A ​slunji vízesés 7 csillagozás

Heimito Von Doderer: A slunji vízesés

Bécs a századfordulón. Budapest 1910-ben. Az Oktogon; az Andrássy út, ahogyan egy osztrák író látja. Mosonszentjános, a vidéki magyar élet. Slunj, a horvátországi, de a Magyar Királyság területén fekvő vásárhely, a híres vízesés. A századvégi ártatlan kozmopolitizmus. Osztrákok, németek, angolok, horvátok, szerbek, magyarok. Chlamtatsch, az érzékeny horvát-osztrák gimnazista. Milonic, a szerb szállodás. Wewerkáné, a szláv házmesterné. Donald és Robert Clayton, angol gyárosok a Práterben. Gergelfi, a mosonszentjánosi intéző, aki a nőket csakis egy szál csizmában szereti. Margot, az osztrák dáma, aki magyarul tanul és Petőfit olvasgat németül. Finny és Frevel, két kövér bécsi szajha, akik később Magyarországon visszaparasztosodnak, és tudják, hogy nem mindent lehet csizmában. A mindenbe belekotyogó elbeszélő, aki alakjai egy részét legszívesebben csizmával rúgná ki a kompozícióból. A nagy osztrák regényíró utolsó befejezett regénye.

Eredeti cím: Die Wasserfälle von Slunj

Eredeti megjelenés éve: 1963

>!
Magvető, Budapest, 2000
408 oldal · ISBN: 963142197X · Fordította: Király Edit

Enciklopédia 9

Helyszínek népszerűség szerint

Rax-Alpok


Várólistára tette 19

Kívánságlistára tette 18


Kiemelt értékelések

Uzsonna >!
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés

A slunji vízesés a kezdete és vége a történetnek, mind térben, mind időben és fátumilag is. Tompa moraja már messziről sejteti a hatalmas víztömeget, majd szemtől szembe állva szimfóniaként tölti be a milliónyi csepp dübörgő hangja a fület. Csodálatos látványától pedig szinte megáll az ember szívverése, távolodva a vízeséstől sem lehet kibírni, hogy egyszer még ne forduljon vissza az ember.
Nem véletlenül írtam a szimfóniát hasonlatként, ugyanis Doderer hosszasan tanulmányozta ezen zeneművek szerkezetét, hogy hasonlóképp építse fel történetét. A dübörgő expozíció után tételesen megjelennek és csordogálnak a poliglott Monarchia polgárainak életfolyamai, és végül hiába minden kapálódzás, szereplők posztópapucsban, vagy aki megérdemli, csizmában rugdosása, az egész történetfolyam visszatér a slunji mederbe, hogy belezuhanjon a dübörgő végbe, reexpozícióba.
Élvezet volt követni a századforduló monarchiabeli alakjainak történetét, motívumait, néha ki is „fordította” őket a kedvünkért az író, és ha kellett, likvidálta őket a történetből. A régies szóhasználat is megidézte a korabeli miliőt, a szellemes kiszólások, fricskák pedig még élvezhetőbbé tették a történetet és a tájleírásokat is. Gratulálok a fordítónak, nem lehetett könnyű munkája!
A történet csattanóját már megírtam karcban (http://moly.hu/konyvek/heimito-von-doderer-a-slunji-vizeses/karcok) : az író soha életében nem járt a slunji vízeséseknél, és ennek ő hálát is adott (s így tehetünk mi is): ha valójában látja (az egyébként nem megvetendő tájat), soha meg nem születik ez a regény.

2 hozzászólás
Goofry>!
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés

„Semmi nem hullik szét olyan gyorsan, mint egy kor illata, pedig voltaképp ez fogja csak össze valamennyi részletét: és ugyanakkor hány részlet kell ahhoz, hogy ez az aura megteremtődjék!”

Nos, régtől fogva ismerős ez a Doderer-fajtájú elbeszélő attitűd. Valahonnan. Mi több, úgyszólván művelni is tudnám (okés, ez tényleg, pedig én túlzással soha :p – ím, medikás röstellem – erős kezdés, de mindegy most már!). Szóval, csupán oda szeretnék idejekorán kilyukadni, hogy (igaz, ami igaz, kezdetben valami egészen mást vártam, de aztán) egyáltalán nem volt ellenemre ez a könyv, nah. Ugyanis valamiért abszolúte rokonszenvesnek tűnik fel előttem az a nyűglődés, amellyel ez a tudálékos történetmesélés működik. Ha szabadna, máris sorolnám egymásra jellemzőit:

És példának okából csinálhatnám mindezt ahhoz fogható bőséges fölsorolással, ahogyan regényünk kerete egy-egy tájleírás részlettel végeláthatatlannak tűnő diavetítésszerű rotációban váltja egymást, így exponálva az olvasóban képet a képhez. Pontosabban úgy kellene tennem inkább, ahogyan egy-egy szóban forgó szereplő szinte észrevétlen móddal adja át stafétáját a cselekmény derbijében debütáló első-, másod- vagy sokad rangú, író uram által mégis (belátom, a történet szempontjából tényleg) kihagyhatatlan versenyzőjének. És ezekben a végtelennek látszó sorozatokban minden képnek és minden személynek helye van a befutóban. (azaz szózuhéban)
És lássuk meg ama szépen összecsukott keretes foglalatot is, amely tökéletes a konzerválódásban teljesen olyan, mintha levegőn való romlás elől tenné zárójelek közé az archaikusan békebeli, elvarrt szálakkal szövögetett történet egészét. (Nyilvánvalóan egy dunsztolásos írói felfogásról van szó, és azt is meg kell hagyni, egy jól bevált gyakorlat produktív hasznáról!)
Aztán nem rejthetem véka alá, hogy a történésekből részt kívánó és mindvégig jelenvaló író személyében mekkora szövegelőgéppel leend dolgunk: vagyis hogy naggyal. Felpörgő lendkerékre emlékeztető ripőkséggel, a zárójeles-beledumálós panelek egész garmadájával tolakodik a tudálékosságának összes eszközével szereplői közé (ó, az az idegen szavakkal ékeskedő írói alkat – hát hogy' is neheztelhetnék én ezért?), számos szellemes helyzetet teremtve azonmód megnyilvánuló alkotói kommentárok által.
Megfogalmazásában a metaforikus képletességet sem nélkülöző, a „témázásoknál” mégis visszafogottságra hajlamos, ugyanakkor a túlbonyolítástól nem mentesülő körülírásaival, mindmegannyi körülmény tisztánlátására ad lehetőséget, azon olvasói mazochizmusnak, amely az ilyesfajta óriásfolyamot kedvelni képes (hé, eztet itten mézesmadzagnak szántam!).
Ujjé, hogy mennyi kiszólásra kínál lehetőséget az ilyen-olyan funkciókban fungáló „csizmázások” fetisizáló hajlama, szinte már egyenesen megbélyegzi vélük magát a szerző (hát nem tipikus ez a kórisme?).
A mindenre képes képzelet bárhol és bármiben talál ürügyet a mesélésre (még hogy slunji vízesés – hahaha!).
A kifogyhatatlan aforisztikus idea képzésekről aztán már jobb, ha nem is szólok (halkan csak annyit mondok, én lennék az utolsó, aki nem nézné el az ilyesmit.)

Magáról a történetről viszont konzekvensen hallgatok, úgyis a részletekben a lényeg, és nagyjából ezen sorra vett komponensekből áll össze a dodereri ornamentika. Aki ennél szabatosabb, mérvadóbb véleményre kíváncsi, olvassa el a könyv Bán Zoltán András által írt utószavát. Igazi modulációt pedig majd @Uzsonna kedvcsináló és ennél mértéktartóbb értékelése oszt rátok (onnantól aztán nincs kegyelem).

Sokat bírtam, nem szoktam ennyit, mentségemül szolgáljon, hogy testes volt a könyv is. És ki tudja már milyen realisztikus körülmények vezettek oda, hogy ilyen flottul a grafománia bűnébe estem, épp mint az egyszeri ember gyarló fia (vagy valami).

14 hozzászólás
almamag>!
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés

Hát kérem, ennek a regénynek a molyos elhanyagoltsága már-már fölháborító. Az idei év legjobb olvasmánya eddig, de az elmúlt néhány év top 10-esében is simán ott figyel. Össze-vissza fonódó szálakból szövött, kacskaringós-kusza mondatokkal bőven tűzdelt gyönyörűség ez, amitől időnként a szemeim is keresztbe álltak, de úgy hogy a lelkem kacagott tőle örömében. Na ja, ezt nem szabad fáradtan olvasni :) Határozottan újraolvasós, már csak azért is, hogy amit elsőre nem tudtam követni, azt legközelebb kibogozzam…
A fordító előtt meg emelem kalapom, ezt a kacifántos mesét ilyen szépen visszaadni nem kis meló lehetett.

5 hozzászólás
Kathleen>!
Heimito Von Doderer: A slunji vízesés

Tetszett. Szerettem a finom humort, amivel az elbeszélő állandóan belekotyog a cselekménybe, és szeretné minden szereplőjét fenéken billenteni. (De nem ám csizmában!) Ezenkívül nagyon tetszett a fordítás nyelvezete, de lehet, hogy elfogult vagyok, mert a konzulensem követte el :)


Népszerű idézetek

Goofry>!

Minden vendéglő azokat a vendégeket kapja, akiket megérdemel, miként az írót is az olvasóiról ismeri meg az ember, anélkül hogy maga akár egy sort is olvasott volna tőle.

297. oldal

14 hozzászólás
Goofry>!

A hungárus nyelv ízig-vérig költői, ezért különösen érzékeny a rossz intonációra vagy a csikorgósan iskolás grammatikára. Ahhoz, hogy valaki magyarul tudjon, vagy magyarnak kell születnie vagy nyelvzseninek.

338. oldal

2 hozzászólás
Uzsonna >!

Az élethez már csak hozzátartozik, hogy kézenfekvő és tagadhatatlan dolgokra nem gondolunk.

237. oldal

Kapcsolódó szócikkek: élet
Goofry>!

A kívánság, hogy az ember egyedül legyen, egyébként is kétséges, a magánnyal nemigen lehet futó kapcsolatra lépni.

140. oldal

Uzsonna >!

Némely késő nyári nap ősziesebb, mint egy egész ősz.

49. oldal

Uzsonna >!

Azoknak, akik bigottan hisznek „felnőtt” életük mindenhatóságában, szép kis bosszúságot lehetne okozni, heves és háborgó protestálásra alkalmat szolgáltatni, ha elárulnánk nekik, hogy már tizenöt évesen eldőlt minden, a további már csak hanyag kivitelezés, ha ugyan nem egy eredetileg tiszta és pontos vázlat rossz és elmosódott ismétlése

157. oldal

Uzsonna >!

Az ő korában az ember azon gyöngyök láttán, amelyeket az élet gurít elé, már nem viselkedik a bibliai disznó módjára.

258. oldal

Uzsonna >!

Ráadásul angol nyelven a szerelmi csacsogás különösen élvezetes. Franciául könnyen lesz mézédes, németül mélyelgő, olaszul pedig egyenesen szónoki. Angolul azonban az édes pép egész bájosan kanalazható („to spoon with somebody”).

226. oldal

Uzsonna >!

Ott jött a nappal, és vízszintesen fodrozódó lenge felhőfoszlányokba rejtett öle pirosan és sárgán izzott föl – az ég e magányos pontja kapaszkodót nyújtott a szemnek a lakktiszta üres kékségben.

292. oldal

Kapcsolódó szócikkek: hajnal · napfelkelte
Goofry>!

Mert akit a gépszíj elkapott, azt nagyon elkapta.

302. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Baráth Katalin: A fekete zongora
Miroslav Krleža: Zászlók I-II.
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.
Tarjányi Péter – Dosek Rita: Cselszövő
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Spiró György: Kerengő
Jules Verne: Sándor Mátyás
Jókai Mór: Egy játékos, aki nyer
Tompa Andrea: Fejtől s lábtól
Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről