A nemrégiben elhunyt kiváló, a Szovjetunióban és a haladó német közvéleményben egyaránt nagyrabecsült antifasiszta német író, Heinrich Mann első magyar fordításban veheti kezébe az olvasó. „Az alattvaló” „régmúlt” időbe, az 1914/18-as imperialista világháború előtti korszakba, Vilmos császár Németországába vezeti vissza az olvasót. De ha témáját nem is a jelenből, vagy a közelmúltból meríti, mégis aktuális könyv. Azért is, mert könyörtelen, gyilkos szatírával leplezi le az első világháború vérzivatarát kirobbantó német imperializmust. Azért az, mert feltárva az első világháborút kirobbantó német imperializmus kialakulását, leleplezi egyben a második világháborút kirobbantó német fasizmust is, amely folytatta és betetőzte mindazt, amit a vilmosi Németország monopoltőkései és földbirtokos junkerjei kezdtek. S végül aktuális azért is, mert lerántva a leplet a tegnapelőtti és a tegnapi reakció undorító arcáról, elmélyíti, szenvedélyesebbé teszi gyűlöletünket a mai reakció, az amerikai… (tovább)
Az alattvaló 21 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1916
A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Fiatalok Könyvtára Kozmosz Könyvek · Remekírók regénytára Európa, Szépia · Századunk mesterei Európa
Enciklopédia 5
Kedvencelte 3
Most olvassa 1
Várólistára tette 19
Kívánságlistára tette 7
Kiemelt értékelések
Félelmetesen eltalált figura ez a Diederich Hessling. Sajátos szado-mazo alak Mann alattvalója. Lelkesen fekszik a hatalom gépezete alá, mikor az eltiporja, s nem ismer felemelőbb érzést e gépezet fogaskerekeként ledarálni az alatta levőket. Néha már szinte önmaga karikatúrájának tűnik. Mindnyájan ismerjük a típusát, ezt a fölfelé nyaló, lefelé taposó, rúgó emberszabású lényt. Bár Heinrich Mann regényében erősen kötődik a császárkori német imperializmushoz, nem is tévedhetnénk nagyobbat, mintha térben és időben behatárolhatónak vélnénk ennek a típusnak a felbukkanását. Ők azok, akikre mindig, minden hatalom bátran támaszkodhatott. Ők elég bátrak gyávának lenni az uralom gépezete előtt. Ők azok, akik megértik az idő szavát, és sohasem mulasztják el a kellő pillanatban végrehajtani az árulást és sárba tiporni az aktuális ellenséget. Minden áldozatra készek, amit a náluk lentebb állóknak kell meghozniuk. Sajátos jellem, a szemünk előtt alakul néha féregből emberré, majd vissza. Aki csak akkor ismeri, mikor éppen kitör belőle az ember, el sem tudja képzelni milyen mélységekbe képes alászállni élete nagyobb részében. Heinrich Mann regénye éppen azért nagyszerű, mert pontosan ábrázolja ezt a kettősséget. Olykor a szörnyeteg is ember. Lehetséges, hogy olyan funkciója van ennek, mint a biztonsági szelepnek a gőzkazánon?
A bátortalan, de hősies. Az elvtelen és radikalizálható. A simulékony. Az ellennel is akármikor szövetkező. A terrorizáló. A korrupt. A hazafi. A hős. A rajongó. A gyáva. A dominanciára vágyó dominált. Az undorító. A csaló. A fajtiszta. A jelszavakat harsogó. A haptákban álló. Az alattvaló.
Az ijesztő az, hogy mennyire rímel ez a regény a későbbi, a hitleri Németországra. Ha nem tudnám, azt hinném, hogy az akkori-ottani tapasztalatokat felhasználva íródott és szatíra a harmincas-negyvenes évek Németországáról. Hát nem. De nyugodtan lehet úgy is olvasni, mintha. Tökéletes.
Nekem eddig Heinrich sokkal jobban tetszik, mint a testvére.
A regény főhőse, Diederich Hessling helye ott lenne minden idők legellenszenvesebb regényhősei között – kisszerűségében, számító pöffeszkedésében viszont van valami szórakoztató – kár, hogy mindez nem elég ahhoz, hogy kitartson a 400 oldalas regény legvégéig. Az alattvalóban rajta kívül sem nagyon akad pozitív hős, Diederich ütközetei azonban a regény első felében még épp elég muníciót adnak: ahogy nárcisztikus módon harcol első szerelméért, összeakasztja bajszát a gyárában dolgozó munkásvezérrel – vagy épp maga is próbál olyan bajszot varázsolni képére, mint idoljának, Vilmos császárnak van. Az I. vh-t megelőző időszak német társadalmának szolgalelkűségét Mann egy kisváros úri rétegének törleszkedésével szemlélteti: egy részeg este Diederich táviratban igyekszik tudatni az uralkodóval, hogy ők bizony ott vidéken mindenben támogatják – majd azt hazudja, hogy máris megérkezett a császár válasza. Végül a blöff önbeteljesítőnek ígérkezik: megírta az újság, így még az udvar sem emel szót a dolog ellen.
Kár, hogy a regény második fele hasonló, beszédes és színes sztorik helyett unalmas cselszövésekbe és belterjes intrikákba torkollik: hogyan golyózzák ki egymást a helyi politikusok, miként buherálják meg a választást és tolnak ki a másikkal. Ezek a jelenetek már nem igazán mutatnak túl magukon, és hamar álmosító szócséplésbe mennek át.
Nem volt könnyű olvasmány,mert elég hosszúra nyúlt,s most már nem is nagyon emléxem mi volt a mondanivalója,csak az rémlik,1 haszontalan,szolgalelkű,ugyanakkor gőgös senkiházi volt a főhős.)))
Megràzóan zseniális könyv. Ez a könyv az öccsének is dicsőségére vált volna. Heinrich Mann egyike a legnagyobb íróknak. Alulértékelt
Népszerű idézetek
Csak egyszer történt meg vele, negyedikes korában, hogy minden óvatosságról megfeledkezve, vaktában cselekedett, és győzelemittas elnyomóvá lett. Az osztály egyetlen zsidóját, amint illett, és szokásban volt, már azelőtt is csúfolta, most azonban egészen szokatlan tüntetésre vetemedett. A rajzórákon használt fahasábokból keresztet eszkábált, és térdre kényszerítette előtte a zsidó fiút. Keményen tartotta, akárhogy ellenkezett; Diederich erős volt! Erőssé tette a körülötte megnyilvánult tetszés, a tömeg, amelyből segítségére karok emelkedtek ki, a túlnyomó többség a falakon innen és túl. Mert általa Netzig város keresztény társadalma cselekedett. Be jó érzés is volt ez a megosztott felelősség, a kollektív bűntudat!
A szigorú tanítók iránt mindvégig alázatosnak és szófogadónak mutatkozott. A jólelkűeket apró, nehezen bizonyítható csínyekkel bosszantotta, de ezzel nem dicsekedett. Sokkal több elégtételt szerzett neki, ha nagy beszekundázásokról vagy valami óriási büntető igazságtevésről beszélhetett. Az asztalnál hűségesen beszámolt: „Behnke úr ma megint elpáholt három gyereket.” És ha megkérdezték, kiket – ezt felelte:
– Engem is.
Az egyszeri látogatás addig tartott, amíg Diederich az asztal alá nem itta magát, és haza nem vitték. Mikor kialudta magát, délelőtti sörözésre cipelték; így lett Diederichből ivócimbora.
Erre a díszes állásra hivatottnak is érezte magát. Olyan emberek körébe csöppent, akik közül egy sem bántotta őt, és egy sem kívánt tőle mást, mint hogy igyék. Hálásan és jóindulatúan emelte poharát mindenkire, aki erre ösztönözte. Az ivás és a nem ivás, az ülés, állás, beszéd vagy éneklés legtöbbször nem tőle magától függött. Hangos vezényszóra történt minden, és ha az ember alkalmazkodott, békében élhetett önmagával és a világgal. Mikor Diederich a szalamander-ivászatnál* első ízben nem csuklott, mosolyogva nézett körül, szinte elrestelkedve a saját tökéletességétől!
Kiismerte a nőket, leszámolt velük. Hasonlíthatatlanul különb eszmei értékeket tartalmazott a sör.
A sör! Az alkohol! Az ember elüldögélt mellette, kaphatott belőle, amennyit akart, a sör nem volt kacér, mint a nők, hanem hűséges és kedélyes barát. A sör nem kívánt az embertől cselekvést, akarást és célhoz érést, úgy, mint a nők. Minden jött magától. Csak kortyolni kellett: és az ember ezzel már vitte valamire, úgy érezte, az élet csúcsára jutott, szabad férfi volt, belsőleg szabad. Akár rendőrök is körülvehették volna a csapszéket; a sör, amit az ember benyakalt, belső szabadsággá lényegült át. Mintha már a vizsgáit is letette volna az ember. „Kész” lett, diplomás doktor! Elfoglalta helyét a polgári életben, gazdag volt és tekintélyes: valamilyen hatalmas gyár főnöke, amely képes levelezőlapot vagy toalettpapírt termelt. Amit az ember az élete munkájával alkotott, ezrek kezébe jutott el. A söröző asztala mellől birtokába vette a világot, megsejtett nagy összefüggéseket, egy lett a világszellemmel. Igen, a sör önmaga fölé emelte az embert, föl odáig, ahol az istenség trónol!
– Képesnek tartja-e, tanú úr, a vádlottat – kérdezte a védő – a vád tárgyává tett deliktum elkövetésére?
– Egyfelől – válaszolta Scheffelweis – semmi esetre sem.
– De másfelől? – kérdezte az ügyész.
A tanú így válaszolt:
– Másfelől föltétlenül.
189. oldal, 4. fejezet (Kozmosz Könyvek, 1976)
Ha egy-egy nagy kikapás után dagadt arccal, bőgve somfordált el a műhely előtt, a munkások kinevették. Diederich pedig rögtön nyelvet öltött rájuk, és toporzékolt. Megszólalt benne az önérzet: „Verést kaptam, de a papámtól. Örülnétek, ha ti is verést kaphatnátok tőle. De ahhoz kis senkik vagytok.”
A „formák” f betűjét összecsücsörített szájjal, lassan, gömbölydeden ejtette ki. Diederichnek mindig a háta borsózott ettől a nagy előkelőségtől. Minden apróság, amit Wiebelen látott, különlegesen finomnak tűnt föl előtte: például, hogy a felső ajkán csak egész fönt növesztett vörhenyes bajuszt, és hosszú körmei lefelé görbültek, nem pedig, mint Diederich kezén, fölfelé; továbbá az erős, férfias illatszer, amit Wiebel használt, de az elálló füle is, ami fokozta az éles hajválaszték hatását, és a duzzadt homlokcsontok alá ágyazott két kandúrszeme. Diederich a saját alacsonyrendűségének föltétlen tudatában szemlélte mindezt. De mióta Wiebel megszólításával tüntette ki, sőt pártfogásába vette, Diederich egyszerre úgy érezte, hogy az élethez való joga csak most nyert igazolást. Kedve lett volna, hogy farkcsóválva hálálkodjon, mint a kutya a gazdájának. Csak mint távoli ábrándra mert gondolni arra, hogy neki is olyan örökké izzadó, vörös nyaka legyen, mint Wiebelnek. Hát még ha selypítő beszédjét is utánozni tudná!
– Hurrá!… – üvöltött Diederich, mert mindenki ezt üvöltötte, és egy hatalmas, üvöltöző embercsoport közepette hirtelen eljutott egészen a Brandenburgi Kapuig. Tőle kétlépésnyire lovagolt el a kapu alatt a császár.
Diederich egyenesen az arcába látott, a megkövült komolyságú, villámokat szóró arcba; de szeme könnybe lábadt, annyira kiabált. Valami mámor, különb és nagyszerűbb a sör mámoránál, lábujjhegyre emelte, szinte a levegőbe röpítette. Lengette a kalapját, magasan mások feje fölött, az őrjöngő lelkesedés szférájában, ahol a legvégletesebb érzelmek kavarognak. Ott, a diadalmas bevonulások kapuboltja alatt, megkövült és villámló arcvonásokkal lovagolt a Hatalom! A Hatalom, amely keresztülgázol rajtunk, és mi áhítattal csókoljuk a patáit. A Hatalom, amely elnyargal éhség, dac és gúny fölött! A Hatalom, amely ellen semmit sem tehetünk, mert hisz mindnyájan imádjuk! A Hatalom, amely vérünkben van, mert vérünkben van az alárendeltség is! Egy atomnyi része vagyunk, eltűnő paránya valaminek, amit a Hatalom kiköpött a szájából! Külön-külön mindegyikünk nulla, de tagolt tömegekben, mint újteutonok, mint katonaság, hivatalnoksereg, egyház és tudomány, mint gazdasági és hatalmi szervezetek sora, piramisszerűen emelkedünk föl, föl egészen odáig, ahol ő áll egyedül, kövülten és villámolva! Benne élünk, részesei vagyunk, kérlelhetetlenek azokkal szemben, akik tőle távolabb vannak, és diadalmaskodunk, még ha széttipor is bennünket, hisz ezzel csak igazolja az imádatunkat!…
50-51. oldal, 1. fejezet (Kozmosz Könyvek, 1976)
Klappsch jó érzületű ember volt; amíg a lánya kiszolgálta a vendégeket, melegen hálálkodott a lelkésznek azért az áldásos munkáért, amit a bibliaórán fiainak lelki épülésére végzett. A legidősebb ugyan megint cukrot lopott, viszont éjszaka nem tudott aludni, hanem olyan hangosan gyónta meg bűnét az Istennek, hogy Klappsch meghallotta, és jól elpáholta a kölyköt.
113. oldal, 3. fejezet (Kozmosz Könyvek, 1976)
Hasonló könyvek címkék alapján
- George Orwell: 1984 92% ·
Összehasonlítás - Ivan Alekszandrovics Goncsarov: Oblomov 85% ·
Összehasonlítás - Frank Herbert: A Dűne messiása 85% ·
Összehasonlítás - Susan Kay: A fantom 95% ·
Összehasonlítás - Kathrine Kressmann Taylor: Címzett ismeretlen 95% ·
Összehasonlítás - John Williams: Stoner 93% ·
Összehasonlítás - Móricz Zsigmond: A boldog ember 93% ·
Összehasonlítás - Thomas Keneally: Schindler bárkája 89% ·
Összehasonlítás - Gabriel García Márquez: Szerelem a kolera idején 88% ·
Összehasonlítás - Robert Merle: Védett férfiak 87% ·
Összehasonlítás