Ádám, ​hol voltál? 35 csillagozás

Heinrich Böll: Ádám, hol voltál? Heinrich Böll: Ádám, hol voltál? Heinrich Böll: Ádám, hol voltál? Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Ki lehet-e bújni a felelősség alól azzal, hogy parancsot teljesítő katona volt valaki? Vagy éppen az ellenkezője: nem áldozat-e a katona maga is? Böll regénye a második világháború Sztálingrád utáni szakaszában játszódik. Feinhals-Ádám a „rugalmas elszakadás” parancs jegyében sodródik a visszavonuló német csaptokkal Ukrajnán, Magyarországon, Csehszlovákián keresztül Németországba. A regény bemutatja a háború képeit, hosszan elidőzik egy magyar kisvárosban. A lelkesedni soha nem tudó, leginkább csak a világ elől elbújni akaró német katona szemszögéből ábrázolja a még hátországban élők sorsát. Akiben majd ugyanúgy, mint rajta, keresztül fog gázolni az értelmetlen halál.

Eredeti megjelenés éve: 1951

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Híres háborús regények

>!
Magyar Könyvklub, Budapest, 2001
290 oldal · ISBN: 9635472862 · Fordította: Radó György
>!
Kossuth, Budapest, 1969
190 oldal · puhatáblás · Fordította: Radó György
>!
Kossuth, Budapest, 1957
210 oldal · keménytáblás · Fordította: Radó György

Enciklopédia 12

Helyszínek népszerűség szerint

Szentes


Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Tisztára mint egy Remarque-regény, amit egy olyan Remarque írt, aki elfelejtett cselekményt szőni. Persze Böllről nem feltételezném (hiába ez az első könyve), hogy képtelen elmesélni lineárisan egy történetet – inkább arról van szó, hogy ő ezt az egészet ignorálja. Nem egy háborús sztorit akar végigvinni, hanem a háború leglényegéről akar mondani valamit: a nyugtalanságról, a tehetetlenségről, és arról, hogy Ádám nem ott van, ahol kéne (otthon), hanem ott, ahol aztán pont nem kéne lennie (a háborúban). De hát ezt már annyian annyiféleképpen megírták, és jó páran sokkal jobban is. Szóval értem én, „mit akar mondani a szerző” (ahogy az egyszeri irodalomtanár mondaná), csak mintha túl közeli lenne az élmény, túlságosan rátelepszik a szövegre, és Böll nem tud tőle két lépésre eltávolodni. Ettől aztán ez az egész mozaikos szerkezet olyan lesz, mint egy konstruktivista festmény (a címe legyen mondjuk: „Növendék macska a teraszon”): akadnak benne szép színű kockák, de úgy az egész rohadtul nem hasonlít egy cicára. Úgyhogy ha lenne egy időgépem, visszamennék az ötvenes évek elejére, és azt mondanám Böllnek: „Desztillálj, Heinrich! Desztillálj! Jó író vagy, engedd, hogy ez érvényesüljön! Ne az élmény irányítsa a tollad, hanem a tollad irányítsa az élményt!” És alighanem van is egy időgépem, mert Heinrich később desztillált. Azért kapott Nobel-díjat. (És alighanem Heinrich magyarul is tud. Mert hogy én németül nem, az tuti.)

6 hozzászólás
Bla IP>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Böll első magyarul megjelent írása, amely még közvetlenül a háború után, 1951-ben született. Ismerve egy kicsit az író munkásságát, érződik rajta még a „kezdeti szakasz.” Helyenként súlyos, abszurd, sokatmondó képek a háború értelmetlenségéről – amely a fő humanista üzenet, de a mozaikos, tán összeróttnak is nevezhető szerkezet hátráltatja az emocionális hatás eredményességét. Nem egyenletes, nincs nagyívű története, de a maga „korai” módján az ember – ki önmaga áldozat is – felelősségét keresi, hogy ezek az értelmetlen események megtörténhettek. Jól látható helye van Böll munkásságában: A vonat pontos volt, a Dr. Murke, valamint a Csoportkép, a Katharina Blum és az Egy bohóc nézetei közt. Egy későbbi Nobel-Díjas kissé még botladozó ujjgyakorlata. Jó könyv ez hibáival együtt.

SteelCurtain>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Annyira nagyokat ugrik az időben, s a főszereplő felbukkanása oly esetleges, hogy bennem megérlelődött a gyanú, hogy az egyes fejezetek tulajdonképpen novellaként íródtak, s csak utólag lett egy közös szereplő beledolgozásával regénnyé formálva. Annyira jók lettek volna ezek a fejezetek elbeszélésekként! Így viszont egy hiányérzeteket keltő, – még ha rossznak semmiképp sem titulálható – háborús regényke vált belőle, amiből írtak nem csekély számban jobbakat. A vége sajnos nagyon kiszámítható volt, ám kétségkívül logikus. Mindez ne riasszon vissza senkit, mert minden hibája ellenére jó választás ez a könyv, meglehetősen realisztikusan ábrázolja a legértelmetlenebb emberi tevékenységet.

fióka>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Ez annyira nem volt Böll. Nagyon szeretem a kisregényeit, ám ez kicsit gyengébbre sikerült. Viszont ebben is ott volt az örökös és állandóan visszatérő motívum: a háborúé és az értelmetlenségé. Nem is tudom, miért választottam szét a kettőt, hiszen az egyik szinonimája a másiknak. Akárcsak az abszurdum – amiből ebben a regényben is van bőven. Ijesztő, elkeserítő és letaglózó. Szerelem, halál, halál, szerelem. Azért érdemes elolvasni :).

Nyájas_Olvasó P>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Ez olyan volt, mintha Paulo Coelho a Giccsvilágbajnokság döntőjében azt a feladatot kapta volna, hogy próbálja meg 300 oldalon át Hemingway-t utánozni. A végét el sem akartam hinni, ezt így szerintem a szerző sem gondolta komolyan.

Carmilla >!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

    Ezt is odaraknám egy képzeletbeli polcra, valahová a Két nap az élet és a Nyugaton a helyzet változatlan mellé.

oscarmániás>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Sokan összetennék a kezüket, ha ilyen regényecskét dobhatnának össze elsőre. Számomra nem volt zavaró a sok szereplő, az időbeni ugrások használata sem, az pedig külön kis ízt jelentett, hogy részben magyarországi területen játszódik a cselekmény.

Csikós_Kriszta>!
Heinrich Böll: Ádám, hol voltál?

Ez érdekes élmény volt. Eddig még sosem olvastam olyan regényt, ahol a főszereplő egyben egy jelentéktelen mellékszereplő is. A többiekhez hasonlóan bennem is megvolt ez a „fűzzünk több, teljesen független novellát egy szálra” érzés, viszont a történtet befejezését és megemésztését követően már úgy találom, hogy az egyes részek kellemes egyveleget alkottak, és globálisabban engedték láttatni az akkori világ hétköznapjait, akár az egyszerű köznép, akár a magas rangú tisztek szemszögéből.


Népszerű idézetek

Carmilla >!

Nehéz nyelv a magyar, még a dohányt sem „tabáknak” hívják, mint más nyelveken.

44. oldal (Kossuth, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: dohány · magyar nyelv
Carmilla >!

Sem az életre nem lehet kényszeríteni valakit, sem a szerelemre, ez értelmetlen volna – az ember felett egyetlen hatalom van: a halál.

95. oldal (Kossuth, 1969)

Carmilla >!

– Nőt akarok! Egy kicsi nőt…
– Hálj csak saját magaddal – válaszolta a kopasz fej.

19. oldal (Kossuth, 1969)

1 hozzászólás
Carmilla >!

Azelőtt is tudta, hogy a legtöbb férfi kevésbé bírja az alkoholt, mint gondolja, s hogy a legtöbb férfi sok időt pazarol az életéből arra, hogy elhitesse önmagával, milyen remekül bírja az italt s igyekszik ezt elhitetni azokkal a nőkkel is, akiket magával visz a mulatóhelyre.

177. oldal (Kossuth, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: alkohol · férfiak
Carmilla >!

Eszébe jutott, milyen boldog volt akkoriban, mikor a kertben ülhetett meg olvashatott és hallgathatta Merzbach kisasszony gyatra zongorázását; akkor boldog volt, de nem tudta.

186. oldal (Kossuth, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
Carmilla >!

…De már képtelen volt tovább kúszni, a fájdalom megbénította, ottmaradt fekve, néhány pillanat alatt végigsuhant előtte egész élete: a kimondhatatlanul egyhangú gyötrelmek és megaláztatások kaleidoszkópja. Csak a könnyeit érezte fontosnak és valóságosnak, a könnyeit, amelyek az arcán lecsurogtak a mocsokba, a szennybe, szalma, trágyalé, emberi ürülék és széna undorító vegyülékébe, amelynek ízét az ajkán érezte.

119. oldal (Kossuth, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: könny
Carmilla >!

    Filskeit nem szívesen ölt. Tulajdon kezével még sohasem ölt meg senkit, s ez volt élete egyik nagy csalódása: képtelen volt ölni. Megértette, hogy erre szükség van, tisztelte a parancsokat, és a legpontosabban végrehajtotta őket; nem az volt a fontos, hogy valaki szívesen hajtja-e végre a parancsokat, hanem hogy megértse szükségességüket, tiszteletben tartsa és és végrehajtsa őket…

131. oldal (Kossuth, 1969)

Carmilla >!

    Filskeit idegesen járkált fel-alá az ablaknál. Szőke hajú zsidókat fedezett fel; Magyarországon sok szőke zsidó volt, s ezeket Filskeit még jobban gyűlölte, mint a sötét hajúakat, bár voltak köztük olyanok, akik bármely illusztrált könyvben az északi faj mintapéldányaiként szerepelhettek volna.

133. oldal (Kossuth, 1969)

Kapcsolódó szócikkek: árja · zsidók
Carmilla >!

[…] Voltak, akik öngyilkosságot követtek el, szinte hangtalanul elvéreztek, furcsán lihegtek és hörögtek a sarokban, míg szomszédjaik el nem csúsztak kifolyt vérükben és tébolyult ordításba nem kezdtek. De rögtön abbahagyták az ordítást, amikor az őr a falon kopogott – ezt a zörgetést fenyegetőnek, ijesztőnek érezték: ez nem lehetett emberi kopogás, hiszen már régóta nem emberek között voltak…

134. oldal (Kossuth, 1969)

Carmilla >!

    „Imádkozni kell, hogy megvigasztaljuk Istent” – ezt mondta…

153. oldal (Kossuth, 1969)


Hasonló könyvek címkék alapján

Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Robert Merle: Mesterségem a halál
Erich Maria Remarque: Győztesek és legyőzöttek
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd
Nevil Shute: Az örökség
Norman Mailer: Meztelenek és holtak
Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok
Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd / Slaughterhouse-Five
Michael Ondaatje: Az angol beteg