Régen olvastam állatos könyvet, most tudatosult ez bennem. Pedig fiatalon sokat olvastam, Fekete István könyveit, aztán a magyar vadászírókat, nem csak Széchenyit és Kittenbergert, voltak sokan, később megismertem Durrellt, de beugrik pl. egy könyv a Delfin sorozatból, egy finn írótól, amiben egy ragadozómadarat nevelnek fel, abból tanultam meg, hogy a felnevelt vadállatot a szabadon engedéskor el kell üldözni, hogy kialakuljon benne a félelem az ember iránt, és ne menjen oda később bárkihez. És ha elővenném a régi füzeteket, amikbe az olvasmányaimat írtam fel, akkor még számos hasonló könyv bukkanna fel a múltból. Úgy tűnik, hogy a megkomolyodással valahogy az állatos olvasmányok is kikoptak.
Pedig Macdonald regénye azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül ifjúsági téma. Sőt. Az írónő regénye két csapáson fut előre, az egyik az apja halála, ami nagyon megrendítette, a másik pedig egy héja idomítása, ami szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Illetve van egy mellékszál, T. H. White író, aki szintén felnevelt egy héját, amiről könyvet is írt, az ő története is szervesen beépül a szövegbe.
Aki nincs otthon a témában, az jobb ha tudja, hogy a héja beszoktatása jóval nehezebb feladat, mint a sólyomé. Ha a sólyom az egy vadászeb, akkor a héja egy farkas, hogy egy rossz hasonlattal érzékeltessem. Macdonaldnak valami hasonló kihívásra volt szüksége, ami segített neki feldolgozni apja váratlan halálát. Mindjárt leszögezem, hogy a regényben nem uralkodik el a gyász közvetlen megélése, sőt, ez az érzés inkább csak bujkál a szövegben, megfelelő pillanatokban a felszínre kerülve. A fő téma a küzdelem egy idegen lénnyel. Hogyan alakítsunk ki kapcsolatot valamivel, ami teljesen idegen tőlünk, amit ugyan hajlamosak vagyunk antropomorfizálni, de ennek semmi értelme, ez csak tévútra vezet (ami jól meg is jelenik White történetében, aki gyakorlatilag, tudtán kívül egy kudarc történetét örökítette meg könyvében). Ez a kemény, és sokszor reménytelennek tűnő küzdelem vetekszik a gyász feldolgozásának ugyancsak kemény feladatával.
Macdonald szépen ír. Nem tudom, van-e nyelv, amiben még a „szép” össze van kapcsolva az irodalommal, és nem a literatúra valamelyik alakját használja, de itt tényleg értelmet nyer a szép, a szöveget még csak meg sem legyinti a giccs szele, és szépsége nem csupán a mondatok megformálásában mutatkozik meg, de a gondolatisága is annyira kiegyensúlyozott, hogy pillanatig sem éreztem, hogy az olvasó könnyeire pályázik. Macdonald újra értelmet ad a tájleírásnak, amit poros kötelező olvasmányok gyűlöltettek meg emberek tömegeivel. Ahogy a héjának nincs értelme természetes környezete nélkül – végig az az érzésem volt, hogy bármikor választhat a kesztyű és a szabad égbolt között –, úgy Helen sem csupán egy gondolataiban létező konstrukció, hanem része a környezetnek, és ez a kötelék nagyban segíti a gyásza feldolgozásában.
Olvasás közben többször hátralapoztam az írónő portréjához, hogy megnézzem magamnak, tényleg ezzel a nővel történtek meg a dolgok, amik itt le vannak írva. Egy teljesen hétköznapi arc, se nem szép, se nem csúnya, meg nem mondanám, hogy egyetemi tanár, vagy pénztáros, hogy kemény csaj, vagy csak a Prozac tartja éppen egyben, és ez megnyugtató, mert ezt sugallja, hogy még bármelyikünknek megvan az esélye, hogy megszelídítsen egy héját.