H, ​mint héja 66 csillagozás

Helen Macdonald: H, mint héja

Helen ​Macdonald kislány korában elhatározta, hogy solymász lesz: megtanulta a rejtélyes szakkifejezéseket, és elolvasta a mesterség klasszikusait. Évekkel később, amikor az édesapja meghalt, s őt letaglózta a bánat, fejébe vette, hogy felnevel egy héját, Mabelt. Elszántan látott neki a nehéz és különös feladatnak: a vad és szabad állat idomításának.
A H, mint héja könyörtelenül őszinte beszámoló a gyásszal való megbirkózásról. Emlékekről szól, a természetről, és arról, hogy miként lehet összebékíteni az elmúlást az élettel és a szeretettel.

A fájdalom öntörvényű, akarata van. Ráveti magát az egyetlenre, a többi érzéket háttérbe szorítja. Intenzitása figyelmeztet: az élet úgy csap le, mint a héja. A veszteség megszelídíthetetlen.
Karafiáth Orsolya

A H, mint héja nem csupán élvezetes olvasmány, de arra is rámutat, hogy egy ragadozó madár társ lehet, mert a szerető gondoskodás állatot és embert egymás szövetségesévé teszi.
dr. Sós Endre
(tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552582 · Fordította: Makovecz Benjamin
>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · ISBN: 9789633553091 · Fordította: Makovecz Benjamin

Enciklopédia 6

Szereplők népszerűség szerint

Henri Cartier-Bresson

Helyszínek népszerűség szerint

Gloucestershire


Kedvencelte 9

Most olvassa 8

Várólistára tette 84

Kívánságlistára tette 37


Kiemelt értékelések

Csabi >!
Helen Macdonald: H, mint héja

Régen olvastam állatos könyvet, most tudatosult ez bennem. Pedig fiatalon sokat olvastam, Fekete István könyveit, aztán a magyar vadászírókat, nem csak Széchenyit és Kittenbergert, voltak sokan, később megismertem Durrellt, de beugrik pl. egy könyv a Delfin sorozatból, egy finn írótól, amiben egy ragadozómadarat nevelnek fel, abból tanultam meg, hogy a felnevelt vadállatot a szabadon engedéskor el kell üldözni, hogy kialakuljon benne a félelem az ember iránt, és ne menjen oda később bárkihez. És ha elővenném a régi füzeteket, amikbe az olvasmányaimat írtam fel, akkor még számos hasonló könyv bukkanna fel a múltból. Úgy tűnik, hogy a megkomolyodással valahogy az állatos olvasmányok is kikoptak.
Pedig Macdonald regénye azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül ifjúsági téma. Sőt. Az írónő regénye két csapáson fut előre, az egyik az apja halála, ami nagyon megrendítette, a másik pedig egy héja idomítása, ami szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Illetve van egy mellékszál, T. H. White író, aki szintén felnevelt egy héját, amiről könyvet is írt, az ő története is szervesen beépül a szövegbe.

Aki nincs otthon a témában, az jobb ha tudja, hogy a héja beszoktatása jóval nehezebb feladat, mint a sólyomé. Ha a sólyom az egy vadászeb, akkor a héja egy farkas, hogy egy rossz hasonlattal érzékeltessem. Macdonaldnak valami hasonló kihívásra volt szüksége, ami segített neki feldolgozni apja váratlan halálát. Mindjárt leszögezem, hogy a regényben nem uralkodik el a gyász közvetlen megélése, sőt, ez az érzés inkább csak bujkál a szövegben, megfelelő pillanatokban a felszínre kerülve. A fő téma a küzdelem egy idegen lénnyel. Hogyan alakítsunk ki kapcsolatot valamivel, ami teljesen idegen tőlünk, amit ugyan hajlamosak vagyunk antropomorfizálni, de ennek semmi értelme, ez csak tévútra vezet (ami jól meg is jelenik White történetében, aki gyakorlatilag, tudtán kívül egy kudarc történetét örökítette meg könyvében). Ez a kemény, és sokszor reménytelennek tűnő küzdelem vetekszik a gyász feldolgozásának ugyancsak kemény feladatával.
Macdonald szépen ír. Nem tudom, van-e nyelv, amiben még a „szép” össze van kapcsolva az irodalommal, és nem a literatúra valamelyik alakját használja, de itt tényleg értelmet nyer a szép, a szöveget még csak meg sem legyinti a giccs szele, és szépsége nem csupán a mondatok megformálásában mutatkozik meg, de a gondolatisága is annyira kiegyensúlyozott, hogy pillanatig sem éreztem, hogy az olvasó könnyeire pályázik. Macdonald újra értelmet ad a tájleírásnak, amit poros kötelező olvasmányok gyűlöltettek meg emberek tömegeivel. Ahogy a héjának nincs értelme természetes környezete nélkül – végig az az érzésem volt, hogy bármikor választhat a kesztyű és a szabad égbolt között –, úgy Helen sem csupán egy gondolataiban létező konstrukció, hanem része a környezetnek, és ez a kötelék nagyban segíti a gyásza feldolgozásában.

Olvasás közben többször hátralapoztam az írónő portréjához, hogy megnézzem magamnak, tényleg ezzel a nővel történtek meg a dolgok, amik itt le vannak írva. Egy teljesen hétköznapi arc, se nem szép, se nem csúnya, meg nem mondanám, hogy egyetemi tanár, vagy pénztáros, hogy kemény csaj, vagy csak a Prozac tartja éppen egyben, és ez megnyugtató, mert ezt sugallja, hogy még bármelyikünknek megvan az esélye, hogy megszelídítsen egy héját.

Annamarie P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

széthasadnak a felhők – odanézz
(Wystan Hugh Auden)

S mi az, mi a leginkább széthasíthat bármit is, ha nem a bánat?
Helen Macdonald önéletrajzi könyvét az édesapja halálának feldolgozhatatlan vesztesége ihlette. A szeretett személy elvesztése olyan fájdalmat képes kicsalni az emberből, mely a legkülönfélébb módon ölt alakot, s láthatjuk, ezek megjelenési formája az irodalomban épp oly sokféle. Az elmúlt évben Max Porter: A bánat egy tollas állat könyve jól példázza az irodalom eszközeinek széles tárházát e tekintetben is.
Helen a megküzdéshez egy még nagyobb küzdelmet hív segítségül, egy héja felnevelését. Könyvében ennek a lépéseit rögzíti, miközben láthatjuk, hogy ő maga is milyen harcokat vív az élet legelemibb dolgainak tekintetében….

Teljes bejegyzés: https://annamarie-irkal.blogspot.com/2021/10/macdonald-…

2 hozzászólás
Futóhomok>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Nem olyan régen volt a kérdezz bármit zónában Dragomán György és az egyik válasza különösen megfogott, vissza is kerestem:
„A nagy sztorik is fontosak persze, de én a pontosan elmesélt apróságoknak jobban szoktam örülni. Minél pontosabb a részlet annál jobb. Az a mániám, hogy a kis dolgokat is meg kéne próbálnunk elmesélni egymásnak.”
Ez a könyv magas szintű iskolapélda erre. Honnan vett bátorságot az írónő arra, hogy 340 oldalban mondja el az apja elvesztését követő gyászának minden, de minden mozzanatát?
Az öngyógyítás szándéka nyilvánvaló, mégis napnál világosabb, hogy ez valójában egy egyetemes történet, egyszer könyörtelenül bele kell állnia mindenkinek. A h, mint héja szál így csak másodlagos – bár vitathatatlan, hogy jelentősen mérhetőbbé vált a héjákkal kapcsolatos tudásom, a szerzőnő ragadozó madarakkal foglalkozó kutató is –, a gy, mint gyász szál mellett. Ez utóbbit én óvatosan még ketté bontottam: Helen Macdonald nagyon személyes apasiratója, amire az olvasó rezonál érintettségtől függően. Erről nem írok. És a tárgyilagos vonal, a gyász egész folyamatával kapcsolatos tapasztalás, amit a teljesség igénye nélkül vázlatosan lejegyzek leginkább magamnak, ezért rejtettem: spoiler

kaporszakall>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Három szálból font történet: a lány, aki apját gyászolja, és depresszióját egy héja felnevelésével orvosolja. A héjával töltött idő, mialatt a madár magához szoktatja a gondozóját (mert ez így megy igazából, nem pedig fordítva). És egy irodalmi visszapillantás: madár és ember aktuális összecsiszolódásával párhuzamosan megismerjük T. H. White-nak, az Üdv néked Arthur, nagy király szerzőjének kb. hat évtizeddel korábbi botcsinálta kísérletét is, hogy beidomítson egy héját (aminek kudarcáról ő maga számolt be).

A háttérben az ezredforduló utáni angol vidék: a tájleírások engem gyakran John Hillaby Gyalogszerrel Nagy-Britanniában c. útinaplójára emlékeztetnek – nem a turistalátványosságok photoshoppolt képeit látjuk, hanem a hétköznapi élet tereinek pár jellemző vonással odavetett vázlatát, ami így többet is mond. A gyász, a madár és ember alakuló kapcsolata, az író-előd nyűglődései nem állnak teljesen össze, de kissé darabos szerkezet nem válik a mű kárára. Nem ez volt számomra az év könyve, de elgondolkoztatott, és biztos vagyok benne, hogy sokáig emlékezni fogok rá.

Idecsatolok egy rövid interjút is az írónővel, érdemes megnézni:
https://www.youtube.com/watch…

Bori_L>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Először nem igazán tudtam hová tenni ezt a könyvet (igen, megintcsak nem olvastam utána annak, hogy mit olvasok, pedig kivételesen nem ártott volna). Szépirodalom? Solymászati ismeretterjesztő? Önsegítő könyv? Annak elég fura lett volna, de szerencsére kiderült, hogy az írónőnek nem volt célja, hogy másokat is arra buzdítson, hogy héjanevelésnek adják a fejüket, ha meg akarnak küzdeni a gyásszal (ez ebből az amúgy zseniális interjúból derül ki, érdemes belehallgatni: http://www.abc.net.au/local/stories/2015/05/20/4238550.htm).

Szóval elárulom, amit mindenki tudhat, ha komolyan veszi a fülszöveget: ez egy memoár, amiben Helen Macdonald a saját történetét meséli el. Helen fiatalon vesztette el imádott apját, és a veszteséggel való megküzdésnek egy elég különleges módját választotta: úgy döntött, hogy felnevel egy héját. Ragadozó madarat nevelni nem kis feladat, pláne ha héjáról van szó, ami hírhedten rossz természetű madár. Legalábbis a solymászok körében hírhedt. Szóval Helen beszerez egy héját, akit aztán elnevez Mabelnek. Ami szerintem elég szürreális, de az egész elbeszélésnek van egy kis szürreális beütése, szóval igazából nem kell nagyon megütközni rajta.

Valamilyen szinten mégiscsak önsegítő könyv ez (de azért ne rohanjatok héjáért a boltba!): elmondja, hogy teljesen oké, ha egy ilyen nagy veszteség után összetörsz. Nem fest rózsaszín képet arról, hogy lábra állni könnyű, csak akarnod kell és pozitívan gondolkodni, stb. Őszintén beszél a nehéz napokról, a zuhanásról, a tévelygésről. Arról, hogy mennyire nehéz egy másik élőlény életét a tiédhez kötni, és mennyire nehéz felelősséget vállalni érte, pláne amikor neked is gondjaid vannak. És persze ír még ködös-borongós angol tájakról, a természet szépségéről, ember és héja természet kapcsolatáról. Meg a solymászatról. Sokat. És arról, hogy jutott ki abból a fojtogató labirintusból, ahol annyira könnyű eltévedni, hogy sokan sose találnak ki belőle.

Szóval csak ajánlani tudom. Nem egy könnyű nyári olvasmány a strandra, inkább nyúlós novemberi estéke könyve, de azért bármikor olvasható, ha az ember épp borongani szeretne egy kicsit. Vagy ha éppen ő is keresi az útját.

Még ennél is többet írtam itt: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-19+…

Jacket>!
Helen Macdonald: H, mint héja

A héja nevéről eltekintve – amiről a Csengetett, Mylord? cinikus, öreg konyhai kisegítője jutott folyton eszembe – ez egy gyönyörű történet. Először azért, meg újra rá tudtam csodálkozni a tájleírásra, ami annyira valóságosnak, tapinthatónak tűnt, mintha ott álltam volna és magam is láttam volna. Másrészt azért, mert a gyász folyamatát nem helyezi előtérbe. Finoman, alig észlelhetően ábrázolja és a hangsúlyt a túlélésre helyezi.
Nem sokkal a könyv olvasása után beszélgettem egy solymásszal. Mivel a könyv olvasása előtt semmit nem tudtam a madarak neveléséről, tőle próbáltam megtudni, hogy mennyire lehet valóságos ez a történet: összhangban van az általános madárnevelési tapasztalatokkal vagy egy egyedi tapasztalat leírása? Azt mondta, hogy nem a madarak jelentik a kihívást, ők néhány hónap alatt alkalmazkodnak az emberekhez. A kihívás a madarásznak a saját magán elvégzendő munka, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy ilyen szabadságra termett társat nevelni tudjon. Nekem valahol erről szólt ez a könyv.

HA86>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Ha azt mondanám, hogy az ősi Angliáról – sűrű aljnövényzetű, méregzöld erdőkről, mohával dúsan borított sziklákról, többszáz éves fák göcsörtös gyökerei között bújkáló koboldokról szól –, akkor nagy valótlanságot állítanék. Pedig számomra tényleg erről szólt. Mert mintha minden ide futott volna ki. (Túl azon, hogy ez egy gyászfeldolgozási történet.) Mármint, a régi Angliához: ahhoz a misztikus, ködös, nedves, természetközeli atmoszférához, amit mi, 'idegenek", csak regényekből, filmekből ismerünk. És ami valahol, a vidéki Angliában még mindig él; bár nyilván haloványabban, a civilizáció által szorosan körülfogva, és egyre zsugorodó területre szorítva.

A regény elbeszélője (aki egyébként azonos az íróval) napjaink Angliájának régies, vad oldalával egy héja betörése és kiképzése során kerül kapcsolatba. A régi Angliával pedig azokon a műveken keresztül, amelyeket száz, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt élt sólyom- és héjatulajdonosok írtak, és amelyek a ragadozómadarak nevelésének fortélyaiba avatják be olvasójukat. Az elbeszélő, Helen, gyermekkorától fogva nagy érdeklődéssel olvasta ezeket a műveket, most, felnőttkorában pedig még nagyobb haszonnal forgatja őket, mert útmutatással szolgálnak. Különösen nagy örömét leli az Üdv néked, Arthur, nagy király című regény szerzőjének, T. H. White-nak a művében; a homoszexuális, gyermekkori bántalmazások emlékét hordozó White számára a héjanevelés és az írás egyfajta terápia volt. Más okból kifolyólag, de Helen számára is az, ez a hasonlóság pedig időn átívelő kapcsolatot teremt közöttük.

Nagyon szuggesztív, magával ragadó (igaz) történet; szívből ajánlom! :)

Fiammetta P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Újabb, a gyász feldolgozásával kapcsolatos könyv került a kezembe a nemrég olvasott Ellenpont után. A főszereplő a Goldberg-variációk megtanulásához mérhető nehézségű feladatot választott magának, azonban a héjaidomítás a maga különös terminusaival, szabályaival és szakirodalmával a kívülálló olvasó számára nehezen hozzáférhető, zárt világot alkot. Ez – amellett, hogy a másik ember gyászát szerintem sohasem lehet igazán átérezni, bármennyire szemléletesen van is leírva – engem inkább a külső megfigyelő szerepébe helyezett, amellyel Helen is jellemezte magát.* Ebből a szemszögből megszállottságnak tűnt a maga számára kitalált terápia, de végül mégiscsak célravezetőnek bizonyult.

*Egyébként hihetetlen, hogy mennyi mindent képes észrevenni és megmutatni a természetben, mintha egy David Attenborough-filmet néznék.

Belle_Maundrell>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Ez is egy igazi szép, begubózós könyv. Helen Macdonald nagyon jól ír, olyan finom és szívbemarkoló a stílusa, de közben mégis egyszerű és könnyed marad. Érdekes, hogy mennyire mások a White-ról szóló, tényszerű részek, amik inkább dokumentumszerűek voltak.
Helent nagyon sajnáltam, szomorú volt arról olvasni, mekkora traumát jelentett neki az apja halála, és hogyan merült el egyre jobban a depresszióban. Egészen kicsi, jelentéktelennek tűnő mondatoknak sikerült szíven találni. Talán pont ez az őszinte kitárulkozás tehet róla, hogy annyira át tudtam érezni a helyzetét úgy is, hogy az apám él és virul, és soha nem rajongtam különösebben a ragadozó madarakért. Mabel viszont engem is teljesen elvarázsolt, imádtam, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz Helennel és megismerték a másikat. Közben pedig mégis megmaradt vadnak és szabadnak. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor Helen rájött, hogy Mabel szeret játszani. :)
A legnagyobb „negatívum” sajnos pont a héja természetéből adódik, én ugyanis a bolyhos kisállatok rajongójaként és egy nyuszi büszke lakótársaként ki nem állhattam azokat a részeket, amikor Mabel nyulakra vadászott. Tudom, hogy ez a természetes, nem is számítottam másra, de akkor sem szerettem erről olvasni, és mindig reménykedtem, hogy találnak valami más prédát. Helen hozzáállása viszont tetszett.
Érdekes, hogy kezdetben Helen úgy fogta fel a visszavonulását és a héja nevelését, mintha egyfajta terápia lenne, de közben pont ezzel süllyed még jobban a saját, sötét kis világába. Aztán végül mégis Mabel segített neki visszatérni az életbe.
A tipikus angol táj és időjárás leírása is sokat adott hozzá a hangulathoz, nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett ott az élet.
Kicsit elkámpicsorodtam, amikor az utószóból kiderült, hogy Mabel évekkel később elpusztult, olyan szomorúság áradt abból a szimpla „nagyon hiányzik”-ból. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy nem kell túlragozni valamit ahhoz, hogy átütő ereje legyen. Persze ahhoz kell egy jó író. Remélem, hogy boldog életük volt együtt. És azt is, hogy nem ez lesz az írónő egyetlen könyve, mert nemcsak emberként lett szimpatikus, de alkotóként is.

zia P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Nehezebben haladtam vele, mint terveztem. Sokkal inkább tűnt ismeretterjesztő könyvnek, mint regénynek. Néhol pedig csak egy olyan írásnak, amit a szerző csak saját magának írt, hogy kiírja magából a gondolatait. Az angol táj leírása/bemutatása mindig szépen sikerült és a héja nevelésének folyamata is érdekes volt. Amikor azonban az író teljesen elment ebbe a sötét, depressziós irányba, az nagyon nyomasztó volt. Nekem annyira nem jött át, hogy az egész a gyász miatt történik, mert az apját viszonylag ritkán említette meg. Kicsit inkább olyan volt, mintha benne élne White világában és az az egész valahogy őt magát is behúzza.
Összességében tetszett meg érdekes is, de helyenként nyomasztó.


Népszerű idézetek

Bori_L>!

Az ember keze arra való, hogy kézen fogjon vele más embereket.

251. oldal

8 hozzászólás
Belle_Maundrell>!

A világ tele van jelekkel és csodákkal, amik megtörténnek és elmúlnak, s aki elég szerencsés és elég éber, az megláthatja őket.

315. oldal, 30. Mozog a föld

Annamarie P>!

Az életben mindenből legyen egy kicsi- ahogy mondani szokás. Az én életemben nincs mindenből egy kicsi. Nekem csak a természet van meg a magány.

251. oldal

Annamarie P>!

A fájdalom régészete öntörvényű. Olyan, mint az ásó nyomán kiforduló föld; elfeledett dolgok bukkannak elő belőle.

225. oldal

Annamarie P>!

Az ember keze arra való, hogy megfogja más emberek kezét; és biztos nem egyedül arra, hogy rajta héják üljenek.

246. oldal

Annamarie P>!

A mező szélén autó húz el, benne emberek: mennek a dolgok után, úgy vannak beburkolózva az életbe, mint egy jó meleg kabátba.

251. oldal

Ross>!

Zavaros szégyenérzet önt el. Rögeszmésen ragaszkodtam egy elképzeléshez arról, hogy mi is a héja valójában, ugyanúgy, ahogy azok a Viktória korabeli héjászok, s ez az elképzelés nem volt elég tág ahhoz, hogy ez valóságos héja beleférjen. Soha senki nem mondta nekem, hogy a héják tudnak játszani. Nem írták a könyvek. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. Arra gondoltam, hogy talán soha senki nem próbált játszani velük. Ez rettenetesen elszomorított.

132. oldal

Annamarie P>!

A héják évente egyszer elhullajtják és megújítják a tollazatukat; ebben az időszakban nem röptetik, hanem tágas helyen tartják őket és annyit adnak nekik enni, amennyi csak beléjük fér.

231. oldal

Bori_L>!

Félek a dolgoktól, attól, hogy bajom esik, a haláltól; ezért mindent ki kell próbálnom.

47. oldal

Natalie_Danaisz IP>!

De éjszaka, amikor az eső narancsszínű fénypettyeket festett az ablakra, azt álmodtam, hogy egy héja siklik át a párás levegőn, valahová máshová

33. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem
Richard Osman: Az utolsó ördög
Sun-Mi Hwang: Rügy
Sara Nisha Adams: A könyvlista
Cheryl Strayed: Vadon
Heather Webber: Éjfélkor a Fekete Rigó kávézóban
Milly Johnson: Játszik még a fény
Angela Marsons: Végzetes ígéret
Dani Atkins: Amikor kiolvad a szív
Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája