett csak, hogy egy arc csendesen eltűnt az ebédlőasztaltól, és hamarosan, bármennyire hiányzott is az embernek, másik, fiatalabb arc került a helyére, buzgóbb, sőt talán még szeretetreméltóbb is, s elfeledtette a másik emlékét.

187. oldal

>!
Gyöngyi69

Ha egyszer puskám lenne, az is kevés volna, hogy kikészítsem őket – mondta Pierre. Még most is a helyén ült az asztalnál, mint az imént, amikor ő felment a szobájába. Háta mögött az öregasszony, lehajtott fejjel.
-Nem, nem! – felelt az apa. – Abból nem származik semmi jó.
– Jó? – csattant fel Pierre. – Jó?! De a mindenható Krisztus nevére, ki a csoda akar jót tenni?
– Nyughass – intette le az öregasszony. – Nem szabad így beszélni!
– Hát hogy beszéljen az ember?
– Beszélj, ahogy akarsz, csak Krisztus nevében ne! Nem akarom Krisztus nevét ilyen formán hallani!
– Lett volna csak a háborúban, a lövészárokban, hallhatta volna Krisztus nevét nemegyszer! Hallhatta volna, hogyan szólingatja le az égből a sok nyomorult.
– Éppen eleget láttam a háborúból – mondta az öregasszony. És eleget láttam Krisztusból is. Nincs tovább!

181. oldal

>!
Gyöngyi69

Ő már sok lebombázott angol várost látott. Ott is sorban álltak az emberek, de több fény és öntudat látszott a várakozók arcán. Ismerte a bombázás szagát: savanyú, elkeserítő szag; de ilyen sivárságot, amit ez a fáradt kisváros lehelt ki porosan magából, ilyen halott szagot nem érzett soha.

255. oldal

>!
Gyöngyi69

Az öregasszony újra elmosolyodott, és a mosolyáról O'Connornak eszébe jutott valami. Zsebébe nyúlt, és egy tábla csokoládét húzott elő. Az asztal végére ment, ahol az öregasszony állt, és feléje nyújtotta a csokoládét.
– Valószínűleg nem nagyon jutnak csokoládéhoz, asszonyom – mondta. Az asszony nem mozdult. Szemét O'Connorra szegezte.
– Vegye el – szólt az –, tessék, asszonyom. Nincs szükségem rá. Van nekem elég. Tegye el.
Az asszony még mindig nem mozdult, O'Connor meg tolta felé a csokoládét, és beletette a kezébe, de az nem mozdult még akkor sem. Lazán tartotta a csokoládét, barnásfehér kezével, a ruhájához szorítva. És végre megmozdult. Keservesen sírva, fejét s állát a mellére hajtotta, és összekulcsolta a kezét.

56. oldal

>!
Gyöngyi69

Gázgyár mellett haladtak el a város túlsó szélén. A gazométer fél szinten állt, alacsonyra szállt mögötte az esti nap, hosszúra nyújtotta az árnyékokat a poros úton. Szél fújt az udvar felől, sűrű szénfüst szagát hozta meg gáz- és gőzszagot. De még ez is üdítőbb szag volt Franklin számára, mint a város szaga, ahol kiégette a nap az életet a porból, és a legyőzöttség megsavanyította az emberek életét. Ezt a szagot szívta magába, és emlékezete nem tudta kivetni magából többé soha.

259. oldal

>!
Gyöngyi69

Bosszúsága elmúlt, megnyugtatta, hogy felelősséget érzett O'Connor hangjában és arckifejezésében. O'Connor harmincnégy éves volt. Légiszolgálata már kamaszkorában kezdődött, azok voltak a tanulóévei. Részt vett a harcokban Franciaországban, légi csatákban, kétszer sebesült. Arca kemény, sápadt, magabiztos. Nyugodtan megbízhat benne.

30. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stephen Fry: Csináljunk történelmet
Louis de Bernières: Corelli kapitány mandolinja
Kuvahara Jaszuo – Gordon T. Allred: Kamikaze
D. M. Thomas: The White Hotel
D. M. Thomas: A fehér hotel
Eric Knight: Légy hű magadhoz
Ken Follett: A Tű a szénakazalban
J. G. Ballard: A Nap birodalma
William Somerset Maugham: A legsötétebb óra
George Dunning: Egy angol a partizánok között