Pettigrew ​őrnagy utolsó csatája 71 csillagozás

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Edgecombe ​St. Mary domboktól övezett apró angol falucska. Itt éli csendes életét a nyugállományú Pettigrew őrnagy, a regény szikár, lovagias, lefegyverző modorú főhőse. Mindennapjainak sarokkövei azok az értékek, melyekre az angol férfiak nemzedékek óta oly nagy hangsúlyt fektettek: tisztesség, kötelességtudás, illendőség – és a kitűnő angol tea. Az életvitelében megrögzött őrnagytól távol állnak a modern világ olyan „vívmányai”, mint például a könnyed erkölcs vagy az Internet.
Miután öccse váratlan haláláról értesül, az özvegy őrnagy és a helyi csemegebolt pakisztáni származású – s szintén özvegy – tulajdonosa, a szép Mrs. Ali között lassan szívbéli barátság bontakozik ki. Az őrnagy a vidéki angol úriember megtestesülése, tősgyökeres helybéli. Mrs. Ali viszont hiába született angol, származása miatt menthetetlenül jövevénynek – egyúttal kívülállónak – minősül. Vajon a kapcsolatuk kiállja-e a nehézségek okozta próbákat, nem rombolják-e szét azok a veszélyek, melyeket akkor… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Cartaphilus, Budapest, 2014
350 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632662763 · Fordította: Kada Júlia

Enciklopédia 11


Kedvencelte 5

Most olvassa 2

Várólistára tette 60

Kívánságlistára tette 33


Kiemelt értékelések

meseanyu P>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

A végében egy kicsit csalódtam, valahogy összecsapott volt nekem, de egyébként ez egy nagyon intelligens és ugyanakkor szórakoztató könyv, egy nagyon szerethető főhőssel. Pettigrew őrnagy a maga erkölcsi szilárdságával és fanyar humorával fajtájának, a mára már kihalófélben lévő igazi angol úriembernek a mintapéldánya. A regény pontos és vicces társadalomkritika, ugyanakkor kedves, romantikus történet egy nem mindennapi pár viszontagságairól. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az angol vidék hangulatát, a nem nyálas szerelmi történeteket, és a gördülékenyen, mégis igényesen megírt szórakoztató irodalmat.

Belle_Maundrell>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Mindig is nagyon bejött nekem a vidéki Anglia hangulata, és Edgecombe St. Mary-ben is remekül éreztem magam Pettigrew őrnaggyal. Fura, de azok után, hogy évekig mereven tartózkodtam az olyan könyvektől, amiknek öreg a főszereplője, mostanában egyre több ilyen okoz pozitív csalódást. (Még mindig Ove van az élen.)
A történet elég lassan csordogál, de olyan bűbájos és nyugis, hogy örömmel sodródtam vele komótos tempóban. Pettigrew őrnagy és Mrs. Ali egymásra találása nagyon édes, tényleg igazi lelki társaknak tűntek. #Amikor együtt olvastak, az annyira cuki volt, hogy belehaloook.# De nem csak az ő finoman ábrázolt szerelmük kibontakozásáról szól a könyv, hanem érdekes társadalomkritika is. És hiába vonultat fel komoly, aktuális problémákat is, mégis nagyon könnyed és humoros marad, szóval tökéletes az egyensúly.
Hősünket és Mrs. Alit leszámítva – kis túlzással – kb. az egész falu az agyamra ment, borzasztó, hogy milyen előítéletes, álszent sznobok voltak. De a legidegesítőbb szereplő dicső címe azért kétségtelenül Rogert illeti; nem is értem, hogy lehetett ilyen hülye fia az őrnagynak.
A címe nagyon találó, tulajdonképpen annyi fronton kell egyszerre helyt állnia, hogy nem is tudom, melyik lehet Pettigrew őrnagy utolsó csatája. Mármint nyilván a szerelemre utal, de ez annyi mindent von még maga után, hogy inkább háború, nem csak egy csata. De a lényeg, hogy megnyerte.

klaratakacs P>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Backman Ove-ja, angol úriember képében. Talán egy kicsit kevésbé humoros, kicsit kevesebbet morog, de ettől igazi angol és úriember. Kevés ilyen tisztelnivalóan szilárd értékrenddel bíró szereplőt írtak meg eddig, ráadásul az ő értékrendje mindenkire egyaránt vonatkozik, legyen az saját, vagy más kultúrájú ember.
A történet lassú, a helyszínt nagyon szerettem, az angol kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, a közösség az egész társadalmat leképezi, annak minden visszásságával. Erős társadalomkritika is a könyv, szóval aki rózsaszín romantikus regényt szeretne, annak nem ajánlott. A két főhős kapcsolata lassú, ahogy az ember 50+-os korában már nem hebehurgyáskodhat, számtalan környezeti tényező hat rá, akit nem lehet ifjonti erővel figyelmen kívül hagyni.
Van itt generációs ellentét is, a vidéki-városi élet egymásnak szegülése, kasztok, gyász, családi befolyás, minden, ami egy remek könyvhöz kell, gyönyörű stílusban megírva.

ppeva P>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Élvezetes olvasmány volt, szórakoztató, humoros és bájos, kár, hogy belezavart néhány Holly-Bollywoodos megoldás. A regény fő kérdését megjelenítő multikulturális rész is kicsit amerikai szórakoztató irodalmas lett.
Fanyar angol humorral olvas be az írónő (angol születésű, felnőtt kora óta Amerikában él) a beszűkült, begyepesedett angol vidéki közösségnek, a majmolásnak, sznobizmusnak, törleszkedésnek, fontoskodásnak. A lecsúszott lordoknak, a felkapaszkodni vágyó bankfiúknak, a pöffeszkedő befutottaknak, a pénzes amerikaiak előtt hajbókolóknak, a teázás, csevegés, golfklub és vadászat kőbe vésett szabályainak, a látszat-toleranciának, meg sok-sok egyébnek.
A fő kérdésen kívül két olyan vonal volt, amire értően és egyetértően tudtam bólogatni, és jókat derültem. Az egyik az, hogy az ember, ha középkorú, akkor is ragaszkodjon a saját önálló életéhez, és joga van hozzá, hogy azzal élje le a maradék életét, akivel ő szeretné. A másik pedig az idősödő szülő és a felnőtt gyerek viszonya. Mert nem csak a szülőkre jellemző ám a beleavatkozás, belepofázás, az önző érdekek szeretet, gondoskodás mögé rejtése.
Pettigrew őrnagyot nagyon bírtam. Eljárt felette az idő, kezdi érezni, hogy „kiment a divatból” mindaz, amit ő képvisel, sokszor fogalma nincs, mit kellene tennie. Évekkel ezelőtt elvesztette az „iránytűjét”, a feleségét, aki segített neki áthidalni a mindennapi kapcsolatok problémáit. De bármily nehezen is tud az új helyzetekhez alkalmazkodni, felvállalja azt, amit fontosnak, igazságosnak, fair-nek érez. Ő a legjobb fej az egész csapatban.
(Ez egy felszíni értékelés volt, mélyebb nem lesz.)

Mariann_ P>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy egy ids úriember, az időseknek pedig megvan a kialakított véleményük, életvitelük, nehezen változtatnak, változnak.
Az elején úgy tűnt, hogy őrnagyunk is ilyen makacs.
Mrs. Ali szintén özvegy, addig-addig kerülgetik egymást, míg felmerül, hogy jól érzik magukat egymás társaságában, akár több is lehet ebből a szimpátiából„ de akkor változtatni kell.
Engem ez a két kedves idős ember története érdekelt ebben a könyvben.
A többi szereplővel alig foglalkoztam, unalmasak , mellékesek voltak.
Amúgy egy lassan kibontakozó történet volt sajátos hangulattal.

kritta>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Nagyon szerettem olvasni a regényt és annak ellenére gyorsan haladtam vele, hogy maga a történés inkább csak csordogált. Elmaradtak a hirtelen csapongások és világmegváltásra törekvő gondolatok, egyszerűen az angol humor és életérzés került az előtérbe egy remek témával kiegészítve. Bebizonyosodott, hogy még idősebb korban is lehet gyönyörű egy félszeg, a társadalom ítéletétől rettegő szerelem.

http://konyvlelo.blogspot.hu/2016/10/helen-simonson-pet…

Pöfivonat>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagyot mindenkinek. *.* Kellemesen romantikus olvasmány, ahol egy angol úriember tényleg úriember és aki után folyamatosan sóhajtoztam. :D És egy könyv, aminek a hátulján lévő ajánlás tényleg hihető: „Hosszú idő után az egyik legelbűvölőbb szerelmi történet.”

kolika>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Kicsit csalódás a könyv. Pettigrew őrnagy a szokások, beidegződések rabja. Azt is mondhatnám, hogy kicsit begyepesedett. Ha azt nézem, hogy hogyan vélekedik dolgokról, emberekről, akkor teljes mértékben igaz ez a kijelentés.
Ő igazából jól elvan, éli a megszokott életét – igaz, hogy jócskán hiányzik a felesége, aki kapocs volt a furcsaságai és a világ között – , de aztán minden bonyolódni kezd körülötte. A testvére halálával, előkerül az apai hagyaték ügye, s a feltünő szereplők sem hagyják, hogy menjen minden a maga medrében.
Rendkívül furának találom az őrnagy és a fia kapcsolatát. Kicsit mind a kettő meg akarja mutatni, hogy több a másiknál, amely hol a gazdagság fitogtatásában, hol a híres puska birtoklásában s az ezzel való bánásmódban mutatkozik meg. Nem nagyon fedezem fel, hogy bensőséges kapcsolat lenne köztük. Az apa el-elgondolkodik azon, hogy ez miért is van így, de nagyjából minden kimerül a gondolkodásban.
Mrs. Alival kapcsolatos ébredező érzelmei csak tovább bonyolítják az őrnagy életét, főleg, hogy a településben eléggé kirekesztettek a társadalmi érintkezésből a nem angol származású emberek.
A főszereplő utolsó csatába lendül, hogy kiálljon a választottjáért, de bevallom, hogy nem lett így sem túlságosan szimpatikus szereplő. Ez a tette szép, de korábbi megnyilvánulásai nem tudták felülírni a már kialakult véleményemet a főszereplőről. Kicsit lágyították rajta, de számomra nem lett egyértelműen nyertes ebben a csatában.

kicsiboszi P>!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Már olvasás közben is töprengtem, hogy négy, vagy csak három és fél csillagot adjak. Végül maradt a négy, mert ez egy jó könyv, csak nem nekem való még. A fiatalabbaknak szánt könyvekkel jól kijövök, mert voltam fiatal, bepótlom azt a fiatal vagyok életérzést, ami nekem kimaradt. A korombeliekről szóló könyvekkel elvagyok, mert ugyanazt éljük át, és bár sokszor érzem úgy, hogy le vagyok maradva az elvárásokhoz képest, és nem tapasztaltam annyit, mint kellene, azért átérzem ezeket a könyveket. De nagyon nehéz beleélnem magam egy olyan történetbe, aminek a hősei 58 és 68 évesek. Nem csak a koruk miatt. Néha egészen el lehetett róla feledkezni, mert mindenki nagyon fiatalos volt, az őrnagy barátai néha egyenesen gyerekesek voltak. Nehéz volt olvasnom, mert a szereplők személyisége is távol állt tőlem. A történet lassú, nincsenek benne nagy csúcspontok, csavarok és izgalmak, mondhatni, nyugdíjas tempóban haladunk. Kellemes olvasmányélmény volt. A mondanivalója amúgy Magyarországra vetítve egész aktuális, mert az időskori szerelem, generációs különbségek mellett olyan kérdéseket is feszeget, mint a bevándorlók beilleszkedése, társadalmi különbségek, és a színlelt befogadás.

theodora >!
Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Nem csupán egy különleges szerelmi történetet kapunk: tele van ellenpólusokkal és fontos kérdésekkel a könyv – a családi hagyományok és a mai normák, a generációs különbségek, a tisztelet és a büszkeség kérdése, az nemzetiségi-kulturális ellentétek, a befogadás kérdése, egy szűk csoport, az angliai falu tagjainak viszonyrendszere.

A könyv elején-közepén még féltem, hogy összességében nem lesz jó élmény ez a könyv, mivel sok szereplőt legszívesebben kupán vágtam volna valami súlyossal. Kezdve Pettigrew önző, feltörekvő fiával, a falusi sznob pletykafészkekig bezárólag. Na azért voltak itt kedves, szerethető, erős karakterek akik megmentették az élményt, meg persze az angliai helyszínek is sokat dobtak nálam a latban. Nagyon tetszett Pettigrew humora, többször felnevettem az elmés verbális tőrszúrásai miatt.


Népszerű idézetek

Cheril>!

Már elfelejtette, hogy a bánat nem egyenes vonalban csökken, vagy lassan ereszkedő ívben, mint a gyerekek számtankönyvében a grafikonok. Inkább olyan, mintha egy halom kerti hulladék lenne a testében, tele súlyos rögökkel és tüskés ágakkal, amelyek akkor szúrják meg, amikor a legkevésbé számít rá.

36. oldal

Cheril>!

Talán az evolúció, gondolta, valami alkalmazkodó gén készteti az angolokat arra, hogy vidám szabadtéri programokat tervezzenek lankadatlanul, holott szinte biztosra vehető, hogy esni fog.

40. oldal

Cheril>!

Jobb, ha az ember nem avat a bizalmába senkit. Soha nem felejtenek, és ha évek múlva összefutsz velük az utcán, látod, hogy az arcodról még mindig az a bizalmas közlés jut az eszükbe, érzed abból, ahogy a nevedet kimondják, és megszorítják a kezedet.

81. oldal

ppeva P>!

Az őrnagy belépett a gyéren bútorozott nappaliba, ahol rögtön földbe gyökerezett a lába egy gigantikus fekete üvegmosó kefe láttán, amely feltehetőleg karácsonyfának minősült. A mennyezetig ért, kizárólag kisebb és nagyobb ezüstgömbök díszítették, és száloptikás hegyű ágai jóvoltából kék fényhullámokban tündökölt. – Te jó ég, ilyen a karácson Hadészban?
– Roger ragaszkodott hozzá. Állítólag nagyon elegáns. – Sandy egy távirányítót tartott a kandalló felé, s lángok ragyogták be a fehér kavicsokkal teli tűzkosarat. – Én idelent hagyományosabb karácsonyt akartam, de mivel ez egy vagyonba került, és jövőre már kimegy a divatból, bedobtam a kocsiba és lehoztam.
– Én általában jobban kedvelem a helyi árut – mondta tétován az őrnagy, amíg a lány kitöltött egy nagy sherryt annyi jégre, hogy nagyon kellett sietnie, ha nem vizet akart inni.
– Igen, tudom, förtelmes.
– Esetleg tavasszal kölcsönözhetnénk kéménysepréshez.

271-272. oldal

ppeva P>!

– Talán ha Gertude kicsit jobban adna magára, rávehetnénk amerikai barátunkat a hagyományosabb megoldásra – sóhajtott fel Dagenham.
– Mármint a házasságra?
– Tudja, az anyja híres szépség volt. De ő akkor a legboldogabb, ha trágyát lapátol az istállóban. Az én időmben ez nem lett volna baj, de manapság mindenki elvárja, hogy a felesége olyan ragyogó nő legyen, mint a szeretője.
– Ez felháborító. Hogy a csodába tudják megkülönböztetni őket?
– Ezt mondom én is. – Dagenham meg sem hallotta az iróniát a kérdésben.

224. oldal

Belle_Maundrell>!

– Semmi sem kezdi ki úgy a jellemet, mint a pénz – bosszankodott az őrnagy.

225. oldal

Kapcsolódó szócikkek: pénz
Sozora >!

– … Magának persze igaza van, de én azt mondom, mindegy, mit olvas az ember, ki a kedvenc szerzője, mi a legkedvesebb témája, csak olvasson. Még az sem fontos, hogy a könyv a sajátja legyen. – Szomorkás tekintettel simított végig a könyvtári könyv sárga műanyag borítóján.

62. oldal / Ötödik fejezet

Bastia>!

Átkozta magát, amiért verőfényes napra számított. Talán az evolúció, gondolta, valami alkalmazkodó gén készteti az angolokat arra, hogy vidám szabadtéri programokat tervezzenek lankadatlanul, holott szinte biztosra vehető, hogy esni fog.

41. oldal

ppeva P>!

– Roger nem szívesen beszél a vallásról, igaz? Se a vallásról, se a politikáról – számolta az ujjain Sandy –, a szexről is csak homályos célzásokban… nem csoda, hogy ti angolok az időjárás megszállottjai vagytok, szívem.

176. oldal

ppeva P>!

Az őrnagy elképzelte magát, amint a nap végeztével besétál a boltba, körüllengi a puskapor meg az esőáztatta bőr illata, tarisznyájából előbukkan egy szivárványszínű gácsér. A férfi ősi ételajándéka volna a nőnek, és a szándék megnyugtatóan egyszerű kinyilvánítása. Csakhogy manapság nem tudhatja az ember, nem találja-e valaki sértőnek, ha egy véráztatta döglött gácsért ajándékoznak neki, melynek melle tele van fogtörő söréttel, s nyaka kutyanyáltól ragad.

208. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Jane Austen – Seth Grahame-Smith: Büszkeség és balítélet meg a zombik
Cassandra Clare: A hercegnő
Jeffrey Archer: Majd az idő eldönti
Lisa Kleypas: Az ördög télen
Charlotte Brontë: A lowoodi árva
Julianne Donaldson: Edenbrooke örököse
Charlotte Brontë: Jane Eyre
Lisa Kleypas: Ördöngös tavasz
Jodi Taylor: Semmi lány
Elizabeth Hoyt: A sötétség hercege