Quo ​vadis? 92% 1166 csillagozás

Én drága Arbiter Elegantée-m, istenséges Petroniusom, ha nem lettél volna , ez a könyv fele ilyen jó lett volna. – Belőled kérnék még többet,többet…nagyon sokat… – Ó, carissime…!!

Gyönyörű,
Szórakoztató,
Megrázóan megindító,
a Kegyetlen valóság, Sienkiewicz írói köntösén keresztül megjelenítve.

Ahogy a keresztények az ókorban, úgy ez a regény is kiállta az idők próbáját.. Mindmáig milliók kedvelt olvasmánya. Aligha véletlen.
Igazi epikus nagyregény, annak minden erényével és hibájával együtt. És talán éppen ezért szeretjük annyira. :)
Csak ajánlani tudom minden kedves Moly-nak. *.*

Polluxra! :)

Egy kitűnő könyv egy kitűnő írótól az ókori Rómából, a véreskezű Néró császár és a közismert keresztényüldözések korából. Izgalmas és érdekes történetvezetés, kitűnő karakter-ábrázolás. Tökéletes film is készült belőle. Néró elveszti az uralkodó osztály támogatását, mert nem megfelelően foglalkozik a birodalom ügyeivel – csak az élvezeteket hajszolja – s új támogatást a plebsztől remél, ezért őket akarja megnyerni…tömegrendezvényekkel, s ez torkollik végül Róma felgyújtásába, s a tűzvészbe. A sok latin kifejezést persze szokni kell, de így is élvezetes.

Miután megszokod a szituációt, a nyelvezetet, az egész környezetet és korképet, rájössz, hogy ez mennyire jó. Féltem tőle, hogy nem fog tetszeni, sajnos mindig kissé előítéletesen tekintettem a hasonló művekre, úgy éreztem, nem nekem valók. De szerencsére tévednem kellett ebben az esetben is.
Szórakoztató volt, kikapcsolt, ezért is végeztem vele aránylag hamar. Érdekes volt, tökéletesen lefestett képpel. Örülök, hogy nem adtam fel, és mégis elkezdtem olvasni, hiszen nagy élménytől fosztottam volna meg magam.

Akármit is állítsanak a kritikusok, Mészáros István korai fordítását (Európa, 1971), egy pillanatig sem éreztem nehézkesnek, bár kétségem sincs afelől, hogy a Murányi Beatrix által jegyzett új változat – bármilyen meggondolás is inspirálta – szintén kivételes élményt jelent az olvasó számára.
A Quo Vadis-szal kapcsolatban talán a leginkább meglepő dolog a mű meglehetősen vegyes fogadtatása és megítélése. Ismeretes, hogy Sienkiewicz-nek a regény megjelenését követően Nobel-díjat adományoztak, s bár a hivatalos indoklás szerint az elismerés „kiemelkedő epikai munkásságát” honorálta, ebben a Quo Vadis hihetetlen nemzetközi sikere nyilvánvalóan komoly szerepet játszott. Hazai irodalmi nagyságaink közül Ady az egekbe dicsérte, mások, mint például a Nyugat szellemi köréhez tartozó Ignotus, Fenyő vagy éppen Babits meglehetősen elítélően szóltak róla, erős szavakkal és hasonlatokkal kifogásolván a Quo Vadis szépirodalmi értékét, minőségét, gyakorlatilag a giccs kategóriájába sorolva azt. Kosztolányi „középszerű írásműnek” tartotta a regényt, bár emögött a Néró, a véres költő szerzőjének nagyon is hétköznapi féltékenysége is megbújhatott. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Quo Vadis a mai napig megosztja a kritikusok és irodalomkedvelők széles táborát: pártalan népszerűségét vajon epikus tömegtermék jellegének avagy kortalan remekmű voltának köszönheti?
Nos, bizonyára sokak előtt felrémlik a Holt költők társasága című film azon jelenete, amikor Keating, a különc irodalomtanár arra buzdítja tanítványait, hogy tépjék ki szöveggyűjteményük bevezetőjének azon lapjait, melyeken egy tudományos módszer leírása olvasható egy mű valódi értékének meghatározásáról. A metódus szerint egy vers nagyszerűsége úgy állapítható meg, hogy a formai színvonal illetve a jelentőség értékét két, egymásra merőleges tengelyen ábrázoljuk, majd megnézzük az így lefedett terület nagyságát. Célszerű volna talán nekünk is képzeletben kitépni azon lapokat, melyre formai és szerkesztettségbeli elvárásainkat jegyeztük fel, és úgy olvasni a Quo Vadis-t, hogy közben fél szemmel magunk belsőjére figyelünk; arra, amivel a mű bennünket kiegészít, amilyen üzenetet felénk, az aktuális olvasók felé közvetít, s akkor elképzelhető, hogy megsejtünk valamit abból, aminek ez a regény időtálló népszerűségét köszönheti.
Jómagam úgy sejtem – bár hozzá nem értőként lehet, hogy tévedek –, hogy Sienkiewicz remek ráérzéssel gyúrta egybe művét olyan alkotórészekből, melyek kortól és kultúrától függetlenül elementáris hatással bírnak lenni a mindenkori olvasóközönség tagjaira. A császárkori Róma mint a túlérett, széthullóban lévő, a művészeteket dekadenciába hajtó, az emberi erényeket pedig az ösztönök oltárán feláldozó társadalom archetípusa igazából világirodalmi toposz; önmagát kínáló tükörkép az elmúlt évszázad különféle, ám valahol mégis egy irányba mutató történelmi konstellációinak ábrázolására. A belterjessé, önmagába záruló társadalmi elit, élén egy valóságtól elszakadó, önnön kivételességében vakon hívő, saját hóbortjainak és élvezeteinek hódoló, paranoid és őrült diktátorral túlságosan is kortalannak és ismerősnek hat, csakúgy, mint a dezintegrálódó társadalmi viszonyok között törvényszerűen megjelenő szektarianizmus, mely a kiüresedett, külsőségeibe merevedett uralkodó vallással szemben alapvető morális értékek átmentésére vállalkozik. Mesteri fogásnak bizonyult a Vinicius és Lygia között szövődő szerelem túláradó, néhol egyenesen ömlengő nyelvezetét kibogozhatatlanul összefűzni a korai keresztény közösségeket uraló vallásos áhítat lexikonjával: valóban, csak ez a kettő, a szerelem és a vallásos elragadtatás képes az eksztázis csúcsára juttatni az embert, s ekképpen lehet egyik a másikának kifejezőeszköze. És hát persze a filmszerűség. A kiváló érzékkel megválasztott és karakteresre gyúrt történelmi és fiktív szereplők, a mozgalmas, sodró lendületű eseménysorok, és a vértanúk kínhalálának oly mértékben plasztikus és realista ábrázolása, mely elborzaszt ugyan, de egyidejűleg ki is elégíti a mindenkiben ott lakozó, vérre szomjazó démont. Sienkiewicz regényét olvasva éppúgy magára és közegére ismerhet a 19. század végének lengyel nemessége, mint a 21. század nyugati kultúrájának szülötte. A Quo Vadis nem szorul rá, hogy megvédjük, hogy mellette érveljünk. Önmagáért és önmaga helyett szól – minden egyéb szőrszálhasogatás csupán…

Zseniálisan megírt könyvnek tartom, teljesen átéltem, és ott voltam az ókori Rómában. Aztán jöttek azok a jelenetek, amik igazán megviseltek. Akkor azt gondoltam, én ezt a könyvet képtelen vagyok pontozni, ezt az őrületet, tombolást egyszerűen nem lehet. De túljutottam rajta, meglepődtem, megnyugodtam. Azon gondolkodom, hogy vajon láttam-e a filmet, szerintem igen, és mégis másmilyen befejezésre számítottam. Nem sokat változott a világ azóta, a kegyetlenség megmaradt.

Ó, testvér, merre visz az utad?

Kimondottan szeretem azokat a regényeket, amelyek az Ókor idején játszódnak. Mégis tartottam a Quo vadis?-tól, mert a legtöbben nehéz olvasmánynak tartják. És bár az elején tényleg megszenvedtem vele, a végére teljesen magával tudott ragadni a történet.

Sienkiewicz regényében párhuzamosan figyelhetjük meg egyrészt Nero uralkodásának idejét, a lakomákat, a fényűzést, a pazarlást és az, ahogy a Caesar egyre jobban átadja magát az őrületének. Másrészt egyfajta ellentételezésként, ellensúlyként a kereszténység terjedését figyelhetjük meg, akik ekkor még teljes mértékben a szeretetet, a szegénységét, a fényűzés elutasítását testesítik meg. Nem csoda, hogyha a patríciusok folyamatos dorbézolásától megundorodók egyre inkább a kereszténység felé fordultak.

Az író nagyon érdekes karaktereket mozgat, és bár én Lygiától és Vinicius-tól a hajamat téptem, de szerencsére ott van Petronius és maga Nero, akik annyira összetett és érdekes személyiségek, hogy a kissé sok giccset is képes vagyok elnézni a regénynek.

Hatalmasnak lenni nem egyszerű dolog, de szerénynek maradni még nehezebb.

„A világ csalásokon nyugszik, az élet pedig csalódás, s ugyanígy csalódás a lélek is. Csak annyi esze legyen az embernek, hogy a kellemes csalódásokat megkülönböztesse a kellemetlenektől.”

Dráma. Mi több: melodráma. Cifra giccs, csupa-csupa szenvelgés. Ócska minta: az ártatlan szűzleány és a vad, erkölcstelen életet élő, ám a leányért szívében őszintén megtérő katona olthatatlan szerelme. Mostanra elcsépeltük mi ezt már, mégis működik. Ugyanakkor, mielőtt belekezdesz, keményítsd meg te a szívedet, mert borzalom és őrület lesz neked a lapokon osztályrészed.

Nero önimádó, gyermeteg, egyúttal vérgőzös tébolya. Róma elfajzik, majd lángba borul általa. A keresztények borzalmas kínhalála az arénákban: füst, égő hús szaga, vadállatok üvöltése, szenvedők sikolya. Egy ravasz, szeretetre méltó, bátor életművész, aki nem csak élni tud, de meghalni is. És két ifjú szerelmes szív, akik minden eléjük vetett akadály ellenére hittel és hűséggel tartanak ki egymás mellett. A maga nemében gyönyörű és Sienkiewicz a dramaturgia nagymestere. Húz és halaszt, növeli a feszültséget, majd – kegyetlen kínzó! – ad egy kis lélegzetnyi könnyülést, mielőtt újra összeszorítja a lelkedet. Néha túl is feszíti azt a bizonyos húrt, de éppen csak addig, hogy még elviseld, és ahelyett, hogy a sutba vágnád a könyvet, mégis inkább lapozz tovább, míg a válaszokat megleled.

Nem tudok vitatkozni azokkal, akik szerint ez inkább klasszikus ponyva. Ám azokkal sem, akik szerint mestermű. Én, aki az ilyen ömlengést és érzelmi viharokat kevéssé jól viselem, és a keresztény hitvilág (bármilyen vallás általában) is eléggé távol áll tőlem, alig tudtam letenni. Varázslat történt, mert minden észérv ellenére szeretem.

Nem tudom, mi kellene még az olvasónak? Ebben minden benne van. Legendás történelmi alakok, mindent elemésztő igaz szerelem, körömrágásig izgalmas fordulatok, vér, kínhalál, csipetnyi humor, egy agyafúrt cselszövő, ki a főhős leghűbb barátja, egy velejéig romlott áruló, kinek sorsa váratlan fordulatot vesz, és egy gigantikus erejű, de gyermeki lelkű harcos. Sorolhatnám még. Elismerem, testi szerelem nincs benne, ami nekem ugyan nem hiányzott, de biztosan tudom, hogy másnak sem fog. Remekbe szabott. Monumentális. Hatásvadász. Érzékenyítő olvasmány. Igazából: felemelő. Komolyan mondom. Sem a katarzis, sem a könnyek, sem a hála nem marad el a végére. Megtelik vele a lelked. Akkor is, ha nem vagy hívő. Akkor is, ha nem vagy és soha nem is voltál szerelmes. Akkor is, ha mit érdekel téged az ókori Róma meg a keresztényüldözések. Érdekel. Hidd el. Érdekel.

Viszonylag nagy elvárásokkal vásároltam meg annak idején a regényt, és most, mikor egy kihívás miatt elővettem, még mindig kíváncsi voltam erre a műre. Persze nagy vonalakban tudtam, hogy mire számíthatok, mert ha jól emlékszem, az apai nagymamám mesélt róla párszor gyerekkoromban.

Kézbe véve a könyvet rájöttem, hogy ez egy szerelmi történet.
Persze nem kell rögtön egy 700 oldalas Biancára gondolni, de a regény nagy részében Vinicius és Lygia epekedik egymás iránt Nero tébolyult uralma alatt.
A két főszereplő, Petronius és Vinicius az elején a legvisszataszítóbb figurák. De Nero többi kegyence is megér egy-egy misét, mert ilyen elfajzott bandát ritkán látok. Róma a világ ura, és ehhez képest a társadalom vezérei a legnagyobb disznók benne.
Lygia pedig az ártatlanságot képviselné, de szerencsétlen lány inkább a körülmények folyamatos áldozata.
Nero pedig igazán semmilyen. Nagyobb ripacsra számítottam, és bár Sienkiewicz próbálja ezt érzékeltetni, valahogy többet vártam volna.
Aztán ott volt még Chilon, akit legszívesebben durván a padlóra dobtam volna. Igazi tenyérbemászó figura, egy pondró.
Az ő szemszögükből láthatjuk az eseményeket, amik végül is elindítják a keresztényüldözést Rómában. Ezek a részek a legbrutálisabb jelenetek a könyvben, a szerző gyomorforgatóan mutatja be a csőcselék szórakoztatására szánt gyilkosságokat.

A könyv egyik fő szála Vinicius spoiler megtérése.
Kimondom kerek perec: egy percig nem hittem el, hogy Vinicius valóban hithű keresztény lett. Végig az volt az érzésem, hogy egyedül csak Lygiáért teszi, amit tesz.
Ez pedig azért lehet, mert a könyv valahogy végig tartotta tőlem a három lépés távolságot. Egyáltalán nem akarta, hogy a közelébe férkőzzek, így végig egy kissé száraz leírásnak éreztem. A fordulatai nem igazán leptek meg spoiler, Péter és Pál apostol prédikációit is üres szavaknak éreztem.
Hiányoltam azokat a cselekménybeli mérföldköveket, amelyekre azt mondhattam volna: „ez igen”.
Ami még bosszantott, az az egész történet lezárása. Komolyan mondom, a hollywoodi filmek innen nyerhettek inspirációt. Az utolsó 2-3 fejezetnél már meg is jelent a képzeletbeli felirat, hogy melyik szereplővel mi történt.

Viszont azt el kell ismernem, hogy nagyon szépen van megírva. Igazán választékos mind leírásoknál, mind a párbeszédeknél.

Nem rossz könyv a Quo vadis?, de sajnos csalódást okozott.

Idei évre tervezett szégyenlistám csökkentésének újabb állomásához, minden tekintetben igazi mérföldkövéhez értem ezzel az eposszal. off Ez a kötet kb. 20 éve áll érintetlenül a polcomon, várva az alkalomra, amikor majd kézbe veszem. És miért is ne vettem volna, ha az ókort, az ókortörténetet és még ráadásul a Ben Hurt is imádom? Akkor mégis mi tartott vissza ilyen arcpirítóan sokáig attól, hogy számomra fontos emberek által méltatott könyvvel ily mostoha legyek? Nos nem, nem az az 500+ oldal, hanem a kereszténység, a vértanúság emlékműve, amiből előre sejtettem, hogy a mélyen vallásos lengyel szerzőtől olyan dózist fogok kapni, amit nem biztos, hogy kihordok lábon. Aztán, valami egészen furcsa dolog történt…

A korabeli cári cenzúrát megkerülve, Sienkiewitz egy sokkal távolibb, mégis minden tekintetben átfogó témát választott a hazáját érő elnyomás, zsarnokság és dekadencia bírálatára, amihez kézenfekvő volt egészen az ókori Rómáig, annak egyik legemblematikusabb zsarnokáig visszanyúlni.
Néró uralmának utolsó éveiben járunk, amikor már rég megalapozta kétes hírnevét, de legszörnyűbb tettei még váratnak magukra. Ebben a tekintetben Sienkiewitz nem kispályázott, talán nem is tehette egy ilyen volumenű regény megírásánál, és a két legkevésbé visszafogott történetíró (Suetonius és Tacitus) elbeszéléseire támaszkodva festette meg az őrült császár színes és hátborzongató portréját, ami majd Róma felgyújtása és a keresztényüldözés alatt éri el igazi mélységeit. A valós történelmi és vallástörténeti események mellett pedig húzódik egy markáns, fiktív szerelmi szál is, ami érzékenyen fűzi össze a két világ egymástól merőben eltérő életfelfogását. Szóval minden adott ebben a regényben, hogy nagyot menjen, hogy széles rétegekhez szóljon és, hogy elkerülhetetlenül vászonra vigyék.

A lassan kibontakozó történet nagy hangsúlyt fektet a hősei belső konfliktusát tanulmányozó narrációkra, így csordogálva el a végkifejletig, ami Péter és Pál apostolok megjelenése után még egyszer ennyi elmélkedéssel bővül a kereszténység mibenlétéről, filozófiájáról. És itt történt meg az a furcsaság, hogy egyáltalán nem éreztem megterhelőnek ezeket a tanításokat, sőt. Sienkiewitz populáris, a keményvonalas keresztények számára talán már túl profán vallásmegközelítése ideális közegként működött számomra. Modern megközelítésű, a fanatizmust elítélő, az unásig ismételt megbékélésre és megbocsátásra hangsúlyt fektető gondolatai olyan mély hatást gyakoroltak rám közvetlenségükkel és szépségükkel, amit korábban senki és semmi. Felemelő volt olvasni ezeket a sorokat, olyannyira, hogy az olykor giccsesnek ható jelenetek fölött is lehunytam a fél szemem. off

Szóval igen, jó emlékeket fogok őrizni erről a könyvről és szerzőjéről, amivel mindenképp érdemes megismerkedni, pláne ha tényleg ezért a regényéért, off kapta azt a kis 200 g-os csecsebecsét. Ha meg még ennél a vitatott megítélésű regénynél is írt jobbakat, akkor egy új barátság van születőben.

Ez is újraolvasás közel fél évszázad után. De közben olvastam sok mást is, s persze a regény nem ugyanúgy hat rám ma, mint hatott az egykori kamaszra.

Hibáival együtt – főleg az erősen cukrozott love storyra gondolok – ma is hatásos, jól összerakott történetnek tartom. Ha apró dolgokban anakronisztikus is (spoiler), ám remekül idézi fel Róma hétköznapjait, a császári udvar dekadenciáját, Nero gyávasággal vegyes exhibicionizmusát, és a Város égése illetve a keresztények pusztulása az arénában rendkívül szuggesztív módon van lefestve. Mondhatni, Sienkiewicz ezzel a regényével rögtön egy kiváló forgatókönyvet is írt.

A főszereplők, Vicinius és Lygia nekem olybá tűnnek, mint Andrzej Kmicic orszai zászlós és Billewiczówna leányasszony ezerhatszáz évvel korábbra transzponált hasonmásai, de a best supportive actor szerepében Petronius megmenti a show-t. Hűvös intellektualizmusa, józan, cinikus opportunizmusa ellensúlyozza a szerelmesek túlzott hőfokra állított lángolását, és bevallom, az ő alakja nőtt leginkább a szívemhez.

A Trilógia világa ugyan közelebb áll hozzám, de ez a munka is olvasásra javallt.

S végül két apró off topic:

1) Nem véletlenül említettem, mennyire forgatókönyvszerű a regény: Hollywood jócskán kiaknázta. Ha a YouTube-on rákerestek, most (éppen) látható az 1951-es filmváltozat, részben magyar szinkronnal. Rögtön hozzáteszem: a szereplőgárda zöme (az egy zseniális Peter Ustinovot kivéve, Nero szerepében) kiábrándító, de a monstre jelenetek (Róma égése) hatásosak.

2) Ez már a sokadik regény, amely a nagy ókori író-előd, Tacitus Annaleseiből táplálkozik. Graves Én, Claudiusa, Kosztolányi Nero, a véres költője, Waltaritól Az emberiség ellenségei mind-mind Tacitus munkáján alapulnak. 'Mindannyian Gogol köpenyéből bújtunk elő' – mondta egyszer egy orosz író. 'Mindannyian Tacitus tógájának ráncaiból jöttünk' – mondhatnák az említett történelmi regények szerzői. Ráadásul Tacitus színvonalban nem alábbvaló, mint eme regényírók, és munkái on-line is elérhetők. Ceterum censeo: ha ezek a regények tetszenek nektek, olvassatok Tacitust is! Érdemes.