Walden ​/ A polgári engedetlenség iránti kötelességről 86% 102 csillagozás

Ifjúkorom nagy kudarca volt ez a könyv, egyáltalán nem boldogultam vele. Kimegy a csávó az erdőbe, és még egy medvével se találkozik – hát mit érdekel ez engem? Érett (bár sosem elég érett) olvasóként most ismét nekifutottam, hátha sikerül törlesztenem a régi tartozást – és lőn. El van olvasva a Walden. Hurrá.

Belátom, ez a szöveg tele van olyan értékekkel, amelyek anno elkerülték a figyelmemet.
1.) Thoreau egesz egyszerűen káprázatos nyelvérzékkel van megáldva. Csak kapkodja a fejét az ember ezeken a tündökletes megfogalmazásokon, amelyek gondolati mélységükön túl még kristálytisztára csiszolt lírának is bizonyulnak – bizonnyal akad amerikai barátunknál szabatosabb és tömörebb gondolkodó, de olyan, aki ilyen szépen ír, kevés.
2.) A Walden egy egészen sajátos tempójú könyv – olyan, mintha az ember a fű növését nézné. Ifjúkoromban alighanem ez volt az, ami megakadályozta, hogy belefeledkezzem (akkoriban jobb dolgom is akadt, mint a fű növését nézni), de most kifejezetten élveztem. Lassan haladtam vele, az igaz, de néha nem rossz lassan haladni. (Bááár… néha igen-igen nehéz.)
3.) Thoreau szövegei (a Walden, valamint híres esszéje a polgári ellenállásról, ami szintúgy a kötetben található) éppúgy megkerülhetetlen alapművek az ember és társadalom modernitásbeli viszonyában, mint amennyire megkerülhetetlenek a kereszténység számára Szent Ágoston vallomásai. A szerző Marxszal egy időben rámutat a társadalmi elidegenedés veszélyeire – külön pluszpont, hogy nem pusztán az ipar, hanem a földművelés kontextusában is, hisz a tanyasi paraszt, aki látástól vakulásig dolgozik a piacnak, ugyanúgy rabja saját munkájának, mint a munkás. Thoreau ezen felül már azelőtt felhívja a figyelmet a minimalizmus, a visszafogott fogyasztás szükségességére, mielőtt egyáltalán kialakult volna a „fogyasztói társadalom” definíciója – ezzel pedig kábé 100-150 évvel megelőzte korát. De még ennél is fontosabb, hogy ezek az írások egy olyan erkölcsöt írnak le, ahol az egyén morális törvényei nem a közösségből, nem is az egyházból, hanem önmagából, saját szuverenitásából vezethetőek le – Kantéhoz mérhető erejű maximák ezek.

Nem mindenben értünk egyet Thoreau-val, az biztos. A végtelen amerikai terek már eleve más válaszokat tettek lehetővé, mint amilyeneket a XXI. század kínál – ha én most például kimennék a Városmajorba, és elkezdenék magamnak egy rönkházat építeni, hamarosan tutira felfokozott rendőri jelenlétre kéne számítanom. De tagadhatalan, hogy Thoreau-ban egy eredeti, impulzív, hogy azt ne mondjam: bájos gondolkodót ismertem meg. Kár lett volna kihagyni.

A kiadás külcsíne és belbecse között tátongó hatalmas szakadék eléggé zavart olvasás közben. Óvatos olvasó lévén szét nem hullott a kezemben, de egy lap mégis kivált társai közül. Az egész könyv újrakötés után kiált. A ragasztás szomorúan SILÁNY. A megjelenése belülről is enyhén szólva szegényes, több, mint puritán (nevezzük ezt pedig HITVÁNYnak). Több tördelési és helyesírási hiba ékteleníti. A margók szinte bántóan keskenyek.
Tartalmilag számomra értékes és élvezetes olvasmány Thoreau írása a Walden-tó melletti életéről és a polgári engedetlenség iránti kötelességről is. Igen lassan, tudatosan lelassulva olvastam (először A polgári engedetlenség iránti kötelességről, majd a Walden-t). Élvezettel forgattam elmémben a szavakat. Nekem sem lassú, sem unalmas nem volt a helyenként igen gyakorlatias témákról is (pl. házépítés, vetés, kapálás) szóló, elmélkedésekkel dúsan irdalt elbeszélésfolyam. Szeretem az ilyesfajta őszinte hangú, a bölcsesség és élet szeretetét sugárzó írásokat!

Gyakorlatilag minden benne van, hogyan gondolkozzon és viselkedjen az ember embertársaival, a természettel és a kormányzatokkal. Lássuk meg, hogy totális hazugságban élünk globálisan és lokálisan egyaránt, ahonnan csak kimazsolázni lehet a valóságot, miután elvetettünk mindent, ami akadályozhatná a tisztánlátásunkat. Aztán mindent próbára is kell tenni, hogy ne maradjunk a spekuláció szintjén.
Ismét eljutottam odáig, hogy kétféle emberszerű lény van ezen a planétán. Az egyik az, aki elméjét arra használja, hogy jobbá, egyszerűbbé, szabadabbá, bölcsebbé váljon és autentikus életet kíván élni. A másik az, aki elméjét csupán arra használja, hogy a (legtöbbször mesterségesen keltett) vágyait ki próbálja elégíteni. Hogy közben önmagát, környezetét, másokat tönkretesz, nemhogy nem baj, hanem a törvények, a szokások támogatják is ezt, hiszen csak így maradhat fenn az a világrend, amit magunk körül tapasztalhatunk.
Aki az első csoportba tartozik, annak egészen el kell jutna odáig, hogy nem félti sem az életét, sem az esetleges vagyontárgyait, és készen áll arra, hogy megtagadjon minden törvényt és konvenciót (polgári engedetlenség), amiről úgy látja, hogy helytelen, még ha börtönbe is zárják miatta. Nos, őt nevezem Szabad Embernek, nem csupán embernek.
Amikor jobb idő lesz, tervezem, hogy valahol az erdőben építek egy kunyhót. Csak hogy lássam, képes vagyok-e rá, van-e bennem elég mersz hozzá, és képes vagyok-e könnyen elengedni (és másikat építeni akár), ha egy hajléktalan beleköltözik vagy ha szétrombolják azok, akik a területet őrzik, felügyelik. Lehet csatlakozni. :)

Jó régen olvastam először, egy nyári szünet alatt. Először nagyon untam az oldalakon át tartó felsorolásokat meg leírásokat arról, hogy milyenek az erdei állatok meg hogyan kell babot termeszteni, és Thoreau előadásmódja sem volt szimpatikus, bár a gondolatai azok voltak. Aztán egyszercsak elkezdtem élvezni és végül már le se akartam tenni és emlékszem, hogy hajnalig olvastam, amíg a végére nem értem, utána meg megnéztem a napfelkeltét. Nagyon jó élmény ez a könyv, ha az olvasó épp a megfelelő hangulatban van hozzá.

„Thoreau önként vállalt 2 éves remeteségének csodálatosan megírt krónikája – a Walden különös varázsú könyv. Egyrészt mert boldogság árad belőle, azé az emberé, aki visszatalált a természethez – és a természet utáni nosztalgia azóta csak még erősebb lett a nagyvárosok légszomjas lakóiban. Másrészt azért, mert erkölcsi bátorságot is sugároz, bizonyítva, hogy bátorság nélkül nem lehet a boldogságra törekedni.”
Valóban, ezt éreztem én is a könyvet olvasva, ezt a szinte gyermeki, mégis nagyon bölcs szemléletmódot, ahogyan kellene és lehetne élni minden embernek, az egyszerűségre és természetességre törekedve a mindennapjainkban, ami által ünnepként élhetnénk meg rövid kis életünket. Ez a könyv erre a szemléletmódra tanít, gyönyörű természetleírásokkal és bölcs, nagyszerű meglátásokkal tarkítva. Gyakoroljuk ezt, valamint a polgári engedetlenséget is, ha/hogy képesek vagyunk/legyünk meglátni a fáktól az erdőt!

Sajnálom, mert szeretni akartam.
Először is, gyönyörű mű. Elképesztő, hogy valaki képes volt arra, hogy józan ítélőképessége teljes birtokában egyszer csak feladjon „mindent”, amit addig elért, és 2 évre kivonuljon a természetbe, onnantól kezdve pedig pénz helyett kétkezi munkájával építse fel az életét. Elképesztő, hogy egy percig nem unatkozott, megfigyelt és gondolkozott, minimálisan az emberekre is szüksége volt, de azért nagyon nem.
Nekem egyszerűen ez a mű túl lassú volt, az égvilágon semmi nem történt benne. Tudom, hogy pontosan ez volt a célja, nem az volt a lényeg, hogy mi történik, hanem az, hogy hogyan lehet magunkat a rohanó világtól megszabadítva lelassítani, és végre az igazi értékekkel foglalkozni. Nekem sajnos ez a lassítás nem ment…

Amikor A fajok eredetét olvastam, igencsak meglepett, hogy a mai kreacionista / intelligens tervezettség hívő kritikáknak tulajdonképpen mindegyikét külön-külön ízekre szedte és megválaszolta a mű, és lám, mit ért vele, még 100 évvel később is ugyanott tartanak az evolúcióellenes „kritikák”.

Thoreau az első fejezetekben valami hasonlót tett a hétköznapi élettel, mint Darwin a kreacionista kritikákkal – 150 évvel ezelőtt receptet adott egy olyan életformához, ami sokak kiút lehetne a boldogtalanságból, de ennek ellenére még mindig ugyanott tartunk, mint az ő idejében.

A könyv első fele arról szól, hogy nem az az egyetlen lehetséges életmód, amit a többség követ, van más lehetőség, ha nem érzed jól magad úgy, hogy az egész életed a munkáról szól, és az így keresett pénzed arra megy el, hogy életben tartsd magad, és még több időd legyen dolgozni. A könyvet nem sokkal Mark Boyle The Moneyless Manifesto című műve után olvastam, és érdekes volt a felismerés, hogy tulajdonképpen most is ugyanott tartunk e tekintetben, mint 150 éve (vagy bizonyos értelemben rosszabb lett a helyzet), és most is milliószámra vannak olyanok, akik boldogtalanok a jelenlegi életmódjuk mellett, de tévesen hiszik azt, hogy nincs is másra lehetőségük (nem feltétlenül egy erdőbe való elvonulást értve ez alatt, sokféle olcsóbb, kalandosabb életmód létezik, amikhez csak le kell mondani a kényelemről).

A könyv későbbi része tulajdonképpen szerelmi vallomás a természetnek. Helyenként érdekes, máshol unalmas, néha akaratlanul is csak felületesen olvastam, de összességében megerősítette a természetbe való vágyódásomat.

A polgári engedetlenségről szóló rész számomra egy kicsit katyvasz volt, valami összeszedettebb, kiáltvány-szerűbb dolgot vártam tőle, de azért nem volt rossz.

Figyelembe véve, hogy egyszer régebben már belekezdtem a könyvbe, és félbehagytam, ezúttal kellemesen csalódtam benne.

Téves hipotézissel fordultam a könyv felé, mert azt hittem, hogy arról fog szólni, hogy egy ember beköltözik az amerikai végeláthatatlan vadon közepébe, távol mindentől, teljesen elszigetelten, és a civilizáció védőernyőjétől mentesen, elhagyatottan, a természet csendjében fogja megvalósítani a Rousseau által megálmodott világképet. Ezzel szemben kiderült, hogy Thoreau 2 mérföldre, vagyis maximum 4 km-re költözött ki Concord településtől délre egy erdőbe, a Walden tó partjára. Én, aki valamennyire rálátok a dél alföldi tanyák jelen helyzetére, tudom, hogy ma is vannak olyanok, akik mindentől távol, szinte a semmi közepén élnek tanyájukban, akár 10 (vagy több) km-re is a legközelebbi településtől. Innentől Thoreau kivonulásának jelentőségében kisebb léket kezdtem érezni. Ma is élnek emberek mindentől távol, és próbálnak megélni, de így volt ez Amerikában is, ott is megannyi farm lehetett mindentől távol. Most nem is nagy gazdaságokra gondolok, hiszen sok kis tanya van, ami majdnem önellátó, vagy legalábbis egykor az volt, de a legtöbben nagy szegénységben, mindennapi küzdelemben élnek, a többségi társadalom tudta nélkül, elfeledve, magukra hagyva. De akkor miért figyelt fel a közvélemény Thoreaura? Abban látom a választ, hogy az író nem egyszerű ember volt, az apja ceruzákat gyártott, ő maga pedig a Harvardra járt. Concord nem volt akkor sem egy nagyváros, ahogy ma sem az, de volt egy embere, aki eljutott a Harvardra, és a tudomány területén elért valamit. Egy kis település esetében ez nagy eseménynek számít, legalábbis így gondolom. Önmagában a széles közvélemény számára ez még nem érdekes. Az viszont, hogy egy ilyen ember megcsömörlik, és beköltözik a természetbe, ki akar szakadni a civilizációból, ez már érdekli az embereket. Ez már szenzáció. Mindenesetre az érme másik fele, hogy ez a művelt és megcsömörlött ember, aki otthagyja a társadalmat két évre, ki kell emelni, hogy a természetről nagyon szépen ír, a természetszerető ember lelkének jó olvasni ezeket a sorokat. A természet bemutatása szerintem a kötet legerősebb része, ha csak ez lett volna benne, számomra sokkal erősebb is lett volna az összkép. Magyarul arra gondolok, hogy egy bevezető után, amiben leírja a jelen társadalom pazarlását, és gondjait, csak a természetről írt volna, filozófiai kommentár nélkül. Nekem ez lett volna az eszményi, az ideális. De a könyv szerkezete olyan, hogy egy kis filozófia, egy kis természet, egy kis filozófia, egy kis természet, néhol elég monotonná válik, nehéz befogadni, aztán jön a természeti rész, ami megmenti az írást, és erőt ad neki. Talán a gondom az, hogy ez a filozófia, ami akkor új lehetett, ma már nem az, sokan gondolkodnak az önellátáson, a kiválás lehetőségén, a természetes életmódon. Persze a válaszok még ma sem tökéletesek. Thoreau írásában nem látok olyan aspektust, hogy az író bemutatna egy életformát, ami által az általa kívánt társadalom létrejöhetne. Inkább tényleg igaz, hogy ez az ember kivonul, és siránkozik, hogy a szellem az ókorban, vagy egyes emberekben milyen magas, mégis a nagytöbbséget elnézve ez a világ egy olyan hely, amitől menekülni kell. Igazi megoldást viszont nem tud adni, ehelyett nagyon sok mindenről beszél és gondolkodik. De mint szikra, mint szellemi előd nagy jelentősége van. Valószínűleg sok emberre hatott ő, tudatosan és tudattalanul, hozzá hasonló érzékeny emberekre, akik által mára szélesebb az igény a természetesre, a természetvédelemre, a bioélelmiszerre, a természet közeli gazdálkodásra és gondolkozásra. Ebben látom Thoreau jelentőségét. Sajnos ma is úgy tűnik, hogy az, hogy valaha is ide vissza tudna térni az ember, ahová Thoreau eljutott, ez utópia, nincs igazi mindenki számára járható út, nincs igazi jelentős szándék erre, ez csak egy kisebbség szándéka, és hamarabb ki fogunk pusztulni, minthogy a természetközeli életmód megvalósulhatna, ez lehet a szomorú valóság. Thoreau sem tud igazi válaszokat adni, csak kesereg, ókori hősökhöz és bölcsekhez fordul, miközben látja, hogy ami az erdőn túl van, vagyis a civilizáció valahol zátonyra futott, valahol megfeneklett, de van-e visszaút, és ha van hogyan? Ezt nem tudta se ő, se a mai hozzá hasonló emberek, és úgy érzem, hogy ezt az elkeseredést, ezt a nem tudást rejtette el, és beszélt helyette mindenféle gondolatról, hősökről és mindenről. Számomra éppen ezért hatásosabb lett volna, ha egy bevezető, és probléma felvetés után csak a természetről beszélt volna, annak működéséről, és hogy mit lát hónapról hónapra, évszakról évszakra, gondolkodás és filozófia nélkül, ezért az egy csillag levonás.

Az idei évben pont 200 éve született amerikai szerző a természetbe kivonulás rousseau-i elvét a gyakorlatba ültetve a Walden-tó partján próbálta ki civilizációs hatásoktól mentes önmagát, és tapasztalatait ebben a tájleírást (néha szájbarágós, máskor békétlen) filozófiai gondolatokkal ötvöző munkában örökítette meg.
Meglehetősen lassú könyv, többnyire állapotokat vázol, amikbe különösen zavaró belemozdulni, illetlenség belealudni (bár nem voltam messze tőle), hiszen a passzív szemlélődés egyfajta növény szerepet ró az olvasóra. Viszont eléri, hogy felkeltse az érdeklődést olyan erdei élet-halál harcok iránt, mint amikor a vörös és a fekete hangyák megütköznek egy kupac faháncs tetején.

Több mint 20 éves „tartozásomat” róttam le azzal, hogy végre elolvastam Thoreau könyvét. Örülök, hogy megtettem, mert sokat kaptam tőle: szép és nemes gondolatokat, derűt és legfőképpen bátorságot. Egyébiránt @Morpheus mindent leírt…