Ádám, ​hol voltál? 76% 39 csillagozás

Tisztára mint egy Remarque-regény, amit egy olyan Remarque írt, aki elfelejtett cselekményt szőni. Persze Böllről nem feltételezném (hiába ez az első könyve), hogy képtelen elmesélni lineárisan egy történetet – inkább arról van szó, hogy ő ezt az egészet ignorálja. Nem egy háborús sztorit akar végigvinni, hanem a háború leglényegéről akar mondani valamit: a nyugtalanságról, a tehetetlenségről, és arról, hogy Ádám nem ott van, ahol kéne (otthon), hanem ott, ahol aztán pont nem kéne lennie (a háborúban). De hát ezt már annyian annyiféleképpen megírták, és jó páran sokkal jobban is. Szóval értem én, „mit akar mondani a szerző” (ahogy az egyszeri irodalomtanár mondaná), csak mintha túl közeli lenne az élmény, túlságosan rátelepszik a szövegre, és Böll nem tud tőle két lépésre eltávolodni. Ettől aztán ez az egész mozaikos szerkezet olyan lesz, mint egy konstruktivista festmény (a címe legyen mondjuk: „Növendék macska a teraszon”): akadnak benne szép színű kockák, de úgy az egész rohadtul nem hasonlít egy cicára. Úgyhogy ha lenne egy időgépem, visszamennék az ötvenes évek elejére, és azt mondanám Böllnek: „Desztillálj, Heinrich! Desztillálj! Jó író vagy, engedd, hogy ez érvényesüljön! Ne az élmény irányítsa a tollad, hanem a tollad irányítsa az élményt!” És alighanem van is egy időgépem, mert Heinrich később desztillált. Azért kapott Nobel-díjat. (És alighanem Heinrich magyarul is tud. Mert hogy én németül nem, az tuti.)

Böll első magyarul megjelent írása, amely még közvetlenül a háború után, 1951-ben született. Ismerve egy kicsit az író munkásságát, érződik rajta még a „kezdeti szakasz.” Helyenként súlyos, abszurd, sokatmondó képek a háború értelmetlenségéről – amely a fő humanista üzenet, de a mozaikos, tán összeróttnak is nevezhető szerkezet hátráltatja az emocionális hatás eredményességét. Nem egyenletes, nincs nagyívű története, de a maga „korai” módján az ember – ki önmaga áldozat is – felelősségét keresi, hogy ezek az értelmetlen események megtörténhettek. Jól látható helye van Böll munkásságában: A vonat pontos volt, a Dr. Murke, valamint a Csoportkép, a Katharina Blum és az Egy bohóc nézetei közt. Egy későbbi Nobel-Díjas kissé még botladozó ujjgyakorlata. Jó könyv ez hibáival együtt.

Annyira nagyokat ugrik az időben, s a főszereplő felbukkanása oly esetleges, hogy bennem megérlelődött a gyanú, hogy az egyes fejezetek tulajdonképpen novellaként íródtak, s csak utólag lett egy közös szereplő beledolgozásával regénnyé formálva. Annyira jók lettek volna ezek a fejezetek elbeszélésekként! Így viszont egy hiányérzeteket keltő, – még ha rossznak semmiképp sem titulálható – háborús regényke vált belőle, amiből írtak nem csekély számban jobbakat. A vége sajnos nagyon kiszámítható volt, ám kétségkívül logikus. Mindez ne riasszon vissza senkit, mert minden hibája ellenére jó választás ez a könyv, meglehetősen realisztikusan ábrázolja a legértelmetlenebb emberi tevékenységet.

off
Amúgy a legkönnyebb azt mondani, hogy kérem, én csak parancsra cselekedtem, avagy az asszony mondta, egyek e fának gyümölcséből.

Ez annyira nem volt Böll. Nagyon szeretem a kisregényeit, ám ez kicsit gyengébbre sikerült. Viszont ebben is ott volt az örökös és állandóan visszatérő motívum: a háborúé és az értelmetlenségé. Nem is tudom, miért választottam szét a kettőt, hiszen az egyik szinonimája a másiknak. Akárcsak az abszurdum – amiből ebben a regényben is van bőven. Ijesztő, elkeserítő és letaglózó. Szerelem, halál, halál, szerelem. Azért érdemes elolvasni :).

Ez olyan volt, mintha Paulo Coelho a Giccsvilágbajnokság döntőjében azt a feladatot kapta volna, hogy próbálja meg 300 oldalon át Hemingway-t utánozni. A végét el sem akartam hinni, ezt így szerintem a szerző sem gondolta komolyan.

    Ezt is odaraknám egy képzeletbeli polcra, valahová a Két nap az élet és a Nyugaton a helyzet változatlan mellé.

Sokan összetennék a kezüket, ha ilyen regényecskét dobhatnának össze elsőre. Számomra nem volt zavaró a sok szereplő, az időbeni ugrások használata sem, az pedig külön kis ízt jelentett, hogy részben magyarországi területen játszódik a cselekmény.

Ez érdekes élmény volt. Eddig még sosem olvastam olyan regényt, ahol a főszereplő egyben egy jelentéktelen mellékszereplő is. A többiekhez hasonlóan bennem is megvolt ez a „fűzzünk több, teljesen független novellát egy szálra” érzés, viszont a történtet befejezését és megemésztését követően már úgy találom, hogy az egyes részek kellemes egyveleget alkottak, és globálisabban engedték láttatni az akkori világ hétköznapjait, akár az egyszerű köznép, akár a magas rangú tisztek szemszögéből.