A ​páviánnő (Allan Quatermain 4.) 2 csillagozás

– Csak most tudom, hogy mi az, ha nincs az embernek senkije és csak most tudom, hogy mi az, ha az embernek megvan mindene. Már értem, hogy mi indítja meg a szívet, ha szépet lát a szem, tudom, hogy miért dobog hangosabban a szív, ha a víz csobogását hallom, vagy a virágok illatát élvezem. A szeretet, amely minden szép dolognál szebb, dobbantja meg a szívet minden szépnek láttán, de nem érezzük addig, amíg hangját nem
halljuk.

63. oldal

Indaba Zimbi: A fehér emberek önhittek, kevés a képzelő erejük s épp ezért bolondok : nem hisznek abban, amit nem tudnak megérteni.

15. oldal

Minden töprengésem azzal végződik, hogy nem intézhetem önmagam a sorsomat, úgy kell azt viselnem, amint elém szabták…

Nem tudta elképzelni, hogy Londonban például milyen szédítően nagy a nyüzsgés, a forgalom, nem tudta igazában, milyen kép lehet az, amikor sok-sokezer férfi és nő járkál az utcán, nevetségesnek tartotta, hogy az emberek szótlanul mennek el egymás mellett és az idegenek mégis együttesen keresik, lázasan együtt hajszolják a gazdagságot és élvezeteket és ha az alkalom kívánja, elnyomják egymást a létért való küzdelemben.
– Mire való mindez? – kérdezte borultan, – mit hajszolnak az emberek, miért pazarolják erejűket, miért tülekednek, amikor oly nagyon rövid az élet?

62. oldal

…az élet nem egyéb, mint veszteségek láncolata…

66. oldal

Csupán Indaba Zimbi nem gyászolta apósomat. Azt mondta, csak örülhetünk Carson úr halálának, „mert mit ér az élet, ha az ember úgy fekszik ágyában, mint egy élettelen fatuskó”.

77. oldal

Ti fehérek azt hiszitek, hogy mindent tudtok. De tévedtek. Mindig a felhőkbe bámultok és nem látjátok meg azt, ami a földön történik.

82. oldal

Látod, az örömet mindig bánat követi, aminthogy mindig éjszaka jön a nappalra.

89. oldal

Rövid idővel a halála előtt irta meg Allan az önéletrajzát és amikor átadták nekem, hogy sajtó alá rendezzem, egyáltalán nem sok munkám akadt vele. Némely része meglepett, idegenszerű zamatjával és furcsa szófűzéseivel, de semmi olyanféle javításra nem volt szükség, amely a képzettség és gyakorlat nélkül firkáló dilettánsoknál bosszantja az embert. A csodálatos memoár így kezdődik: – Apám egy oxfordi shirei falu lelkésze volt; aztán pedig misszionárius lett. A kis falura, hol szüleimmel és négy testvéremmel éltem, csak halványan emlékszem. Öreg, hosszú, szürke épületben laktunk. Mögötte kert volt, s annak legalján egy óriási fa, még pedig üreges, úgy, hogy játszani is szoktunk benne. Mindnyájan egy alacsony, de hosszú emeleti szobában aludtunk. Lefekvés után édesanyám mindég hozzánk jött, megcsókolt bennünket, s olyankor néha fölébredtem egy pillanatra. Előttem áll néha ma is álmomban, amint szelíd arccal fölénk hajol… Emlékszem még egy különös alakú gerendára, amely épp ágyam fölött meredezett ki a vastag falból. Nagyon megijedtem egyszer, mert a legidősebb bátyám, aki fölemelt, hogy átölelhessem a gerendát, – váratlanul elszaladt, s ott hagyott… függve.