„– Mire fogjátok használni a másik szobát? – kérdezi apa, szemlátomást nem gondolva másra, csak az üres szobára, nem érzékelve, hogy mi hiányzik, hogy annak a szobának a tíz négyzetméterét a ki nem mondott remény és várakozás törmeléke tölti be."
„Bizonyos szempontból könnyebbnek tűnik a szülői mintáktól való eltérés, ha az ember traumatikusabb élményeken esett át, ha nagyobb árulás áldozata volt. A kis hibákat észre sem vesszük, mondom, csak sokkal később, és akkor is csak az élet nagyobb összefüggéseinek fényében."
indokolatlanul sokáig tartott elolvasnom, de ez egyáltalán nem a könyv hibája. a könyvvel nincs semmi baj, maximum annyi (és ezért 4 csillag), hogy számomra lehetett volna kicsit feszesebb a tempó, elbírtam volna viselni még több lappangó feszültséget a sorok között. érdekes volt egy norvég család mindennapjaiba belecsöppeni, egy (sajnos) mindennapi drámába, hogy két ember úgy dönt, hogy hosszú házasság után elválik. örülök, hogy nem egy ember szemszögéből ismerjük meg a történéseket, hanem a három testvéren keresztül és általuk kicsit belelátunk igazából a család összes szereplőjének nézőpontjába, megéléseibe. elvált szülők gyermekeként mindhármukkal tudtam valamennyire azonosulni, de a legjobban talán Ellen és Liv bőrébe sikerült belebújnom. nagyon kemény témákat feszeget a regény, érdemes olvasás előtt felvértezni magunkat; talán ez nekem nem is sikerült elég jól, túl sok volt a kapcsolódási pont, a végére már eléggé megviselt, örültem, hogy csak 256 oldal. bővebben értékelni nem tudom, mert akkor túlságosan személyessé válna az értékelésem, azt pedig nem szeretném.
„Napjaim legnagyobb részét az a gondolat teszi ki, hogy valószínűleg soha nem lehet gyerekem, meg vagyok győződve erről, kétségbe ejt, feldühít és félelemmel tölt el – ennek ellenére egy krízishelyzetben az első és legerősebben feltörő gondolat a mélyen gyökerező és egyértelmű tudás, hogy lesz gyerekem. A meg nem született gyerekem gondolata. Vajon ez csak biológia, vajon ugyanezt fogom gondolni ötvenévesen is?"
„Az irodájában ültünk, és Simen néma csendben volt, amíg az orvos az asszisztált reprodukciós eljárást magyarázta. Láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát, és nekem is ugyanolyan abszurd volt hallgatni, hogy valaki orvosi szakkifejezésekkel magyarázza azt, aminek privát és természetes folyamatnak kéne lennie, azt, ahogy az ember gyereket nemz. Nincs más remény, a gyerekünk egy laboratóriumi műanyag csészében fog megfoganni."