Bécs a századfordulón. Budapest 1910-ben. Az Oktogon; az Andrássy út, ahogyan egy osztrák író látja. Mosonszentjános, a vidéki magyar élet. Slunj, a horvátországi, de a Magyar Királyság területén fekvő vásárhely, a híres vízesés. A századvégi ártatlan kozmopolitizmus. Osztrákok, németek, angolok, horvátok, szerbek, magyarok. Chlamtatsch, az érzékeny horvát-osztrák gimnazista. Milonic, a szerb szállodás. Wewerkáné, a szláv házmesterné. Donald és Robert Clayton, angol gyárosok a Práterben. Gergelfi, a mosonszentjánosi intéző, aki a nőket csakis egy szál csizmában szereti. Margot, az osztrák dáma, aki magyarul tanul és Petőfit olvasgat németül. Finny és Frevel, két kövér bécsi szajha, akik később Magyarországon visszaparasztosodnak, és tudják, hogy nem mindent lehet csizmában. A mindenbe belekotyogó elbeszélő, aki alakjai egy részét legszívesebben csizmával rúgná ki a kompozícióból. A nagy osztrák regényíró utolsó befejezett regénye.
A slunji vízesés 11 csillagozás
Eredeti cím: Die Wasserfälle von Slunj
Eredeti megjelenés éve: 1963
Enciklopédia 9
Helyszínek népszerűség szerint
Kedvencelte 1
Várólistára tette 28
Kívánságlistára tette 20
Kiemelt értékelések
A slunji vízesés a kezdete és vége a történetnek, mind térben, mind időben és fátumilag is. Tompa moraja már messziről sejteti a hatalmas víztömeget, majd szemtől szembe állva szimfóniaként tölti be a milliónyi csepp dübörgő hangja a fület. Csodálatos látványától pedig szinte megáll az ember szívverése, távolodva a vízeséstől sem lehet kibírni, hogy egyszer még ne forduljon vissza az ember.
Nem véletlenül írtam a szimfóniát hasonlatként, ugyanis Doderer hosszasan tanulmányozta ezen zeneművek szerkezetét, hogy hasonlóképp építse fel történetét. A dübörgő expozíció után tételesen megjelennek és csordogálnak a poliglott Monarchia polgárainak életfolyamai, és végül hiába minden kapálódzás, szereplők posztópapucsban, vagy aki megérdemli, csizmában rugdosása, az egész történetfolyam visszatér a slunji mederbe, hogy belezuhanjon a dübörgő végbe, reexpozícióba.
Élvezet volt követni a századforduló monarchiabeli alakjainak történetét, motívumait, néha ki is „fordította” őket a kedvünkért az író, és ha kellett, likvidálta őket a történetből. A régies szóhasználat is megidézte a korabeli miliőt, a szellemes kiszólások, fricskák pedig még élvezhetőbbé tették a történetet és a tájleírásokat is. Gratulálok a fordítónak, nem lehetett könnyű munkája!
A történet csattanóját már megírtam karcban (http://moly.hu/konyvek/heimito-von-doderer-a-slunji-vizeses/karcok) : az író soha életében nem járt a slunji vízeséseknél, és ennek ő hálát is adott (s így tehetünk mi is): ha valójában látja (az egyébként nem megvetendő tájat), soha meg nem születik ez a regény.
„Semmi nem hullik szét olyan gyorsan, mint egy kor illata, pedig voltaképp ez fogja csak össze valamennyi részletét: és ugyanakkor hány részlet kell ahhoz, hogy ez az aura megteremtődjék!”
Nos, régtől fogva ismerős ez a Doderer-fajtájú elbeszélő attitűd. Valahonnan. Mi több, úgyszólván művelni is tudnám (okés, ez tényleg, pedig én túlzással soha :p – ím, medikás röstellem – erős kezdés, de mindegy most már!). Szóval, csupán oda szeretnék idejekorán kilyukadni, hogy (igaz, ami igaz, kezdetben valami egészen mást vártam, de aztán) egyáltalán nem volt ellenemre ez a könyv, nah. Ugyanis valamiért abszolúte rokonszenvesnek tűnik fel előttem az a nyűglődés, amellyel ez a tudálékos történetmesélés működik. Ha szabadna, máris sorolnám egymásra jellemzőit:
És példának okából csinálhatnám mindezt ahhoz fogható bőséges fölsorolással, ahogyan regényünk kerete egy-egy tájleírás részlettel végeláthatatlannak tűnő diavetítésszerű rotációban váltja egymást, így exponálva az olvasóban képet a képhez. Pontosabban úgy kellene tennem inkább, ahogyan egy-egy szóban forgó szereplő szinte észrevétlen móddal adja át stafétáját a cselekmény derbijében debütáló első-, másod- vagy sokad rangú, író uram által mégis (belátom, a történet szempontjából tényleg) kihagyhatatlan versenyzőjének. És ezekben a végtelennek látszó sorozatokban minden képnek és minden személynek helye van a befutóban. (azaz szózuhéban)
És lássuk meg ama szépen összecsukott keretes foglalatot is, amely tökéletes a konzerválódásban teljesen olyan, mintha levegőn való romlás elől tenné zárójelek közé az archaikusan békebeli, elvarrt szálakkal szövögetett történet egészét. (Nyilvánvalóan egy dunsztolásos írói felfogásról van szó, és azt is meg kell hagyni, egy jól bevált gyakorlat produktív hasznáról!)
Aztán nem rejthetem véka alá, hogy a történésekből részt kívánó és mindvégig jelenvaló író személyében mekkora szövegelőgéppel leend dolgunk: vagyis hogy naggyal. Felpörgő lendkerékre emlékeztető ripőkséggel, a zárójeles-beledumálós panelek egész garmadájával tolakodik a tudálékosságának összes eszközével szereplői közé (ó, az az idegen szavakkal ékeskedő írói alkat – hát hogy' is neheztelhetnék én ezért?), számos szellemes helyzetet teremtve azonmód megnyilvánuló alkotói kommentárok által.
Megfogalmazásában a metaforikus képletességet sem nélkülöző, a „témázásoknál” mégis visszafogottságra hajlamos, ugyanakkor a túlbonyolítástól nem mentesülő körülírásaival, mindmegannyi körülmény tisztánlátására ad lehetőséget, azon olvasói mazochizmusnak, amely az ilyesfajta óriásfolyamot kedvelni képes (hé, eztet itten mézesmadzagnak szántam!).
Ujjé, hogy mennyi kiszólásra kínál lehetőséget az ilyen-olyan funkciókban fungáló „csizmázások” fetisizáló hajlama, szinte már egyenesen megbélyegzi vélük magát a szerző (hát nem tipikus ez a kórisme?).
A mindenre képes képzelet bárhol és bármiben talál ürügyet a mesélésre (még hogy slunji vízesés – hahaha!).
A kifogyhatatlan aforisztikus idea képzésekről aztán már jobb, ha nem is szólok (halkan csak annyit mondok, én lennék az utolsó, aki nem nézné el az ilyesmit.)
Magáról a történetről viszont konzekvensen hallgatok, úgyis a részletekben a lényeg, és nagyjából ezen sorra vett komponensekből áll össze a dodereri ornamentika. Aki ennél szabatosabb, mérvadóbb véleményre kíváncsi, olvassa el a könyv Bán Zoltán András által írt utószavát. Igazi modulációt pedig majd @Uzsonna kedvcsináló és ennél mértéktartóbb értékelése oszt rátok (onnantól aztán nincs kegyelem).
Sokat bírtam, nem szoktam ennyit, mentségemül szolgáljon, hogy testes volt a könyv is. És ki tudja már milyen realisztikus körülmények vezettek oda, hogy ilyen flottul a grafománia bűnébe estem, épp mint az egyszeri ember gyarló fia (vagy valami).
Eddig semmit nem tudtam Herr Dorererről. Most már tudom, a XX. század egyik legjelentősebb írója volt. A történet kiváló. A nyelvezet múlt század eleji, veretes, a mai ember számára talán nehezen olvasható, de aki szereti a szépirodalmat, az nem csalódhat. Úgy tudom, Doderer a Náci Párt tagja volt az Anschlussig. Lehet, hogy ezért nem kapta meg a Nobelt? Óriási köszönet Király Editnek a rendkívüli fordításért. Úgy érzem, e könyv nélkül meztelenebb lennék. Voltatok már így?
Hát kérem, ennek a regénynek a molyos elhanyagoltsága már-már fölháborító. Az idei év legjobb olvasmánya eddig, de az elmúlt néhány év top 10-esében is simán ott figyel. Össze-vissza fonódó szálakból szövött, kacskaringós-kusza mondatokkal bőven tűzdelt gyönyörűség ez, amitől időnként a szemeim is keresztbe álltak, de úgy hogy a lelkem kacagott tőle örömében. Na ja, ezt nem szabad fáradtan olvasni :) Határozottan újraolvasós, már csak azért is, hogy amit elsőre nem tudtam követni, azt legközelebb kibogozzam…
A fordító előtt meg emelem kalapom, ezt a kacifántos mesét ilyen szépen visszaadni nem kis meló lehetett.
Népszerű idézetek
Minden vendéglő azokat a vendégeket kapja, akiket megérdemel, miként az írót is az olvasóiról ismeri meg az ember, anélkül hogy maga akár egy sort is olvasott volna tőle.
297. oldal
A hungárus nyelv ízig-vérig költői, ezért különösen érzékeny a rossz intonációra vagy a csikorgósan iskolás grammatikára. Ahhoz, hogy valaki magyarul tudjon, vagy magyarnak kell születnie vagy nyelvzseninek.
338. oldal
Azoknak, akik bigottan hisznek „felnőtt” életük mindenhatóságában, szép kis bosszúságot lehetne okozni, heves és háborgó protestálásra alkalmat szolgáltatni, ha elárulnánk nekik, hogy már tizenöt évesen eldőlt minden, a további már csak hanyag kivitelezés, ha ugyan nem egy eredetileg tiszta és pontos vázlat rossz és elmosódott ismétlése
157. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr 90% ·
Összehasonlítás - Karády Anna: Zserbó – A múlt tengerén 90% ·
Összehasonlítás - Baráth Katalin: A borostyán hárfa 89% ·
Összehasonlítás - Dušan Šimko: Gubbio 83% ·
Összehasonlítás - Benedek Szabolcs: A fiumei cápa 78% ·
Összehasonlítás - Rodica Doehnert: Hotel Sacher 75% ·
Összehasonlítás - Edith Kneifl: Szép kastélyban szép halottak 73% ·
Összehasonlítás - Arthur Conan Doyle: Sir Arthur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története I-II. 96% ·
Összehasonlítás - Szép Zsolt: Kárpát Walzer 96% ·
Összehasonlítás - Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert 95% ·
Összehasonlítás