A ​nevetés 16 csillagozás

Henri Bergson: A nevetés Henri Bergson: A nevetés Henri Bergson: A nevetés Henri Bergson: A nevetés Henri Bergson: A nevetés

Bergson azok közé a filozófusok közé tartozik, akiknek írásai nagy népszerűségre tettek szert. Művei regényeknél is sikeresebbek voltak, új és új kiadásokban jelentek meg. A nevetés, ez a remekbe szabott kis tanulmány eddig közel egymillió példányszámot ért el. Lapjain a szerző a komikum elméletét igyekszik kifejteni. Az élet megfigyeléséből indul ki, és a tapasztalásból vonja le alapvető meghatározásait. Szembeállítja és egybeveti a komikusat a tragikussal, hogy mindkettőről kifejtse elméleti meghatározásait. A nevetés azonban nem pusztán elméleti munka, hanem irodalmi tanulmány is: mély és eredeti tárgyalása Moliére művészetének, és tárháza sok tanulságos elemzésnek, amelyek időállóvá és számunkra is élvezetes olvasmánnyá teszik e művet.

Eredeti cím: Le rire

Eredeti megjelenés éve: 1900

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Téka Kriterion · Gondolkodók Gondolat · Világkönyvtár Révai · Helikon Zsebkönyvek Helikon

>!
Helikon, Budapest, 2021
188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634795964 · Fordította: Szávai Nándor
>!
Gondolat, Budapest, 1994
164 oldal · puhatáblás · ISBN: 9632827228 · Fordította: Szávai Nándor
>!
Kriterion, Bukarest, 1992
206 oldal · keménytáblás · ISBN: 9732602082 · Fordította: Szávai Nándor

4 további kiadás


Enciklopédia 9

Szereplők népszerűség szerint

Blaise Pascal


Kedvencelte 1

Most olvassa 6

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 36


Kiemelt értékelések

M_Titi>!
Henri Bergson: A nevetés

Az ,hogy mit találunk viccesnek az függ attól, hogy milyen társadalomban élünk, milyen környezetben szocializálódtunk és mi az érdeklődési körünk.
Én például rengetegféle humort szeretek, de mindig megtudom érteni azokat is, akik egyszerűen nem értik például az angol humort.
A kötet olvastatta magát és kifejezetten érdekes volt.

Viktoria_Agnes_Takacs>!
Henri Bergson: A nevetés

Bevallom, tobbszor megfordult a fejemben, hogy leteszem ezt a konyvet. Filozofia szakon vegeztem, igy a szoveg nehezsege/tomenysege nem zavart, ez a legtobb olvasmanyunknal sokkal konnyedebb mu (ha eszembe jut Heidegger neve, meg ma is kiraz a hideg…). Az elso essze alatt komolyan atgondoltam az eletemet. Tudom, nem zsenialis a humorom, de egy futas kozben megbotlo ember, egy fekete vagy egy testi deformitassal elo ember latvanya engem nem ingerel nevetese. Az allitolagos vicces videokon, amiken mindenfele baleseteket mutatnak en soha nem tudtam nevetni, helyette osszerezzenek a fizikai fajdalomtol, amit a szereplok atelhetnek. A Bergson szerint nevettetesre keszteto bohocoktol gyerekkent sirtam, mara mar csak az ertetlenseg maradt, hogy ebben mi a vicces. Szoval sokaig ugy tunt, vagy en vagyok gikember, vagy nagyon mast gondolunk a nevetesrol es annak kivalto okairol. Aztan a masodik esszetol kezdve vegre erdekes lett a konyv, vegre elkezdett hasonlitani egy filozofiai okfejtesre, es amit a szinhazi eszkozokrol, a vigjateki szituaciokrol es elemekrol, a jellemkomikumrol is, az mar igazan erdekes volt, es nagyban azonosulni is tudtam azzal, ami mellett Bergson ervelt. Orulok, hogy az elso nehezseg utan nem adtam fel.

Amethyst >!
Henri Bergson: A nevetés

Az előszóban említést tesznek arról, hogy a Szerző népszerű filozófus volt, aki olyan szinten közérthetően adta elő elméleteit, hogy még a hölgyek is eljöttek az előadásaira, és ha nem is értették meg tisztán a hallottakat, legalább próbálkoztak… (khm, -.-)
Szóval, maga a szöveg valóban érthető volt, nagyon egyszerű hasonlatokat és példákat hozott fel, hogy alátámassza feltételezését, miszerint minden nevetésre gerjeszt, ami élőlényhez, vagy természeti folyamathoz képest túlságosan gépies. Sok dologra rávilágított, új ismereteket is szereztem általa, hiszen ez idáig sosem gondolkodtam el azon, miért nevetek ha nevetek, mitől számít egy alkotás humorosnak, illetve mi a humor, mint önálló tényező.
Úgy éreztem, hogy a gondolatmenet az utolsó negyedében eléggé elrugaszkodik a kitűzött témától, ahol már a jellemkomikumot fejtegeti, ez okból pedig inkább személyiségtípusokat boncolgat. Ráadásul az utolsó oldalban hajlandó megemlíteni (de tényleg csak megemlítés szintjén) a nevetés árnyoldalát, azaz, a másik fél megalázását, vagyis a humor gonosz oldalát. Oké, hogy a könyvben csakis és kizárólag a pozitív humort hivatott megvitatni, de talán társadalmi, szociológiai szempontból pont ez utóbbi lett volna fajsúlyosabb téma.
Plusz nagyon sokszor reflektál konkrét humoros színpadi művekre, főként Moliérre, és ha pont olyan történetből csempész át egy jelenetet, melyet ismerek, akkor az előbb említett nagy igazság valóban érvényét látszik megnyerni. Még nem néztem utána az írás keletkezési idejének, de gyanítom, hogy az elmélet írásakor még nem volt elterjedve annyira a film, mert talán egyszer sem említ filmműveket. Ez okból, még ha a maga idejében szenzációnak számított a nevetés ily módon való elemzése – és nagyrészt szerintem ma is helytálló – ma már egy icipicit megkopott az aktualitása. De mentségére legyen, hogy előrevetít olyan módszereket, melyek azóta minden bizonnyal bekövetkeztek már (pl. a nevetés pillanatában az egyén neurológiai vizsgálata).
Az utolsó pár oldalt és a mű korát leszámítva élvezetes és tanító jellegű írás, melyre száz évvel ezelőtt bizonyosan nagyobb pontszámot adtam volna.


Népszerű idézetek

Chöpp >!

Most pedig szakadjunk el mindentől, figyeljük közönyös szemlélőként az életet, s nem egy dráma azonnal komédiává változik.

45. oldal

3 hozzászólás
Chöpp >!

Tehát legyen akár festészet, akár szobrászat, költészet vagy zene, a művészet egyetlen célja, hogy eltakarítsa a gyakorlatilag hasznos jelképeket, a megszokott és a társadalom által szentesített általánosságokat, egyszóval mindent, ami elleplezi előlünk a valóságot, hogy magával a valósággal állítson minket szembe.

159. oldal

Kapcsolódó szócikkek: művészet
Chöpp >!

A művészet nyilvánvalóan nem más, mint a valóság közvetlenebb látása. De az észlelésnek ez a tisztasága mást is magában foglal: szakítást a hasznos megszokással, az érzék vagy a tudat velünk született és némely területre rögzített érdekmentességét, egyszóval az élet bizonyos anyagiatlanságát, amelyet minden időben idealizmusnak neveznek. Így tehát joggal mondhatjuk, anélkül, hogy a szavak értelmével játszanánk: a mű realizmusa feltételezi a lélek idealizmusát, s csak az idealitás erejével teremthetünk új kapcsolatot a realitással.

159. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idealizmus · művészet · realizmus
Chöpp >!

Egy zuhanás kétségtelenül mindig zuhanás, de más dolog, ha ezért esünk a kútba, mert nem néztünk magunk elé, és megint más, ha azért estünk bele, mert egy csillagot követtünk a tekintetünkkel.

51. oldal

Chöpp >!

    Mi a művészet célja? Ha a valóság közvetlenül érintené érzékeinket és tudatunkat, ha közvetlenül kapcsolatot teremthetnénk a dolgokkal és önmagunkkal, a művészet, gondolom, felesleges volna, vagy pontosabban, mindannyian művészek volnánk, mivel lelkünk minden rezdülése a természet ritmusát követné. Szemünk, emlékezetünk segítségével utánozhatatlan képeket szelne ki a térből és rögzítené az időben. Tekintetünk az emberi test élő márványából faragott szobortöredékeket ragadna meg mozgásuk közben, oly szépeket, mint az antik művészek ábrázolásai. Lelkünk mélyén olykor vidám, gyakrabban panaszos, de mindig eredeti zenét, vagyis belső életünk szakadatlan melódiáját hallanánk. Mindez körülöttünk van, bennünk van, s mindebből semmit sem érzékelünk tisztán. A természet közt és közöttünk, de tovább megyek, köztünk és tudatunk közt, valami fátyol feszül, sűrű fátyol a köznapi ember számára, könnyű, szinte átlátszó fátyol a művész és a költő számára.

154. oldal

Kapcsolódó szócikkek: művészet
2 hozzászólás
Chöpp >!

Kapcsolatban lenni a dolgokkal és az emberekkel, csak azt látni, ami van, csak arra gondolni, ami értelmes, mindez szakadatlan szellemi erőfeszítést igényel. A józan ész ez a folytonos erőfeszítés, vagyis munka.

187. oldal

aled P>!

…mert hiszen a komikum az élet és a művészet között lebeg.

Chöpp >!

De legtöbbször lelkiállapotainknak is csak külső megnyilvánulásait vesszük észre. Érzéseinknek csak személytelen oldalát ragadjuk meg, azt, amelyet a nyelv egyszer s mindenkorra feljegyezhetett, mivel ez azonos feltételek mellett nagyjában azonos minden embernél. Így az egyéniség, a miénket is beleértve, kisiklik a kezünkből. Általánosságok és jelképek közt mozgunk, mint valami zárt porondon, ahol erőnk hasznosan mérkőzhet más erőkkel; és megigézve a cselekvéstől, amely, hogy javunkat szolgálja, minket is a maga számára kiválasztott területre vonz, valami közbeeső zónában élünk, a dolgok és magunk közt, kívül a dolgokon és kívül önmagunkon is.

156. oldal

Chöpp >!

Élni annyit tesz, mint cselekedni. Élni annyit jelent, hogy csak a hasznos benyomást fogadjuk el a tárgyakból, és mi is hasonlóképpen reagálunk: így aztán minden más benyomás elhomályosodik, vagy csak zavarosan ér hozzánk. Nézek, és azt hiszem, hogy látok, figyelek, és azt hiszem, hogy hallok, magamba mélyedek, és azt hiszem, hogy a szívemben olvasok. De amit a külső világból látok vagy hallok, csak annyi, amit érzékeim kiválogatnak belőle, hogy világosságot derítsenek magatartásom számára; magamból azt ismerem meg, ami a felületet érinti, ami részt vesz a cselekvésben. Érzékeim és tudatom tehát csupán a valóságnak a gyakorlat számára egyszerűsített formáját közvetítik felém. Abban a képben, amelyet a dolgokról és önmagamról adnak, elmosódnak az ember számára felesleges különbségek, az ember számára hasznos hasonlóságok hangsúlyt kapnak, s előre kirajzolódnak azok az utak, amelyeken cselekvésem elindulhat. Ugyanezeken az utakon járt előttem az emberiség. Minden dolog máris osztályozva van, aszerint, milyen hasznot húzhatok belőle. Ezt az osztályozást veszem észre, sokkal inkább, mint a dolgok színét és formáját.

155. oldal

aled P>!

…ha egy teremben, ahol táncolnak, befogjuk a fülünket, hogy ne halljuk a zenét, a táncosok mindjárt nevetségessé válnak a szemünkben. Hány emberi cselekedet állná meg az ilyen próbatételt?


Hasonló könyvek címkék alapján

Georges Bataille: Az erotika
Bacsó Béla: Az elmélet elmélete
Bacsó Béla: „Az eleven szép”
Fenyves Márk – Dienes Valéria – Dienes Gedeon: A Tánc reformja a mozdulatművészet vonzásában
Jacques Rancière: Esztétika és politika
Boris Groys: Az utópia természetrajza
Byung-Chul Han: A szép megmentése
Jean-Paul Sartre: Drámák I-II.
Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben
Maurice Blanchot: Az irodalmi tér