Peer ​Gynt 82% 102 csillagozás

Régi adósságomat róttam le ezzel a könyvvel, életem első Ibsen-drámája volt, és már biztos, hogy nem az utolsó. Bár gyerekkorom óta van tudomásom Peer Gynt történetéről, főleg Grieg zeneműve miatt, amelyet nagyon szerettem, és énekeltem is időnként egyes dalait ifjúkori „zenész” pályafutásom során. Mégsem vettem rá magam soha eddig – pedig istenbizony többször nekikészülődtem, – hogy el is olvassam. Lindow trollos könyve miatt tettem meg, és jaj, egy új szerelem köszöntött rám Ibsen személyében. (Úgy tűnik, az elhaltakhoz vonzódom.)

Olyan érzésem volt az olvasása közben, mintha Az ember tragédája és Faust ötvöződne egy teljesen északi nézőpontú világban, le sem tagadható a viking nézőpont, ahogy a hős igyekszik meggazdagodni. A valóságos élete a viking rablóé, az álmai az északi ember misztikus elméjéé. A kontraszt nehezen, vagy egyáltalán nem feldolgozható. De a szöveg bölcs és világos, gazdag mondanivalója igen.

Babaház 5, Vadkacsa 4.5, Kis Eyolf 4, ideje volt már egy hármasnak? Nem is számítottam rá az előzőek fényében, hogy egy Ibsen-dráma nem fog annyira tetszeni. El is olvastam több értékelést, hogy mi az, amiért ennyire sikeres és igen, értem én a különc ember útkeresését meg minden, de nekem ez a fickó annyira ellenszenves volt az elejétől kezdve, mert voltaképpen milyen is ez a Peer? Léhűtő, hazudós, szélhámos és voltaképpen a történetben végig csak a nőket kergeti, felelősségérzet nuku, munkakedv nuku, még az anyjának se segít, sőt azt várja, hogy a kedves mama tartsa el. Igen, fontos, hogy megtaláljuk önmagunkat, a céljainkat, de ha nem vagyunk gazdagok, akkor azért valamiből meg is kell élni és nem várhatjuk, hogy azt majd mások tolják elénk, míg mi keressük az utunk :-D A meseszerű manós világot nem biztos, hogy beleraktam volna a műbe, valamint a marokkói-egyiptomi részek is untattak, inkább az eleje és a vége volt érdekesebb. Főleg a vége, ahol visszatér a kötet elején megismert, ujját levágó férfi alakja, mint Peer szöges ellentéte, s mégis Peer valami olyasmit mond önmagáról abban a jelenetben – amin felnyerítettem, hogy ilyen nincs! – hogy ő bizony szegény, de erényes, na, itt leszakadt az állam, a fent felsorakoztatott jelzőkhöz odakerült a nagyképű is. Azért az vicces volt, hogy az elején a fiatal Peer hazudozásait (melynek általában valami helyi mítosz, legendás hőstett volt az alapja, csak ő egy picit megmásította) kiröhögik, de mikor öregemberként tér vissza, ezek a meséi már ugyancsak legendákká lettek, s immár úgy beszélnek róla, mint megtörtént dolgokról (no meg ugye halottakról jót vagy semmit…)…

Összességében azonban én nagyon untam ezt a drámát, nem tetszett, sajnáltam az anyját, meg Solveiget, Peert pedig ezerszer felnégyeltem a történet során :-D

A vadkacsa és a Babaház után nem teljesen erre számítottam. Lehet a dráma verses formája is zavart, számomra így kevésbé volt élvezhető.
Ibsen eddig olvasott darabjai közül ez tetszett a legkevésbé. A verses forma mellett ebbe nagy mértékben belejátszott Peer Gynt karaktere, akivel egy kicsit sem tudtam azonosulni.
Persze értem én, hogy keresi helyét a világban, de ha ezt kevésbé önző módon tette volna meg, akkor öt csillagot adtam volna rá.
Az önző, fantáziadús gyermek Peer-t mindenki gúnyolja, de ő nem törődik velük. Az anyja kihasználása miatt sok fekete pontot szerzett nálam. Az első önzetlen tette, amikor világgá megy, és eltávolítja magát a tiszta lelkű Solveig közeléből.
Az élete, a vándorlásai során úgy váltogatja a szerepeket és életmódokat, mint más a kabátokat. Nem érti meg a manók tanítását, és a maga módján követi a Légy önmagad! tanítást, a világ császára akar lenni.
Az élete alkonyán pedig rá kellett jönnie, hogy ha mindent lehámoz magáról, akkor csak az ürességet találja. Igazából ez volt az a pont, amikor megsajnáltam. Nem lehet kellemes érzés, amikor halálunk előtt mélyen magunkba nézünk, és nem találunk semmit.
Újra el akar menekülni Solveig elől, de a nő önzetlen szerelmével megmenti a kárhozattól.
Egy kicsit hiányérzetem volt a végén, nagyobb jelenetet vártam Solveig és Peer között. Lucinda Riley: Viharnővér című könyvében a Grieg által megzenésített színpadi darabban nagy hangsúlyt kap a végén Solveig dala, és így teátrálisabb záró jelenetre számítottam a drámában is.
Egy újabb elgondolkodtató dráma Ibsen-től, az emberi léttel, az emberi élet értelmével, önmagunk keresésével, önmagunk megvalósításával kapcsolatban.

A bagolynak hallod huhogását? Már szimatolgat.

Nem egészen ilyennek képzeltem Peer Gynt-t. Valamilyen hősnek inkább, ehelyett egy emberről olvastam, aki egyik rosszból a másikba esik. Nem teljesítette be azt, amit neki kellett volna tennie… De Peernek igaza van. Honnan tudhatnánk pontosan, mi a feladatunk ebben az életben? Mindenki keresi, de vajon megtalálja-e? Hol lesz otthonává a jelen?
Eszembe jutott, hogy valóban a rosszabb, ha valaki se nem jó, sem rossz, hanem semmilyen. Ezért jön a Gomböntő minden ilyen élet végén, hogy újra megpróbálhasson valamit tenni.

Más: Egészen vicces, hogy a manóknak újságja is van és ott cikkek jelentek meg Peer Gynt tetteiről. Az ördögöt meg simán át lehet verni azzal, hogy jó messze láttuk magunkat, menjen csak arra.
Solvejg pedig megdöbbentően hűséges, ehhez a vén ravasz rókához…

Tetszett.

Peer álomvilágban él. Egy furcsa, saját maga teremtette, gyermeki és hívogató álomvilágban. És irigylem őt, mert mindig van hová menekülnie, ha túl nehéz szembenézni a világgal, fájdalommal.
Peer örök gyerek, aki nem hajlandó felnőni, aki mindig tud új erőt meríteni és előítéletek nélkül hozzáállni embertársaihoz. (Persze, amilyen a világ ezt jócskán ki is használják)
Peer Gynt egyike azoknak, akik emberiek, „felnőtt gyermekek" és nem félnek önmaguk lenni. Szabad, mert önmaga és ezt büszkén vállalja, még ha a világ ezért ki is veti magából.

már egyszer régebben, három éve májusban egyszuszra olvastam el kint az udvaron a hintán Áprily fordításában… és emlékszem, hogy napokig nem tudtam másra se gondolni. aztán valahogy mégis elfelejtődött. tegnap bementem megnézni az örkénybe és teljesen letaglózott. felváltva lett könnyes a szemem vagy nevettem és vártam, hogy mi lesz még és milyen megoldásokkal. pedig láttam már egy jópár darabot, de rám ilyen hatással még egy se volt. lehet, hogy a rakovszky fordítás is az oka (amit ma reggel gyorsan el is olvastam), meg a rendezés, de most úgy érzem napokig nem tudok szabadulni tőle megint. olyan, mintha ez lenne a legszebb történet a világon, és peer a legkülönb hős, solveig pedig a legszebb hősnő – és ketten együtt tökéletes díszletek között, nagyon szép szavakkal a szájukban.

Nem volt könnyebb és jobb magyarul olvasva, viszont valamivel gyorsabban lehetett vele haladni.

Monumentális alkotása ez Ibsennek, melyben hatalmas mélységek vannak. Mese és valóság folytonos keveredése, a borgőz okozta hazugságok és a vágyott álmok kergetése. A társadalomból kilógó ember utazását látjuk, aki keresi önmagát, de közben görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ő mindig is önmaga volt, ezért nem volt sehol maradása, ezért követett el számos bűnt. A mű végére azonban felmerül a kérdés, hogy megérte-e, hiszen mindenki csak újra akarja „önteni”. Önmagunk keresése ennyire hiábavaló lenne?

Hjahj ez a könyv! Szeretem Ibsent, tetszett. Annyira nem mint amiket eddig olvastam tőle, de egynek elment.
Hogy írjak spoilermentesen erről a műről jesszusom.
Fáradt vagyok. Majd értem is eljönnek.