H, ​mint héja 48 csillagozás

Helen Macdonald: H, mint héja

Helen Macdonald kislány korában elhatározta, hogy solymász lesz: megtanulta a rejtélyes szakkifejezéseket, és elolvasta a mesterség klasszikusait. Évekkel később, amikor az édesapja meghalt, s őt letaglózta a bánat, fejébe vette, hogy felnevel egy héját, Mabelt. Elszántan látott neki a nehéz és különös feladatnak: a vad és szabad állat idomításának.
A H, mint héja könyörtelenül őszinte beszámoló a gyásszal való megbirkózásról. Emlékekről szól, a természetről, és arról, hogy miként lehet összebékíteni az elmúlást az élettel és a szeretettel.
A fájdalom öntörvényű, akarata van. Ráveti magát az egyetlenre, a többi érzéket háttérbe szorítja. Intenzitása figyelmeztet: az élet úgy csap le, mint a héja. A veszteség megszelídíthetetlen.
Karafiáth Orsolya
A H, mint héja nem csupán élvezetes olvasmány, de arra is rámutat, hogy egy ragadozó madár társ lehet, mert a szerető gondoskodás állatot és embert egymás szövetségesévé teszi.
dr. Sós Endre
főállatorvos, Fővárosi Állat- és Növénykert

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · ISBN: 9789633553091 · Fordította: Makovecz Benjamin
>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552582 · Fordította: Makovecz Benjamin

Enciklopédia 3


Kedvencelte 9

Most olvassa 9

Várólistára tette 77

Kívánságlistára tette 32

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Csabi P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Régen olvastam állatos könyvet, most tudatosult ez bennem. Pedig fiatalon sokat olvastam, Fekete István könyveit, aztán a magyar vadászírókat, nem csak Széchenyit és Kittenbergert, voltak sokan, később megismertem Durrellt, de beugrik pl. egy könyv a Delfin sorozatból, egy finn írótól, amiben egy ragadozómadarat nevelnek fel, abból tanultam meg, hogy a felnevelt vadállatot a szabadon engedéskor el kell üldözni, hogy kialakuljon benne a félelem az ember iránt, és ne menjen oda később bárkihez. És ha elővenném a régi füzeteket, amikbe az olvasmányaimat írtam fel, akkor még számos hasonló könyv bukkanna fel a múltból. Úgy tűnik, hogy a megkomolyodással valahogy az állatos olvasmányok is kikoptak.
Pedig Macdonald regénye azt mutatja, hogy ez nem feltétlenül ifjúsági téma. Sőt. Az írónő regénye két csapáson fut előre, az egyik az apja halála, ami nagyon megrendítette, a másik pedig egy héja idomítása, ami szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Illetve van egy mellékszál, T. H. White író, aki szintén felnevelt egy héját, amiről könyvet is írt, az ő története is szervesen beépül a szövegbe.

Aki nincs otthon a témában, az jobb ha tudja, hogy a héja beszoktatása jóval nehezebb feladat, mint a sólyomé. Ha a sólyom az egy vadászeb, akkor a héja egy farkas, hogy egy rossz hasonlattal érzékeltessem. Macdonaldnak valami hasonló kihívásra volt szüksége, ami segített neki feldolgozni apja váratlan halálát. Mindjárt leszögezem, hogy a regényben nem uralkodik el a gyász közvetlen megélése, sőt, ez az érzés inkább csak bujkál a szövegben, megfelelő pillanatokban a felszínre kerülve. A fő téma a küzdelem egy idegen lénnyel. Hogyan alakítsunk ki kapcsolatot valamivel, ami teljesen idegen tőlünk, amit ugyan hajlamosak vagyunk antropomorfizálni, de ennek semmi értelme, ez csak tévútra vezet (ami jól meg is jelenik White történetében, aki gyakorlatilag, tudtán kívül egy kudarc történetét örökítette meg könyvében). Ez a kemény, és sokszor reménytelennek tűnő küzdelem vetekszik a gyász feldolgozásának ugyancsak kemény feladatával.
Macdonald szépen ír. Nem tudom, van-e nyelv, amiben még a „szép” össze van kapcsolva az irodalommal, és nem a literatúra valamelyik alakját használja, de itt tényleg értelmet nyer a szép, a szöveget még csak meg sem legyinti a giccs szele, és szépsége nem csupán a mondatok megformálásában mutatkozik meg, de a gondolatisága is annyira kiegyensúlyozott, hogy pillanatig sem éreztem, hogy az olvasó könnyeire pályázik. Macdonald újra értelmet ad a tájleírásnak, amit poros kötelező olvasmányok gyűlöltettek meg emberek tömegeivel. Ahogy a héjának nincs értelme természetes környezete nélkül – végig az az érzésem volt, hogy bármikor választhat a kesztyű és a szabad égbolt között –, úgy Helen sem csupán egy gondolataiban létező konstrukció, hanem része a környezetnek, és ez a kötelék nagyban segíti a gyásza feldolgozásában.

Olvasás közben többször hátralapoztam az írónő portréjához, hogy megnézzem magamnak, tényleg ezzel a nővel történtek meg a dolgok, amik itt le vannak írva. Egy teljesen hétköznapi arc, se nem szép, se nem csúnya, meg nem mondanám, hogy egyetemi tanár, vagy pénztáros, hogy kemény csaj, vagy csak a Prozac tartja éppen egyben, és ez megnyugtató, mert ezt sugallja, hogy még bármelyikünknek megvan az esélye, hogy megszelídítsen egy héját.

Futóhomok>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Nem olyan régen volt a kérdezz bármit zónában Dragomán György és az egyik válasza különösen megfogott, vissza is kerestem:
„A nagy sztorik is fontosak persze, de én a pontosan elmesélt apróságoknak jobban szoktam örülni. Minél pontosabb a részlet annál jobb. Az a mániám, hogy a kis dolgokat is meg kéne próbálnunk elmesélni egymásnak.”
Ez a könyv magas szintű iskolapélda erre. Honnan vett bátorságot az írónő arra, hogy 340 oldalban mondja el az apja elvesztését követő gyászának minden, de minden mozzanatát?
Az öngyógyítás szándéka nyilvánvaló, mégis napnál világosabb, hogy ez valójában egy egyetemes történet, egyszer könyörtelenül bele kell állnia mindenkinek. A h, mint héja szál így csak másodlagos – bár vitathatatlan, hogy jelentősen mérhetőbbé vált a héjákkal kapcsolatos tudásom, a szerzőnő ragadozó madarakkal foglalkozó kutató is –, a gy, mint gyász szál mellett. Ez utóbbit én óvatosan még ketté bontottam: Helen Macdonald nagyon személyes apasiratója, amire az olvasó rezonál érintettségtől függően. Erről nem írok. És a tárgyilagos vonal, a gyász egész folyamatával kapcsolatos tapasztalás, amit a teljesség igénye nélkül vázlatosan lejegyzek leginkább magamnak, ezért rejtettem: spoiler

Bori_L P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Először nem igazán tudtam hová tenni ezt a könyvet (igen, megintcsak nem olvastam utána annak, hogy mit olvasok, pedig kivételesen nem ártott volna). Szépirodalom? Solymászati ismeretterjesztő? Önsegítő könyv? Annak elég fura lett volna, de szerencsére kiderült, hogy az írónőnek nem volt célja, hogy másokat is arra buzdítson, hogy héjanevelésnek adják a fejüket, ha meg akarnak küzdeni a gyásszal (ez ebből az amúgy zseniális interjúból derül ki, érdemes belehallgatni: http://www.abc.net.au/local/stories/2015/05/20/4238550.htm).

Szóval elárulom, amit mindenki tudhat, ha komolyan veszi a fülszöveget: ez egy memoár, amiben Helen Macdonald a saját történetét meséli el. Helen fiatalon vesztette el imádott apját, és a veszteséggel való megküzdésnek egy elég különleges módját választotta: úgy döntött, hogy felnevel egy héját. Ragadozó madarat nevelni nem kis feladat, pláne ha héjáról van szó, ami hírhedten rossz természetű madár. Legalábbis a solymászok körében hírhedt. Szóval Helen beszerez egy héját, akit aztán elnevez Mabelnek. Ami szerintem elég szürreális, de az egész elbeszélésnek van egy kis szürreális beütése, szóval igazából nem kell nagyon megütközni rajta.

Valamilyen szinten mégiscsak önsegítő könyv ez (de azért ne rohanjatok héjáért a boltba!): elmondja, hogy teljesen oké, ha egy ilyen nagy veszteség után összetörsz. Nem fest rózsaszín képet arról, hogy lábra állni könnyű, csak akarnod kell és pozitívan gondolkodni, stb. Őszintén beszél a nehéz napokról, a zuhanásról, a tévelygésről. Arról, hogy mennyire nehéz egy másik élőlény életét a tiédhez kötni, és mennyire nehéz felelősséget vállalni érte, pláne amikor neked is gondjaid vannak. És persze ír még ködös-borongós angol tájakról, a természet szépségéről, ember és héja természet kapcsolatáról. Meg a solymászatról. Sokat. És arról, hogy jutott ki abból a fojtogató labirintusból, ahol annyira könnyű eltévedni, hogy sokan sose találnak ki belőle.

Szóval csak ajánlani tudom. Nem egy könnyű nyári olvasmány a strandra, inkább nyúlós novemberi estéke könyve, de azért bármikor olvasható, ha az ember épp borongani szeretne egy kicsit. Vagy ha éppen ő is keresi az útját.

Még ennél is többet írtam itt: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-19+…

Jacket P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

A héja nevéről eltekintve – amiről a Csengetett, Mylord? cinikus, öreg konyhai kisegítője jutott folyton eszembe – ez egy gyönyörű történet. Először azért, meg újra rá tudtam csodálkozni a tájleírásra, ami annyira valóságosnak, tapinthatónak tűnt, mintha ott álltam volna és magam is láttam volna. Másrészt azért, mert a gyász folyamatát nem helyezi előtérbe. Finoman, alig észlelhetően ábrázolja és a hangsúlyt a túlélésre helyezi.
Nem sokkal a könyv olvasása után beszélgettem egy solymásszal. Mivel a könyv olvasása előtt semmit nem tudtam a madarak neveléséről, tőle próbáltam megtudni, hogy mennyire lehet valóságos ez a történet: összhangban van az általános madárnevelési tapasztalatokkal vagy egy egyedi tapasztalat leírása? Azt mondta, hogy nem a madarak jelentik a kihívást, ők néhány hónap alatt alkalmazkodnak az emberekhez. A kihívás a madarásznak a saját magán elvégzendő munka, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy ilyen szabadságra termett társat nevelni tudjon. Nekem valahol erről szólt ez a könyv.

Fiammetta P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Újabb, a gyász feldolgozásával kapcsolatos könyv került a kezembe a nemrég olvasott Ellenpont után. A főszereplő a Goldberg-variációk megtanulásához mérhető nehézségű feladatot választott magának, azonban a héjaidomítás a maga különös terminusaival, szabályaival és szakirodalmával a kívülálló olvasó számára nehezen hozzáférhető, zárt világot alkot. Ez – amellett, hogy a másik ember gyászát szerintem sohasem lehet igazán átérezni, bármennyire szemléletesen van is leírva – engem inkább a külső megfigyelő szerepébe helyezett, amellyel Helen is jellemezte magát.* Ebből a szemszögből megszállottságnak tűnt a maga számára kitalált terápia, de végül mégiscsak célravezetőnek bizonyult.

*Egyébként hihetetlen, hogy mennyi mindent képes észrevenni és megmutatni a természetben, mintha egy David Attenborough-filmet néznék.

Belle_Maundrell >!
Helen Macdonald: H, mint héja

Ez is egy igazi szép, begubózós könyv. Helen Macdonald nagyon jól ír, olyan finom és szívbemarkoló a stílusa, de közben mégis egyszerű és könnyed marad. Érdekes, hogy mennyire mások a White-ról szóló, tényszerű részek, amik inkább dokumentumszerűek voltak.
Helent nagyon sajnáltam, szomorú volt arról olvasni, mekkora traumát jelentett neki az apja halála, és hogyan merült el egyre jobban a depresszióban. Egészen kicsi, jelentéktelennek tűnő mondatoknak sikerült szíven találni. Talán pont ez az őszinte kitárulkozás tehet róla, hogy annyira át tudtam érezni a helyzetét úgy is, hogy az apám él és virul, és soha nem rajongtam különösebben a ragadozó madarakért. Mabel viszont engem is teljesen elvarázsolt, imádtam, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz Helennel és megismerték a másikat. Közben pedig mégis megmaradt vadnak és szabadnak. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor Helen rájött, hogy Mabel szeret játszani. :)
A legnagyobb „negatívum” sajnos pont a héja természetéből adódik, én ugyanis a bolyhos kisállatok rajongójaként és egy nyuszi büszke lakótársaként ki nem állhattam azokat a részeket, amikor Mabel nyulakra vadászott. Tudom, hogy ez a természetes, nem is számítottam másra, de akkor sem szerettem erről olvasni, és mindig reménykedtem, hogy találnak valami más prédát. Helen hozzáállása viszont tetszett.
Érdekes, hogy kezdetben Helen úgy fogta fel a visszavonulását és a héja nevelését, mintha egyfajta terápia lenne, de közben pont ezzel süllyed még jobban a saját, sötét kis világába. Aztán végül mégis Mabel segített neki visszatérni az életbe.
A tipikus angol táj és időjárás leírása is sokat adott hozzá a hangulathoz, nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett ott az élet.
Kicsit elkámpicsorodtam, amikor az utószóból kiderült, hogy Mabel évekkel később elpusztult, olyan szomorúság áradt abból a szimpla „nagyon hiányzik”-ból. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy nem kell túlragozni valamit ahhoz, hogy átütő ereje legyen. Persze ahhoz kell egy jó író. Remélem, hogy boldog életük volt együtt. És azt is, hogy nem ez lesz az írónő egyetlen könyve, mert nemcsak emberként lett szimpatikus, de alkotóként is.

zia P>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Nehezebben haladtam vele, mint terveztem. Sokkal inkább tűnt ismeretterjesztő könyvnek, mint regénynek. Néhol pedig csak egy olyan írásnak, amit a szerző csak saját magának írt, hogy kiírja magából a gondolatait. Az angol táj leírása/bemutatása mindig szépen sikerült és a héja nevelésének folyamata is érdekes volt. Amikor azonban az író teljesen elment ebbe a sötét, depressziós irányba, az nagyon nyomasztó volt. Nekem annyira nem jött át, hogy az egész a gyász miatt történik, mert az apját viszonylag ritkán említette meg. Kicsit inkább olyan volt, mintha benne élne White világában és az az egész valahogy őt magát is behúzza.
Összességében tetszett meg érdekes is, de helyenként nyomasztó.

Sheeana>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Nem tudom, mit írhatnék, mert ez egy nagyon személyes könyv, amit inkább magának írt. Terápiának lehet, hogy jó volt. A különböző szálak nem állnak össze egésszé. Van ugye a héjanevelés, és az ellenpontja, T. H. White élete és állatidomítási kísérlete, és küzdelme a démonjaival. Aztán itt van az apára való visszaemlékezés, a gyász és a depresszió. Valamint az angol vidék dicsérete. Monoton, mint a depresszió, nincs íve, kifutása, a lezárása is olyan estelen.

2 hozzászólás
Virágszépe>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Úgy gondoltam, hogy hasonló könyvélményt kapok, mint Wesley, a bagoly humoros, kedves történetét O'Brientől. De nagyon nem olyan! Gyász és befordulás, harc és halál. Gyönyörű tájleírás, levél rezdülése, esőcsepp szivárványa és nyuszi tragédiája. Csöndes, lassú, hosszú napok, melyek alatt megismerhetik egymást: Helen, aki megírta történetét és Mabel, a héja. T.H. White író könyvéből sokszor idéz az írónő, aki ugyancsak foglalkozott héjával, bár ő kegyetlen volt és nem szerette a madarat. Szeretet kell ahhoz hogy megszelídíthessünk, összehangolódjunk egy állattal. Helen Macdonald változik Mabel hatására, mert megismeri, megszereti, tiszteli és ettől válik széppé, ez a történet.
„Átváltoztam héjává.” (100. oldal)

Montsegur>!
Helen Macdonald: H, mint héja

Napjainkban a pszichológia egyik legfelkapottabb területe a mindfulness, aminek lényegét röviden talán így lehetne megfogalmazni: összpontosíts minden érzékeddel a jelenre, akkor nem bánt majd a múlt és nem zavar a jövő.

Helen Macdonald írónő valami hasonlóval próbálkozott, hogy megbirkózzon az apja halálát követő gyász és az egyre súlyosbodó depresszió démonjaival. Vásárolt egy héját és megpróbált minden érzékével a madárra, szoktatására, nevelésére, a vele való vadászatra összpontosítani, több-kevesebb sikerrel. A könyv ember és állat összehangolódásának, egyúttal a depresszió leküzdésének nem mindig felemelő, de minden helyzetben mély emberséggel és kiváló állatismerettel megírt története, minden giccses felhang és „légy pozitív, akkor majd minden megoldódik” típusú hazugság nélkül.

Bónusz, hogy miközben az írónő és Mabel, a héja történetét olvassuk, a háttérben kirajzolódik Terence Hanbury White, a magyar nyelvterületen kevésbé, de az angolszász országokban annál ismertebb író (többek kötött Rowling egyik ihletője a Harry Potter-könyvek megírásában) irodalmilag sikeres, de rejtett homoszexualitása és szadomazochisztikus hajlamai miatt örök boldogtalanságra ítélt élete is. White maga is megpróbálkozott egy héja nevelésével, de ő ezt két hatalom, két személyiség küzdelmének fogta fel – és kudarcot vallott.

A fordítás kiváló, egyedül az zavart, hogy a „golden eagle”-t a fordító következetesen „aranysas”-nak tükörfordítja, miközben ennek a madárnak a magyar neve „szirti sas”, minden madárhatározóban és szakkönyvben. (Ennyi erővel a karvaly helyett is lehetne „verébsólymot” tükörfordítani…)

Kinek ajánlom a könyvet?

1. Aki szereti a ragadozó madarakat és a solymászatot.
2. Akit érdekel egy őszinte vallomás a gyász és a depresszió megélésről és leküzdéséről
3. Akit érdekel T. H. White élete
4. Aki szereti a borongós-esős angol városok és tájak hangulatát


Népszerű idézetek

Bori_L P>!

Az ember keze arra való, hogy kézen fogjon vele más embereket.

251. oldal

4 hozzászólás
Ross>!

Zavaros szégyenérzet önt el. Rögeszmésen ragaszkodtam egy elképzeléshez arról, hogy mi is a héja valójában, ugyanúgy, ahogy azok a Viktória korabeli héjászok, s ez az elképzelés nem volt elég tág ahhoz, hogy ez valóságos héja beleférjen. Soha senki nem mondta nekem, hogy a héják tudnak játszani. Nem írták a könyvek. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. Arra gondoltam, hogy talán soha senki nem próbált játszani velük. Ez rettenetesen elszomorított.

132. oldal

Bori_L P>!

Félek a dolgoktól, attól, hogy bajom esik, a haláltól; ezért mindent ki kell próbálnom.

47. oldal

_natalie_néven_ I>!

De éjszaka, amikor az eső narancsszínű fénypettyeket festett az ablakra, azt álmodtam, hogy egy héja siklik át a párás levegőn, valahová máshová

33. oldal

lzoltán IP>!

     A főrendű solymászokkal ellentétben az austringert, a héják és karvalyok magányos idomítóját igen kevésre becsülték. „A mihaszna austringerek – tanácsolja a tizennegyedik századi normandiai Gace de la Bigne – ne lakozzanak a solymászok házában. Átkozottak ők az Írás szerint, mert gyűlölik a társaságot, és egymagukban járnak mesterségök után. Ha ki torz embert lát, kinek talpa nagy, kecskelába hosszú és idomtalan, nyakát válla közé húzza és tartása görbedt, csúfondárosan azt mondhatja neki: nézd csak az austringert!” A hat évszázaddal későbbi könyvek a héjáról sem vélekszenek kedvezőbben, mint a gazdájukról. „Nem érezhetünk – fejtegeti Blaine – ugyanolyan tiszteletet és csodálatot a héják, mint a sólymok iránt. A nevek, amiket adni szoktak nekik, ékesszólóan árulkodnak a jellemükről. A Vámpír, Jezabel, Svasztika vagy éppen Mrs. Glasse remekül illik rájuk, egy sólyomra azonban aligha.” A héját banditának tartották, vérengzőnek, szelidíthetetlennek, mogorvának, összeférhetetlennek és zárkózottnak. „Vérszomjas és galád” – írta kendőzetlen rosszallással egy tizenkilencedik századi solymász, Charles Hawkins Fisher őrnagy. (…)

31-32. oldal

Erika7>!

Ültem a számítógép előtt az esős fényben úszó dolgozószobában. Felhívtam a barátaimat. E-maileket írtam. Találtam egy héjatenyésztőt Észak-Írországban, akinek maradt egy fiatal madara az az évi szaporulatból. Tízhetes volt; félig cseh, negyedrészben finn, negyedrészben német, és aránylag kicsiny termetű. Megbeszéltük, hogy Skóciában veszem át. Úgy gondoltam, szeretnék egy kis héját. Ez volt az egyetlen dolog, amit eldöntöttem: hogy legyen kicsi. Afelől egy pillanatig sem voltak kétségeim, hogy héja kell. A héja szerzett meg engem. Sosem fordítva.

33. oldal

XDóra>!

Bonyolult ember volt és boldogtalan, de tudta, hogy a világ telis-tele van kicsiny és egyszerű csodákkal.

50.

lzoltán IP>!

(…) A héjapár nem kérkedett és hancúrozott; nyoma sem volt annak a légiparádénak, amiről a könyvekben olvastam, egyszerűen csak élvezték a köztük lévő teret, és felosztották ezerféle, szépségesen koncentrikus húrhosszra és összhangzatra. A hím néhány szárnycsapással a tojó fölé kerülve tercelt, aztán szélsebesen, mint egy éles pengével metszett ív, elegáns hurokkal alásiklott, az meg csak egyet lendített a szárnyán, és máris mozdulatlanul lebegtek megint a fenyőfák fölött. Aztán eltűntek. (…)

16. oldal

Futóhomok>!

Henri Cartier-Bresson döntő pillanatnak nevezte egy jó fénykép elkészítését. „A szemednek látnia kell egy kompozíciót vagy egy arckifejezést, amiben maga a valóság mutatja meg magát, és ösztönösen tudnod kell, hogy mikor süsd el a fényképezőgépedet – mondta. – A pillanat! Ha elszalasztod, örökre szalasztod el.” Az egyik ilyen pillanaton gondolkodtam, ahogy ott ültem, arra várva, hogy a héja elfogadja a kezemből az ennivalót. Fekete-fehér fénykép volt, apám sok-sok évvel ezelőtt készítette; egy öregecske, kecskeszakállas utcaseprőt ábrázolt lecsúszott, ráncos zokniban és félretaposott sarkú cipőben. A nadrágja gyűrött, munkakesztyűt és gyapjúsapkát visel. A fényképezőgép alacsonyan áll, Apa nyilván leguggolt, amikor a képet csinálta. A férfi előredől, nyírfavessző seprűjét az oldalának támasztja, egyik kesztyűjét levette, és két ujjával egy darabka kenyeret nyújt a járdaszegélyen ülő veréb felé. A madárka éppen ugrik, a kép pontosan abban a pillanatban mutatja, amikor elveszi a falatot. A férfi arcáról öröm sugárzik. Egy angyal arca ez az arc.

87. oldal

Luna_Iceshard>!

Van, amikor ránk tör a felismerés, hogy egész életünk odaveszett, és van, amikor mi magunk égetjük mindet hamuvá.

150. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem
Emma Forrest: Visszhangzó szavak
Patti Smith: Kölykök
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Salman Rushdie: A Mór utolsó sóhaja
Zadie Smith: Fehér fogak
Andrea Levy: Parányi sziget
Salman Rushdie: A sátáni versek
Salman Rushdie: Sátáni versek
Ian McEwan: Őrült szerelem