A ​Jelenlét vonzásában 0 csillagozás

Az [patrisztikus korban] egyházi tanítók azért tartották magukat a valódi filozófusoknak, mert meggyőződésük szerint ők nem az isteni Értelemből részeülő bölcs emberek gondolatait magyarázták, hanem magának a megtestesült isteni Értelemnek, Jézus Krisztusnak a tanítását hirdették.

8. oldal, Heidl György – előszó

Valójában minden exegetikai hagyomány egyben önnön történetének is exegézise. A filozófia és teológia ilyen értelemben folyamatos kommentálás, az adott hagyomány megelevenítése a szövegmagyarázat révén. Nem egyszerűen tárgyilagos elbeszélése valaminek, ami elmúlt, lezárult, és ezért személyesen már alig van közünk hozzá. Az ilyesmit nevezhetjük filológiának vagy filozófiatörténet-írásnak: mindkettő kellemes és hasznos időtöltés, de távol esik a filozófiától.

8. oldal, Heidl György – előszó

Az Izsák és a lélek fordításán egy kutatási program keretében kezdtem dolgozni.* A fordítás azonban sokkal többet jelentett tudományos tevékenységnél. Ahogy haladtam, egyre inkább beláttam, hogy e szöveg mégértése és magyarra ültetése nem lehet pusztán intellektuális feladat, amely elvégezhető egy dolgozószoba mélyén. Ambrus püspök, a kiváló rétor, kifinomult nyelvi, irodalmi eszközökkel tizenhat évszázad távolából is képes felébreszteni bennem a vágyat, hogy megvalósítsam, amire buzdít, és igyekezzem megtapasztalni a Jelenlétet, amelyről beszél. A fordítói munka így egyfajta lelkigyakorlattá változott, és csak remélni tudom, hogy ez nem ártott a magyar szövegnek.

Időnként a középkori kódexmásoló szerzetesekhez hasonlóan följegyzetem néhány gondolatot a lapszélre, rövidebb-hosszabb magyarázatot fűztem a szöveghez – leginkább a magam számára. A fordítás elkészült, és végül döntenem kellett e scholionok sorsáról. Melyik a helyesebb? Ha csak Ambrus szólal meg, s én fordítóként legföljebb néhány igazán szükséges megjegyzést hagyok meg, vagy ha nem húzódom teljesen a háttérbe, a láb- és végjegyzetek védőfala mögé, hanem megpróbálom egy folyamatos kommentárban megosztani az olvasóval gondolataimat e remekműről.

Az utóbbi mellett döntöttem részint formai-technikai, részint filozófiai természetű megfontolásokból. A formailag a fordítástól világosan elkülönülő kommentás ugyanis nem zavarja azt az olvasót sem, aki csak Ambrus szövegére kíváncsi. A kommentár a jegyzetek túlnyomó részét kiváltja, amelyek így nem sokasodnak, nem nyúlnak hosszúra, s csupán a műben idézett vagy hivatkozott szentírási helyek rövidítését és a legszükségesebb tudnivalókat tartalmazzák.

Másfelől, a kommentár segíthet mindazoknak, akik nem mozognak otthonosan a patrisztikus szövegek világában. Másfélezer éves művek, még ha elismerően klasszikusnak nevezzük is őket, segítség nélkül nehezen nyílnak meg a XXI. század emberének. A kommentálás ráadásul alapvető teológiai és filozófiai tevékenység, amire Ambrus nagyszerű példát mutat. A kései antikvitás jelentős filozófiai iskoláiban a Kr. u. II. századtól kezdve az exegézis, a szövegmagyarázat kerül a középpontba, amelynek során elsősorban az adott iskola alapítójának, Platónnak, Khrüszipposznak, Arisztotelésznek vagy Epikurosznak a műveit értelmezték. Ebből a szempontból a keresztények sem számítottak kivételnek, amit ők pontosan tudtak. Az egyházi tanítók azért tartották magukat a valódi filozófusoknak, mert meggyőződésük szerint ők nem az isteni Értelemből részeülő bölcs emberek gondolatait magyarázták, hanem magának a megtestesült isteni Értelemnek, Jézus Krisztusnak a tanítását hirdették. Ambrus is ezt tette az Izsák és a lélek című művében, miközben keresztény írásmagyarázók munkáit, sőt a pogány Plótinosznak a platóni Lakomát értelmező szövegeit is bevonta Jézus Krisztus tanításának kifejtésébe. Műve tehát nem csupán a Szentírásnak, hanem a kommentároknak is kommentrája.

Valójában minden exegetikai hagyomány egyben önnön történetének is exegézise. A filozófia és teológia ilyen értelemben folyamatos kommentálás, az adott hagyomány megelevenítése a szövegmagyarázat révén. Nem egyszerűen tárgyilagos elbeszélése valaminek, ami elmúlt, lezárult, és ezért személyesen már alig van közünk hozzá. Az ilyesmit nevezhetjük filológiának vagy filozófiatörténet-írásnak: mindkettő kellemes és hasznos időtöltés, de távol esik a filozófiától.

A kommentár végső soron nem irodalmi műfaj, az exegézis nem irodalmi tevékenység, és nem ér véget azzal, hogy a szerző útra bocsátja művét. A valódi szövegmagyarázat az exegéta élete, ennek irodalmi lenyomata egy-egy elkészült szöveg. Ambrus jól tudta ezt, és utolsó éveiben gondosan csiszolgatta és átdolgozta beszédeit, remélve, hogy akkor is megszólítják majd az olvasót, ha ő személyesen már nem lesz jelen. Meggyőződésem, hogy műveit teljesítik ezt az elvárást, ezért is vállalkoztam a jelen fordítás elkészítésére.

[…] Szeretném hálámat kifejezni a bakonybéli Szent Mauríciusz monostor szerzetesi közösségének. Az idei trópusi hőségben menedéket biztosítottak a monostor vastag, hűvös falai között, megadták a klauzúra csöndes biztonságát és nyugalmát, és megajándékoztak a bencés zsolozsma szépségével és békéjével. Mindezek nélkül, úgy hiszem, nem tudtam volna befejezni ezt a könyvet.

Kisboldogasszony ünnepén

* OTKA K 81278 “Teológiai antropológia a patrisztikus korban”. Köszönöm a kutatás vezetőjének Somos Róbertnek szakmai és baráti pártfogását!

7-9. oldal, Előszó

[Ambrus] saját mukájára is alkalmazható irodalomelméleti elve szerint a beszédművészet eszközeivel szerkesztett szövegek végeredménye és célja maga Isten Igéje, amely a megértésben közvetlenül „kiárad” az olvasóra. Minden megértés találkozás Isten Igéjével, ami különösen igaz a Szentírás esetében, hiszen annak nem csupán szellemi lényege Isten Igéje, hanem szövegteste is sajátosan az Ige teste. […]
Az Énekek éneke pars pro toto maga a Szentírás, e szöveg megértése tehát a megértés megértése. Aki a könyv magyarázatára vállalkozik, mint Abrus, az müsztagógosz, beavató, hiszen azt ígéri hallgatóságának, hogy elvezeti annak a tevékenységnek a legmélyére, amelyet a Szentírás olvasásakor végez, s amely a szöveg megértésében megvalósul: meglátja Isten Igéjét.

17. oldal, Heidl György – bevezető

A lélek és az Ige egymást keresik a Szentírásban, az Egyház szentségeiben és a másik személyben, amit hagyományosabban úgy fogalmazhatunk meg, hogy a lélek és az Ige benső egyesülésében. Az Énekek éneke tehát olyan szöveg, amely allegorikus tanítást ad az exegetikai tevékenységről, a liturgikus beavatásról és a lélek tökéletesedésének folyamatáról. Mindháromról egyszerre, hiszen exegézis, szentségi közösség és szellemi gyakorlat egymástól elválaszthatatlanok. Mindegyik célja, hogy az Ige közvetett jelenlétének tudatától a közvetlen jelenlét megtapasztalásához vezessen.

20. oldal, Heidl György – bevezető

[…] a beteljesedés liturgikus értelemben maga az eucharisztia, az a szentség, amelyben közvetlenül és valóságosan egyesül a hívő Krisztussal; s ahol a menny közvetlenül, de már nem jelképesen, hanem szentségi valóság formájában megjelenik a földön.

22. oldal, Heidl György – bevezető

A Szentírás tanulmányozása és a liturgikus beavatás folyamata nem csupán egymással állnak szoros kölcsönhatásban, hanem megkívánják az erkölcsi tisztaságot és a lélek tökéletesedését is, hogy a testi dolgoktól elkülönülve egyesülhessen az Igével. A felemelkedés három alapfeltételét a hármas bölcsesség foglalja magában, amelyet Órigenész nyomán és az ókor jelentős filozófiai iskoláinak tanításával és gyakorlatával összhangban fejt ki Ambrus. A morális, a természeti és a misztikus bölcsesség megfelel az előkészítés (institutio), előrehaladás (profectus) és beteljesedés (perfectio) hármasságának. A filozófia hármas felosztása nem tantételek három csoportját jelenti, hanem az isteni jelenlétet megtapasztalni vágyó ember három, hierarchikusan egymásra épülő tevékenységét.

“A bölcs ugyanis elkülönül a testi-érzéki élvezetektől, lelkét fölemeli és elvonja a testtől: mert ezt jelenti az, hogy megismeri magát az ember, akit káldeus nyelven Enósnak, latinul homo-nak nevezünk (vö. Ter 4,26; 5,6-II). Enós volt az, aki először hívta segítségül reménységgel Istent, és ezért, mint vélik, elragadtatott (Ter 4,26). Úgy tűnik tehát, valójában azt lehet embernek nevezni, aki Istenben remél, aki pedig Istenben remél, ahogyan a szó valódi jelentése világossá teszi, nem marad a földön, hanem mintegy elragadtatva Istenhez kapcsolódik” (Isaac I.).

Aki a bölcsességre törekszik, előbb elkülönül a testi-érzéki élvezetektől (morális bölcsesség); majd lelkét fölemeli a testi világ fölé (természetfilozófia); s végül istenhez kapcsolódik (misztikus bölcsesség). Az Istenismerethez vezető út az ember helyreállításával kezdődik, amelynek alapja az önismeret. Az önismeret nem elméleti tudás, hanem gyakorlat: önmegtartóztató életmód kialakítása, eltávolodás a testi vágyaktól, az érzékiség legyőzése, az érzelmek féken tartása és az indulatok megszelídítése (vő. 16.). Csakis az erkölcsileg tiszta, saját testét uraló lélek képes arra, hogy a testi világ fölé emelkedjék, és reményét Istenbe vesse. Ekkor megformálódik bennünk az ember, aki meghatározása szerint “Istenben remél”. Aki nem Istenben remél, szoros értelemben nem nevezhető embernek.

Figyelemreméltó gondolat, hogy az ember nem kész, teljes, kialakult szubjektumként érkezik az Istennel való találkozásra, hanem éppenséggel ebben az Isten által kezdeményezett találkozásban születik meg az, akit embernek, mai fogalommal személynek lehet nevezni.

22., 23. oldal, Heidl György – bevezető