A ​tenger vonzása 88% 41 csillagozás

Ibsen nagyon jól ábrázol lélektani pillanatokat, ez a dráma is szép példa rá. Bár néha elkalandozik a fő száltól, főleg a két lány miatt, amely szerintem kicsit felesleges is (mindkét fiatal udvarló jelenléte szerintem nem adott sokat a történethez, vagy legalábbis engem a Wangel és Ellida szála érdekelt inkább). Az elején még arra is gondoltam, hogy spoiler. Nem lett igazam, viszont a beépülő misztikus szál spoiler a végére elhalt, inkább lett volna kedvemre, hogy spoiler. Az asszony vívódása számomra nem túlságosan érthető ugyan spoiler, de kellett a drámai hangulat miatt. Összességében egy nagyon jó kis történet, Ibsen jól ír, élvezetesek a drámai, az eltelt idő ellenére is.

Ibsen 1888-ban írta ezt a miniatűr remekművet, öt felvonásos színművét. Magával ragadott kezdettől fogva, az érzelmek hullámzottak, akár a tenger maga!
Az író csodálatosan jelenítette meg a helyszínt, ahol az egész cselekmény játszódik, Észak-Norvégiában, egy kisvárosban, háttérben a fjord, a tenger elragadó képe, valamint a hangulatos ház, szép, nagy kerttel körülvéve, ahol Wangel dr, a körorvos él két, első házasságából származó lányával, valamint második feleségével, Ellidával.
Nagyon pontosan és fokozatosan rajzolódik ki, milyen érzelmi szálak fűzik egymáshoz a család tagjait, valamint három vendégüket és a váratlanul felbukkanó idegent.
Ibsen a tőle megszokott alapossággal és kimondottan érzékletesen tárta fel az elfojtott vágyakat, eltitkolt gondolatokat, múltbéli ígéreteket, a korábban be nem teljesült, de immár új lehetőségek adta csábítást, az „idegen” személyében. Megjelenése nagy lelki tusát és felfordulást hozott a házaspár életébe, de korántsem eredménytelenül kellett ezt átélniük, fontos mérföldkövet jelentett kapcsolatuk tisztázásában, újraértelmezésében.
A szabadság és a szabad döntés mámorító érzése felszabadította mindannyiukat a vélt és valós lelki teher alól – lányok és a mostohaanya korábbi, formális viszonya új értelmezést nyert, házassága kiteljesedett, férjéhez fűződő érzelmei megfogalmazódtak, bizonyossá váltak benne, visszatért hozzá. „Most már lehet. Szabadon, önként és a saját felelősségemre térhetek vissza.” (100.oldal)
Ibsen színművének legfőbb üzenete éppen ez: a szabadság, a szabad, önként hozott döntés lehetősége, a saját sors feletti rendelkezés az igazán erős kapocs – az igaz és őszinte szeretet evidenciája!
Csodálatos alkotás, nagyon tetszett!
Külön kiemelném az 1978-ban kiadott, igényes megjelentetésű, szép kötetet, mely a Magyar Helikon munkáját dicséri. Reich Károly készítette a csodaszép illusztrációkat – stílusosan tengerszínűeket zömmel –, a jó minőségű könyvlapok mindegyike vízjellel ellátva. Plusz élményt nyújtott mindez az olvasás mellé.

Sokszor szurkoltam már a nyilvánvaló ellen, rossz érzés kerített hatalmába és kívántam, hogy Romeo és Júlia ne jussanak olyan szomorú sorsa, az Ármány és szerelemben ne legyen spoiler, Oidipusz ne legyen spoiler, és most, hogy ez a kívánalom először beteljesült, külön hálás lehetek Ibsennek. Ahány alkalommal olvasok tőle, újra és újra rá kell jönnöm, hogy igazán zseniális; a hideg ráz az általa alaposan felépített, minden részletében megtervezett, mégis a valósághoz oly közeli világtól. Folyamatosan fokozódó indulatok, múltbéli pozitív élmények, traumák, karakterjellegzetességek egymásnak csapódása és a végtelen tenger- és szabadságszeretet tartja mozgásban, életben ezt a művet. A szereplők sokfélesége, sokszínűsége valójában két okból csapda. Először azt hisszük, mindegyik egy külön eszmény, érzelemvilág, hivatás, életvitel megtestesítője, de aztán rá kell döbbennünk, hogy hajszál híján azonos némelyik, csak idősebb vagy fiatalabb kivitelben; hogy az emberi természet egyáltalán nem annyira azonosíthatatlan, analizálhatatlan, minden karakter egy bizonyos darabkája – legyen az egy vágy, egy félelem, egy cél vagy az azért vállalt áldozatkészség – megtalálható mindannyiunkban.

Dráma, minden ízében, vakvéletlenekkel, látomásokkal, tengerbe fúlt matróz visszajáró lelkével, és a háttérben szó szerint és képletesen is ott nyújtózik a végtelen tenger. A helyszín egy fjord menti kisváros Észak-Norvégiában, ahol dr. Wangel, a helyi körorvos él a feleségével, Ellidával, és első házasságából származó lányaival, Bolettével és Hildével.
Ellida – aki csupán néhány évvel idősebb Boletténél – minden nap lemegy a partra, hogy ússzon egyet, mert elképzelni se tudja az életét a tenger nélkül, vagyis (legalábbis én így hiszem) inkább anélkül nem, amit a tenger jelképez a számára: a szabadság és a végtelen tér nélkül.
A kamasz Hilda és a fiatal felnőtt éveiben járó Bolette a jómódú lányok kissé egyhangú, de kellemes életét éli. Festegetnek, sétálnak a lankás dombokon, pletykálnak, álmokat szőnek a jövőről.
Hogy diszfunkcionális család az övék, az a kezdetektől sejthető, ám az elfojtott traumák és eltitkolt érzelmek felszínre törése alighanem még hosszú évekig váratna magára, ha nem bukkanna fel a színen három férfi: Ellida egykori kérője, aki egyben Bolette tanára volt; a lányokkal szoros barátságot kötő, súlyosan beteg művész; és a „rejtélyes idegen a múltból”, akinek ott a helye minden valamirevaló drámában. ;)

Ibsen ebben a kis gyöngyszemében is megmutatja, hogy micsoda kiváló emberismerő, ráadásul biztosra veszem, hogy ő nem csupán értette, de meg is értette a házasság kötelékében boldogtalan, és az otthonukból elvágyódó nőket. Ezzel pedig minden bizonnyal megelőzte a saját korát, hiszen a 19. század végén ez a fajta humánum és bölcsesség aligha lehetett általános…

Jó szívvel ajánlom ezt a röpke százoldalas kis drámát mindenkinek, aki szereti a lelki élveboncolást! ;)

Ibsent szerintem roppantul furcsa olvasni, hiszen Norvég, és teljes más kultúrában van benne, mint amit mi megszoktunk (ennek amúgy örülök is, és csodálom is, hogy tanagyagként szerepel)
Ez a dráma is kicsit ilyen, hiszen mi, kis magyarok a Balatonnal azt a tenger szabadságát átérezni nem tudjuk, amit megpróbál ez a dráma leírni nekünk. De ha ha nem is vesszük a tengert, csak a szabadság gondolatát, ami megjelenik, és az egész történetet végigkíséri egy szívszorító szerelemes sorsot kapunk. Igazán különleges volt olvasni, a szerelem, a megcsalás, a szabadság gondolataival, miközben néha a mellékszereplők egy teljesen más szemlélettel tudják ugyanazt megmutatni.
Kellemes olvasmány volt, és örültem, hogy Ibsen nem egy népszerűbb drámáját választottam.

Annak ellenére, hogy rettentően zavart Ellida hullámzó lelkiállapota, teátrális viselkedése valamint Wangel túlzott ragaszkodása, mégis nagyon kellemes volt olvasni ezt a színművet. Gyönyörű képet vetített elénk a fjordok közt hullámzó tengerrel, a harsogó zöld hegyekkel és a nyárvégi, utazóktól lassan lecsendesedő kisvárosi nyugalommal. Elég fura társaságot fogott csokorba a szerző, akik mintha egy helyben toporogtak volna végig, és csak az utolsó oldalakon tudtak bárminemű előrelépést produkálni. És akkor mintha hirtelen letusztult volna minden…
„Mert most már szabadon választhatsz. A saját felelősségedre, Ellida!”

Drámát olvasni sok-sok regény után olyan, mint fekete-fehér némafilmet nézni. Míg Jókai még azt is leírja, hogy kedvenc betyárunk bajszának legkisebb pödrése is milyen szöget zár be a Föld dőlésszögével vagy hogy a meghódítani kívánt hölgyemény hímzett papucsán a legszélső minta a sárga mely árnyalatainak átmenetes színeiben játszik, addig Ibsen drámája csak annyit közöl, hogy helyszín szoba, középen asztal, balra szék meg sezlony, jobbra asztal, XY hímez. És csodák csodájára a képzelet mindent kiszínez, látom lelki szemeimmel, hogy az asztalnak faragott lába van, rajta színes terítő, látom a bútorok színeit, a hímező nő testtartását és minden mást is… Már csak ezért a tapasztalatért is érdemes volt elolvasni!
Meg azért is, mert azt tanította nekem, hogy az dönt igazán, aki szabad akaratból dönt és nem a körülmények rabjaként választ egy utat.

Ibsen eddigi műveivel lenyűgözött, és ez most sincs másképpen. Szóval a szokásos… Ennek is megvolt a maga csodás világa, meseszép képei, és varázslatos elemei. A dráma gyönyörűen bemutatja a környezetet, az észak-norvég fürdővárost, amely lassan megtelik nyaralókkal; és remekül bemutatja a családot, viszonyaikat, szerelmeiket, és a mostohaanya múltját, amely visszatér kísérteni. A története kicsit olyan, mint valami megelevenedett mitológia, ahol Ellidának választania kell a tenger és a szárazföld között. A központi szál tetszett a legjobban, de a többi is igazán szórakoztató – olyan tragikus módon.

Alig 100 oldal, de a lélek mélységeibe visz.
Szabad akarat könyve, sok szimbólummal .

Nem számítottam rá, hogy ilyen csodára bukkanok.