Oidipusz ​úton van 4 csillagozás

Utazásregény. Oidipusz, miután ráébred kettős bűnére*, nem megöli magát, ahogy azt a görög sorstragédiák nagy bűnösei általában tenni szokták, hanem a rögösebb utat választja: vak koldusként elindul lányával, Antigonéval a bizonytalanba. Útja vezeklés, vagy még inkább megtisztulás, és ahogy haladnak, egyre inkább kiáradás is: mindazt a jót, a tudást, aminek birtokában van, szimbolikus aktusok során szétszórja azok között, kikkel zarándoklata során összeakad. Van, kinek igazságot szolgáltat, van, kit harcművészeti szemináriumokban részesít, de leginkább művészetével ajándékozza meg környezetét: zenét, táncot, mesét és szobrokat szór szét maga körül, így testálja pásztorokra és földművesekre, harcosokra és városlakókra lelkének legszebb lényegét, amit még kozmikus bűne sem tudott megsemmisíteni. (Vagy talán pont azáltal restaurálja ezt a legszebb lényeget, hogy elosztogatja?) Az önszétszórás aktusának csúcsa pedig az, hogy maga is testetlen történetként él tovább (örökké) Szophoklész műveiben**.

Bauchau könyvénel legszembetűnőbb értéke az, ahogy az archaikus görög világot, ezt a szikrázóan napfényes kulisszát megteremti. A mítosz tere ez, ugyanakkor egy nagyon is kidolgozott, reális világ, ahol hús-vér emberek élnek. Jó darabig zavart, hogy a szövegnek mintha nem lennének körvonalai, olyan sarkok, amibe az olvasó belekapaszkodhat – ám ez tudatos írói módszer, amivel Bauchau a mitológiák közvetlen, egyszerű, „mesélő” nyelvét intonálja. Ez a próza a klasszikus történetmesélés hagyományát idézi meg, amikor tűz körül, családi körben vagy harcostársak között hangoztak el a mondatok. A mitológiákat idézi az is, ahogy a regény ideje telik: fegyelmezetlenül, hol megtorpanva, hol előrerobogva, átugrálva az éveket… Vagy a szereplők, akiknek indulatai mintha idegen dolgok lennének, amivel az istenek feltöltik őket, akár az edényeket… de ebbe már bele sem megyek. Ez egy olyan könyv, amin minél többet gondolkodom, annál jobbnak tűnik.

* Melyeket, bízva a Moly felhasználóinak klasszikus műveltségében, most nem részleteznék.
** spoiler

Próbáltam, nem megy értékelést írni erről a könyvről, legalábbis olyat nem, amit én is szívesen olvasnék. Ezért kérlek, higgyétek el nekem bemondásra, hogy ez egy mitikus magasságokat és mélységeket elérő könyv a terápiás folyamatról, a bűntudattal és szégyennel küzdő Oidipusz mindannyiunkban élő monumentális archetípusáról, az úton járás, a művészet, a gondoskodás és a szeretet szakralitásáról, életformáló erejéről. Felnőtteknek must-read.

Gyönyörű könyv.

Örök téma és nagyon izgalmas tud lenni a régi mítoszok újrafeldolgozása. Ebben a könyvben Oidipusz (és Antigoné) bolyongását képzeli el a szerző. A szerző pszichoanalitikus, a történetet mint egy hatalmas traumát közelíti meg, amelyet fel kell dolgoznia Oidipusznak. Érdekes, hogy valóban mennyire direkten szól a művészetterápiától, meg még egyéb terápiákról is. Nem került hozzám igazán közel a történet, azt gyanítom, a fordítás sem igazán jó.