H, ​mint héja 36 csillagozás

Helen Macdonald: H, mint héja

Helen Macdonald kislány korában elhatározta, hogy solymász lesz: megtanulta a rejtélyes szakkifejezéseket, és elolvasta a mesterség klasszikusait. Évekkel később, amikor az édesapja meghalt, s őt letaglózta a bánat, fejébe vette, hogy felnevel egy héját, Mabelt. Elszántan látott neki a nehéz és különös feladatnak: a vad és szabad állat idomításának.
A H, mint héja könyörtelenül őszinte beszámoló a gyásszal való megbirkózásról. Emlékekről szól, a természetről, és arról, hogy miként lehet összebékíteni az elmúlást az élettel és a szeretettel.
A fájdalom öntörvényű, akarata van. Ráveti magát az egyetlenre, a többi érzéket háttérbe szorítja. Intenzitása figyelmeztet: az élet úgy csap le, mint a héja. A veszteség megszelídíthetetlen.
Karafiáth Orsolya
A H, mint héja nem csupán élvezetes olvasmány, de arra is rámutat, hogy egy ragadozó madár társ lehet, mert a szerető gondoskodás állatot és embert egymás szövetségesévé teszi.
dr. Sós Endre
főállatorvos, Fővárosi Állat- és Növénykert

Eredeti mű: Helen Macdonald: H is for Hawk

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · ISBN: 9789633553091 · Fordította: Makovecz Benjamin
>!
Park, Budapest, 2016
344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633552582 · Fordította: Makovecz Benjamin

Enciklopédia 1


Kedvencelte 9

Most olvassa 5

Várólistára tette 56

Kívánságlistára tette 24

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
Futóhomok P
Helen Macdonald: H, mint héja

Nem olyan régen volt a kérdezz bármit zónában Dragomán György és az egyik válasza különösen megfogott, vissza is kerestem:
„A nagy sztorik is fontosak persze, de én a pontosan elmesélt apróságoknak jobban szoktam örülni. Minél pontosabb a részlet annál jobb. Az a mániám, hogy a kis dolgokat is meg kéne próbálnunk elmesélni egymásnak.”
Ez a könyv magas szintű iskolapélda erre. Honnan vett bátorságot az írónő arra, hogy 340 oldalban mondja el az apja elvesztését követő gyászának minden, de minden mozzanatát?
Az öngyógyítás szándéka nyilvánvaló, mégis napnál világosabb, hogy ez valójában egy egyetemes történet, egyszer könyörtelenül bele kell állnia mindenkinek. A h, mint héja szál így csak másodlagos – bár vitathatatlan, hogy jelentősen mérhetőbbé vált a héjákkal kapcsolatos tudásom, a szerzőnő ragadozó madarakkal foglalkozó kutató is –, a gy, mint gyász szál mellett. Ez utóbbit én óvatosan még ketté bontottam: Helen Macdonald nagyon személyes apasiratója, amire az olvasó rezonál érintettségtől függően. Erről nem írok. És a tárgyilagos vonal, a gyász egész folyamatával kapcsolatos tapasztalás, amit a teljesség igénye nélkül vázlatosan lejegyzek leginkább magamnak, ezért rejtettem: spoiler

>!
Bori_L P
Helen Macdonald: H, mint héja

Először nem igazán tudtam hová tenni ezt a könyvet (igen, megintcsak nem olvastam utána annak, hogy mit olvasok, pedig kivételesen nem ártott volna). Szépirodalom? Solymászati ismeretterjesztő? Önsegítő könyv? Annak elég fura lett volna, de szerencsére kiderült, hogy az írónőnek nem volt célja, hogy másokat is arra buzdítson, hogy héjanevelésnek adják a fejüket, ha meg akarnak küzdeni a gyásszal (ez ebből az amúgy zseniális interjúból derül ki, érdemes belehallgatni: http://www.abc.net.au/local/stories/2015/05/20/4238550.htm).

Szóval elárulom, amit mindenki tudhat, ha komolyan veszi a fülszöveget: ez egy memoár, amiben Helen Macdonald a saját történetét meséli el. Helen fiatalon vesztette el imádott apját, és a veszteséggel való megküzdésnek egy elég különleges módját választotta: úgy döntött, hogy felnevel egy héját. Ragadozó madarat nevelni nem kis feladat, pláne ha héjáról van szó, ami hírhedten rossz természetű madár. Legalábbis a solymászok körében hírhedt. Szóval Helen beszerez egy héját, akit aztán elnevez Mabelnek. Ami szerintem elég szürreális, de az egész elbeszélésnek van egy kis szürreális beütése, szóval igazából nem kell nagyon megütközni rajta.

Valamilyen szinten mégiscsak önsegítő könyv ez (de azért ne rohanjatok héjáért a boltba!): elmondja, hogy teljesen oké, ha egy ilyen nagy veszteség után összetörsz. Nem fest rózsaszín képet arról, hogy lábra állni könnyű, csak akarnod kell és pozitívan gondolkodni, stb. Őszintén beszél a nehéz napokról, a zuhanásról, a tévelygésről. Arról, hogy mennyire nehéz egy másik élőlény életét a tiédhez kötni, és mennyire nehéz felelősséget vállalni érte, pláne amikor neked is gondjaid vannak. És persze ír még ködös-borongós angol tájakról, a természet szépségéről, ember és héja természet kapcsolatáról. Meg a solymászatról. Sokat. És arról, hogy jutott ki abból a fojtogató labirintusból, ahol annyira könnyű eltévedni, hogy sokan sose találnak ki belőle.

Szóval csak ajánlani tudom. Nem egy könnyű nyári olvasmány a strandra, inkább nyúlós novemberi estéke könyve, de azért bármikor olvasható, ha az ember épp borongani szeretne egy kicsit. Vagy ha éppen ő is keresi az útját.

Még ennél is többet írtam itt: http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2016-06-19+…

>!
Ross P
Helen Macdonald: H, mint héja

Hát ez nem egy könnyű könyv.
No persze, melyik az, ami a halállal foglalkozik?
– Úristen! De… de ugye nem a héjácska…?
– Nem, a héja nem hal meg.
– Hála az égnek…
– Illetve hát meghal, az utószóban írja, hogy már nem él, de ez nem a könyvben történik. A narrátor apja hal meg.
– Az mindegy. Csak kisállatnak ne essen baja. Azt nem bírom.
(Ez a dialóg így megvolt.)
No igen.
A fájdalom, a veszteség feldolgozása, a természettel való eggyéválás, majd az emberi világba való visszatérés, nagyjából így ezekről szól. A voltaképpeni „cselekményt” aztán egy mondatban el is spoilerezhetem spoiler sokkal fontosabb és hangsúlyosabb a belső történések, az egyes lelkiállapotok érzékeltetése, a feldolgozási folyamatok valamiféle átadása. És persze a természetleírások.
Amúgy nagyon szép.

2 hozzászólás
>!
Fiammetta P
Helen Macdonald: H, mint héja

Újabb, a gyász feldolgozásával kapcsolatos könyv került a kezembe a nemrég olvasott Ellenpont után. A főszereplő a Goldberg-variációk megtanulásához mérhető nehézségű feladatot választott magának, azonban a héjaidomítás a maga különös terminusaival, szabályaival és szakirodalmával a kívülálló olvasó számára nehezen hozzáférhető, zárt világot alkot. Ez – amellett, hogy a másik ember gyászát szerintem sohasem lehet igazán átérezni, bármennyire szemléletesen van is leírva – engem inkább a külső megfigyelő szerepébe helyezett, amellyel Helen is jellemezte magát.* Ebből a szemszögből megszállottságnak tűnt a maga számára kitalált terápia, de végül mégiscsak célravezetőnek bizonyult.

*Egyébként hihetetlen, hogy mennyi mindent képes észrevenni és megmutatni a természetben, mintha egy David Attenborough-filmet néznék.

>!
Belle_Maundrell 
Helen Macdonald: H, mint héja

Ez is egy igazi szép, begubózós könyv. Helen Macdonald nagyon jól ír, olyan finom és szívbemarkoló a stílusa, de közben mégis egyszerű és könnyed marad. Érdekes, hogy mennyire mások a White-ról szóló, tényszerű részek, amik inkább dokumentumszerűek voltak.
Helent nagyon sajnáltam, szomorú volt arról olvasni, mekkora traumát jelentett neki az apja halála, és hogyan merült el egyre jobban a depresszióban. Egészen kicsi, jelentéktelennek tűnő mondatoknak sikerült szíven találni. Talán pont ez az őszinte kitárulkozás tehet róla, hogy annyira át tudtam érezni a helyzetét úgy is, hogy az apám él és virul, és soha nem rajongtam különösebben a ragadozó madarakért. Mabel viszont engem is teljesen elvarázsolt, imádtam, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz Helennel és megismerték a másikat. Közben pedig mégis megmaradt vadnak és szabadnak. Az egyik kedvenc részem az volt, amikor Helen rájött, hogy Mabel szeret játszani. :)
A legnagyobb „negatívum” sajnos pont a héja természetéből adódik, én ugyanis a bolyhos kisállatok rajongójaként és egy nyuszi büszke lakótársaként ki nem állhattam azokat a részeket, amikor Mabel nyulakra vadászott. Tudom, hogy ez a természetes, nem is számítottam másra, de akkor sem szerettem erről olvasni, és mindig reménykedtem, hogy találnak valami más prédát. Helen hozzáállása viszont tetszett.
Érdekes, hogy kezdetben Helen úgy fogta fel a visszavonulását és a héja nevelését, mintha egyfajta terápia lenne, de közben pont ezzel süllyed még jobban a saját, sötét kis világába. Aztán végül mégis Mabel segített neki visszatérni az életbe.
A tipikus angol táj és időjárás leírása is sokat adott hozzá a hangulathoz, nem volt nehéz elképzelni, milyen lehetett ott az élet.
Kicsit elkámpicsorodtam, amikor az utószóból kiderült, hogy Mabel évekkel később elpusztult, olyan szomorúság áradt abból a szimpla „nagyon hiányzik”-ból. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy nem kell túlragozni valamit ahhoz, hogy átütő ereje legyen. Persze ahhoz kell egy jó író. Remélem, hogy boldog életük volt együtt. És azt is, hogy nem ez lesz az írónő egyetlen könyve, mert nemcsak emberként lett szimpatikus, de alkotóként is.

>!
eeucrw
Helen Macdonald: H, mint héja

Az állatos, vagy tágabban véve az állatterápiával foglalkozó könyvek szerencsére hazánkban is szép számmal megjelennek. Noha a legtöbb nem egyértelműen pszichológiai célzatú, ám az önsegítés, az önfejlesztés és az önismeret gyakran visszatérő témák bennük. Még ha nem is feltétlen az élesen kidomborított, tudományos szemlélet felől közelítve, ám a humor, a pozitív életfelfogás, a szeretet és bajtársiasság, az összetartozás, a felelősségvállalás, vagy akár az együtt élés komikus és abszurd jelenetei rendre tetten érhetőek ezekben a művekben. Gondoljunk csak John Grogan bosszúsággal és végtelen szeretettel teli Marley-könyveire, W. Bruce Cameron és Garth Stein, az emberiségnek görbe tükröt tartó, filozofikus kutya-műveire, de ide sorolhatnánk Csányi Sándor kutyás írásait, vagy a blogolásból könyvkiadásba csöppenő Magos Judit és Demény a kutya, vagy Homonnay Gergely és Erzsi a macska online kalandjait.

Noha a négylábúakról szóló műveket jól ismerjük, a nem egyértelműen „emberközeli” állatokról, például madarakról is találni remek non-fiction és fikciós könyveket. A legfrissebb magyar megjelenések közül Jim Robbinstól az „Azok a csodálatos madarak” volt kifejezetten élvezetes, de Franzen legutóbb itthon megjelent esszékötete (A világ végének vége) is sokat és értően foglalkozik a témával. De ide tartozik még Stacey O’Brien 2008-as, inkább kedves-bájos bagolytörténete, a „Wesley, kedvesem”, és ide sorolható a Park Kiadó jóvoltából megjelent “H, mint héja”. Az angol Helen Macdonald írónő és madárszakértő 2014-es, többszörösen díjnyertes könyvében leginkább egy természetleírásokkal, madarász rajongással és rögtönzött T.H. White életrajzzal kevert memoár formájában mesél szívfájdító őszinteséggel apja elvesztéséről, és az ezt követő súlyos depressziójáról.

A történetben Macdonald a gyászfolyamat kellős közepén, végső elkeseredésében, meggondolatlanul magához vesz egy szelídítetlen, vad héját, Mabelt, aki akaratlanul is remek tükör lesz Macdonald számára. Ugyanis Mabel pont olyan, amilyen a szerző ebben a megpróbáltatásokkal és szorongással teli időszakban: rideg, morozús, közönyös, állatias, teljesen elutasító. Míg azonban a szerzőért és annak lelki állapotáért mindenki aggódik, Mabelt, aki abszurd módon jelenleg a legközelebb van hozzá (fizikai és lelki értelmben is), a legkevésbé sem érdekli Macdonald helyzete és állapota. Ám munkával, kitartással végül elkezdik lassacskán megismerni, és valamelyest „megérteni” egymást.

Kettejük egymásra találása egyszerre szól arról, hogyan képes ez a két nagyon más, de lelkületben mégis rendkívül hasonló lény kapcsolódni egymáshoz, hogyan szelídíti meg Macdonald Mabelt, és viszonozza ezt a madár, illetve egyszerűen hogy a nyitottság, az akarás és a társaság, legyen ez akár egy madár, milyen kulcsfontosságú lehet a gyógyulásban. Közben Macdonald személyes visszaemlékezések és a White életét bemutató leírások sorozatán keresztül odaadással és szeretettel mutatja be az apa-lánya kötelék fontosságát, az elengedés fájdalmakkal teli folyamatát, az ember és természet kapcsolatát. És persze a madarakat. Mindazt a csodát, amit ezeknek a látszólag tőlünk különböző, de sokban hasonló, izgalmas állatoknak a viselkedése, vadsága, a szárnyalásukban, közönyükben, függetlenségükben rejlő titkok jelenthethetnek számunkra.

Embert próbáló olvasmány, de a nehézséget jól ellensúlyozza, hogy Macdonald közvetlenül és szépen ír, jobbnál jobb, cetlikre és füzetekbe, telefonba feljegyezhető, borzongatóan őszinte és tiszta igazságokkal. Összességében a „H, mint Héja” igazi kuriózuma a magyar könyvkiadásnak, és a kötet eredeti barnás sárgás grafikái és kemény borítása pláne gyönyörű. Kár, hogy nagy fogyási sikere nem lehetett, látva, hogy folyamatosan féláron vagy még olcsóbban árulják a Librikben.

>!
Virágszépe
Helen Macdonald: H, mint héja

Úgy gondoltam, hogy hasonló könyvélményt kapok, mint Wesley, a bagoly humoros, kedves történetét O'Brientől. De nagyon nem olyan! Gyász és befordulás, harc és halál. Gyönyörű tájleírás, levél rezdülése, esőcsepp szivárványa és nyuszi tragédiája. Csöndes, lassú, hosszú napok, melyek alatt megismerhetik egymást: Helen, aki megírta történetét és Mabel, a héja. T.H. White író könyvéből sokszor idéz az írónő, aki ugyancsak foglalkozott héjával, bár ő kegyetlen volt és nem szerette a madarat. Szeretet kell ahhoz hogy megszelídíthessünk, összehangolódjunk egy állattal. Helen Macdonald változik Mabel hatására, mert megismeri, megszereti, tiszteli és ettől válik széppé, ez a történet.
„Átváltoztam héjává.” (100. oldal)

>!
Montsegur
Helen Macdonald: H, mint héja

Napjainkban a pszichológia egyik legfelkapottabb területe a mindfulness, aminek lényegét röviden talán így lehetne megfogalmazni: összpontosíts minden érzékeddel a jelenre, akkor nem bánt majd a múlt és nem zavar a jövő.

Helen Macdonald írónő valami hasonlóval próbálkozott, hogy megbirkózzon az apja halálát követő gyász és az egyre súlyosbodó depresszió démonjaival. Vásárolt egy héját és megpróbált minden érzékével a madárra, szoktatására, nevelésére, a vele való vadászatra összpontosítani, több-kevesebb sikerrel. A könyv ember és állat összehangolódásának, egyúttal a depresszió leküzdésének nem mindig felemelő, de minden helyzetben mély emberséggel és kiváló állatismerettel megírt története, minden giccses felhang és „légy pozitív, akkor majd minden megoldódik” típusú hazugság nélkül.

Bónusz, hogy miközben az írónő és Mabel, a héja történetét olvassuk, a háttérben kirajzolódik Terence Hanbury White, a magyar nyelvterületen kevésbé, de az angolszász országokban annál ismertebb író (többek kötött Rowling egyik ihletője a Harry Potter-könyvek megírásában) irodalmilag sikeres, de rejtett homoszexualitása és szadomazochisztikus hajlamai miatt örök boldogtalanságra ítélt élete is. White maga is megpróbálkozott egy héja nevelésével, de ő ezt két hatalom, két személyiség küzdelmének fogta fel – és kudarcot vallott.

A fordítás kiváló, egyedül az zavart, hogy a „golden eagle”-t a fordító következetesen „aranysas”-nak tükörfordítja, miközben ennek a madárnak a magyar neve „szirti sas”, minden madárhatározóban és szakkönyvben. (Ennyi erővel a karvaly helyett is lehetne „verébsólymot” tükörfordítani…)

Kinek ajánlom a könyvet?

1. Aki szereti a ragadozó madarakat és a solymászatot.
2. Akit érdekel egy őszinte vallomás a gyász és a depresszió megélésről és leküzdéséről
3. Akit érdekel T. H. White élete
4. Aki szereti a borongós-esős angol városok és tájak hangulatát

>!
Kardhalas
Helen Macdonald: H, mint héja

A címe fogott meg először. H, mint héja- milyen vicces gondoltam én, a madarak őszinte csodálója, és imádója. Szórakoztató irodalomnak hittem. Gondoltam jó kis nyári olvasmány lesz ez.
Nagyot tévedtem. Helen McDonald, aki a ragadozómadarak megszállottja, történész, és író, a Cambridge-i egyetem oktatója saját életének gyászát írta meg ebben a könyvben, ahol Mabel, a héja volt az egyetlen kapocs közte, és a világ között, ami az édesapja elvesztése miatti fájdalmában teljesen megszűnt számára. Mabel nemcsak egy madár, egy héjagyermek, akit fel kell nevelni, Mabel a megmentő, és egyetlen társa a sötétségben.
Gyönyörű könyv, ajánlom mindenkinek, aki lelt már vigaszt egy állatban, mikor egyetlen ember sem tudott segíteni.

>!
Evelyn_Carnahan
Helen Macdonald: H, mint héja

„Vannak más hegek is, láthatatlanok. Azok nem tőle vagy miatta lettek. Azokat ő gyógyította meg”.
Imádtam! Abszolút és örök kedvenc!
Az írónő stílusát, Mabelt, a tájat, a párhuzamos történeteket és… ehhez jött az, hogy a
fordító pedig egész egyszerűen ZSENIÁLIS!
Lefényképeztem egy rakás idézetet a könyvből.


Népszerű idézetek

>!
Bori_L P

Az ember keze arra való, hogy kézen fogjon vele más embereket.

251. oldal

4 hozzászólás
>!
Ross P

Zavaros szégyenérzet önt el. Rögeszmésen ragaszkodtam egy elképzeléshez arról, hogy mi is a héja valójában, ugyanúgy, ahogy azok a Viktória korabeli héjászok, s ez az elképzelés nem volt elég tág ahhoz, hogy ez valóságos héja beleférjen. Soha senki nem mondta nekem, hogy a héják tudnak játszani. Nem írták a könyvek. El sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. Arra gondoltam, hogy talán soha senki nem próbált játszani velük. Ez rettenetesen elszomorított.

132. oldal

>!
Bori_L P

Félek a dolgoktól, attól, hogy bajom esik, a haláltól; ezért mindent ki kell próbálnom.

47. oldal

>!
lzoltán IP

     A főrendű solymászokkal ellentétben az austringert, a héják és karvalyok magányos idomítóját igen kevésre becsülték. „A mihaszna austringerek – tanácsolja a tizennegyedik századi normandiai Gace de la Bigne – ne lakozzanak a solymászok házában. Átkozottak ők az Írás szerint, mert gyűlölik a társaságot, és egymagukban járnak mesterségök után. Ha ki torz embert lát, kinek talpa nagy, kecskelába hosszú és idomtalan, nyakát válla közé húzza és tartása görbedt, csúfondárosan azt mondhatja neki: nézd csak az austringert!” A hat évszázaddal későbbi könyvek a héjáról sem vélekszenek kedvezőbben, mint a gazdájukról. „Nem érezhetünk – fejtegeti Blaine – ugyanolyan tiszteletet és csodálatot a héják, mint a sólymok iránt. A nevek, amiket adni szoktak nekik, ékesszólóan árulkodnak a jellemükről. A Vámpír, Jezabel, Svasztika vagy éppen Mrs. Glasse remekül illik rájuk, egy sólyomra azonban aligha.” A héját banditának tartották, vérengzőnek, szelidíthetetlennek, mogorvának, összeférhetetlennek és zárkózottnak. „Vérszomjas és galád” – írta kendőzetlen rosszallással egy tizenkilencedik századi solymász, Charles Hawkins Fisher őrnagy. (…)

31-32. oldal

>!
Erika7

Ültem a számítógép előtt az esős fényben úszó dolgozószobában. Felhívtam a barátaimat. E-maileket írtam. Találtam egy héjatenyésztőt Észak-Írországban, akinek maradt egy fiatal madara az az évi szaporulatból. Tízhetes volt; félig cseh, negyedrészben finn, negyedrészben német, és aránylag kicsiny termetű. Megbeszéltük, hogy Skóciában veszem át. Úgy gondoltam, szeretnék egy kis héját. Ez volt az egyetlen dolog, amit eldöntöttem: hogy legyen kicsi. Afelől egy pillanatig sem voltak kétségeim, hogy héja kell. A héja szerzett meg engem. Sosem fordítva.

33. oldal

>!
XDóra

Bonyolult ember volt és boldogtalan, de tudta, hogy a világ telis-tele van kicsiny és egyszerű csodákkal.

50.

>!
lzoltán IP

(…) A héjapár nem kérkedett és hancúrozott; nyoma sem volt annak a légiparádénak, amiről a könyvekben olvastam, egyszerűen csak élvezték a köztük lévő teret, és felosztották ezerféle, szépségesen koncentrikus húrhosszra és összhangzatra. A hím néhány szárnycsapással a tojó fölé kerülve tercelt, aztán szélsebesen, mint egy éles pengével metszett ív, elegáns hurokkal alásiklott, az meg csak egyet lendített a szárnyán, és máris mozdulatlanul lebegtek megint a fenyőfák fölött. Aztán eltűntek. (…)

16. oldal

>!
Futóhomok P

Henri Cartier-Bresson döntő pillanatnak nevezte egy jó fénykép elkészítését. „A szemednek látnia kell egy kompozíciót vagy egy arckifejezést, amiben maga a valóság mutatja meg magát, és ösztönösen tudnod kell, hogy mikor süsd el a fényképezőgépedet – mondta. – A pillanat! Ha elszalasztod, örökre szalasztod el.” Az egyik ilyen pillanaton gondolkodtam, ahogy ott ültem, arra várva, hogy a héja elfogadja a kezemből az ennivalót. Fekete-fehér fénykép volt, apám sok-sok évvel ezelőtt készítette; egy öregecske, kecskeszakállas utcaseprőt ábrázolt lecsúszott, ráncos zokniban és félretaposott sarkú cipőben. A nadrágja gyűrött, munkakesztyűt és gyapjúsapkát visel. A fényképezőgép alacsonyan áll, Apa nyilván leguggolt, amikor a képet csinálta. A férfi előredől, nyírfavessző seprűjét az oldalának támasztja, egyik kesztyűjét levette, és két ujjával egy darabka kenyeret nyújt a járdaszegélyen ülő veréb felé. A madárka éppen ugrik, a kép pontosan abban a pillanatban mutatja, amikor elveszi a falatot. A férfi arcáról öröm sugárzik. Egy angyal arca ez az arc.

87. oldal

>!
Luna_Iceshard

Van, amikor ránk tör a felismerés, hogy egész életünk odaveszett, és van, amikor mi magunk égetjük mindet hamuvá.

150. oldal

>!
lzoltán IP

     – Sólymozol? – kérdezte tőlem egyszer egy solymász. – Én jobban szeretem a héjákat. Az ember mindig tudhatja, hányadán áll velük.
     Eszembe jutottak azok a görnyedt alakok a téli fák alatt.
     – Nincs túl sok nyűglődés velük?
     – Nincs, ha az ember tudja a titkot – mondta, és közelebb hajolt. (…)

32. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Edmund de Waal: A borostyánszemű nyúl
Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!
Vicki Myron – Bret Witter: Dewey – A könyvtár macskája
Gerald Durrell: Életem értelme
Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Jeannette Walls: Az üvegpalota
Romain Gary: A virradat ígérete
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Emma Forrest: Visszhangzó szavak
J. G. Ballard: A Nap birodalma