A ​nevetés 77% 26 csillagozás

Az ,hogy mit találunk viccesnek az függ attól, hogy milyen társadalomban élünk, milyen környezetben szocializálódtunk és mi az érdeklődési körünk.
Én például rengetegféle humort szeretek, de mindig megtudom érteni azokat is, akik egyszerűen nem értik például az angol humort.
A kötet olvastatta magát és kifejezetten érdekes volt.

Bevallom, tobbszor megfordult a fejemben, hogy leteszem ezt a konyvet. Filozofia szakon vegeztem, igy a szoveg nehezsege/tomenysege nem zavart, ez a legtobb olvasmanyunknal sokkal konnyedebb mu (ha eszembe jut Heidegger neve, meg ma is kiraz a hideg…). Az elso essze alatt komolyan atgondoltam az eletemet. Tudom, nem zsenialis a humorom, de egy futas kozben megbotlo ember, egy fekete vagy egy testi deformitassal elo ember latvanya engem nem ingerel nevetese. Az allitolagos vicces videokon, amiken mindenfele baleseteket mutatnak en soha nem tudtam nevetni, helyette osszerezzenek a fizikai fajdalomtol, amit a szereplok atelhetnek. A Bergson szerint nevettetesre keszteto bohocoktol gyerekkent sirtam, mara mar csak az ertetlenseg maradt, hogy ebben mi a vicces. Szoval sokaig ugy tunt, vagy en vagyok gikember, vagy nagyon mast gondolunk a nevetesrol es annak kivalto okairol. Aztan a masodik esszetol kezdve vegre erdekes lett a konyv, vegre elkezdett hasonlitani egy filozofiai okfejtesre, es amit a szinhazi eszkozokrol, a vigjateki szituaciokrol es elemekrol, a jellemkomikumrol is, az mar igazan erdekes volt, es nagyban azonosulni is tudtam azzal, ami mellett Bergson ervelt. Orulok, hogy az elso nehezseg utan nem adtam fel.

Bergson nevét eddig csak Babitsnál említették meg nekem, akkor is az időfilozófiájáról volt szó. Az, hogy ez a kis tanulmány létezett arról csak egy Libriben szereztem tudomást. Tulajdonképpen próba szerencse alapon megvettem és nem lőttem mellé.
Az író itt a nevetés mechanizmusait és miértjeit vizsgálja, páratlan emberismerettel. Két nagyon fontos dolgot tanultam ebből a könyvből:
1. Csak az lehet nevetséges, ami emberi.
2. Csak az lehet nevetséges, ami elüt a megszokottól.
Bergson nagyban alapoz a francia vígjáték és bohózat kultúrára, ami néhol nehezíti az olvasást, azonban ezek könnyen átugorhatók, mert az író legalább megadja a tárgyalandó jelenet kontextusát.
Amit még kiemelnék az az, hogy Bergson kifejezetten könnyű tollú író volt, és látszik, hogy nem esett nehezére a gondolatainak szavakba öntése, így kevésbé lesz szakszöveg jellege a műnek.

Az előszóban említést tesznek arról, hogy a Szerző népszerű filozófus volt, aki olyan szinten közérthetően adta elő elméleteit, hogy még a hölgyek is eljöttek az előadásaira, és ha nem is értették meg tisztán a hallottakat, legalább próbálkoztak… (khm, -.-)
Szóval, maga a szöveg valóban érthető volt, nagyon egyszerű hasonlatokat és példákat hozott fel, hogy alátámassza feltételezését, miszerint minden nevetésre gerjeszt, ami élőlényhez, vagy természeti folyamathoz képest túlságosan gépies. Sok dologra rávilágított, új ismereteket is szereztem általa, hiszen ez idáig sosem gondolkodtam el azon, miért nevetek ha nevetek, mitől számít egy alkotás humorosnak, illetve mi a humor, mint önálló tényező.
Úgy éreztem, hogy a gondolatmenet az utolsó negyedében eléggé elrugaszkodik a kitűzött témától, ahol már a jellemkomikumot fejtegeti, ez okból pedig inkább személyiségtípusokat boncolgat. Ráadásul az utolsó oldalban hajlandó megemlíteni (de tényleg csak megemlítés szintjén) a nevetés árnyoldalát, azaz, a másik fél megalázását, vagyis a humor gonosz oldalát. Oké, hogy a könyvben csakis és kizárólag a pozitív humort hivatott megvitatni, de talán társadalmi, szociológiai szempontból pont ez utóbbi lett volna fajsúlyosabb téma.
Plusz nagyon sokszor reflektál konkrét humoros színpadi művekre, főként Moliérre, és ha pont olyan történetből csempész át egy jelenetet, melyet ismerek, akkor az előbb említett nagy igazság valóban érvényét látszik megnyerni. Még nem néztem utána az írás keletkezési idejének, de gyanítom, hogy az elmélet írásakor még nem volt elterjedve annyira a film, mert talán egyszer sem említ filmműveket. Ez okból, még ha a maga idejében szenzációnak számított a nevetés ily módon való elemzése – és nagyrészt szerintem ma is helytálló – ma már egy icipicit megkopott az aktualitása. De mentségére legyen, hogy előrevetít olyan módszereket, melyek azóta minden bizonnyal bekövetkeztek már (pl. a nevetés pillanatában az egyén neurológiai vizsgálata).
Az utolsó pár oldalt és a mű korát leszámítva élvezetes és tanító jellegű írás, melyre száz évvel ezelőtt bizonyosan nagyobb pontszámot adtam volna.