Utolsó ​lélegzetig 84% 67 csillagozás

Egyáltalán nem volt rossz történet, de többre számítottam. Több szemszögön keresztül ismerhetjük meg a néhány órás eseményeket, azok hátterét, a családi vonatkozásokat és kapcsolatrendszereket. De annak ellenére, hogy fegyveres fenyegetettség volt az iskolában, ahol főként a gyerekek voltak veszélyben, mégsem tudott kellően hatni rám. Pedig a két középpontba állított gyerek kimondottan szimpatikus volt, főleg a köztük lévő erős testvéri kapocs miatt, és persze agyban szurkoltam értük, mégsem izgultam eléggé, mint ahogy gondoltam volt.

Nagyon tetszett, hogy minden egyes fejezet után, úgy éreztem, hogy most nem hagyhatom abba. Meg kell tudnom, ki volt az elkövető. A történet során több elkövetőre is gondoltam. Egy esemény, több szemszög. Az elején még zavaró volt, hogy sok a szemszög, de ahogy beindul a történet, már azonnal tudod, hogy ki meséli el a szemszögét vagy éppen hol vagy. Mintha egy filmet néznél.

Szeretek emberi sorsokról, érzésekről olvasni.
Ebben a könyvben egy iskolai túszejtés a kiindulópont. Ennek okán ismerünk meg pár embert, a múltjukat, a jelenüket, az emberi kapcsolataikat, lelkivilágukat, mindezt úgy, hogy az egész esemény csak pár óráig tart.
Érdekes a koncepció, jó a megvalósítás.
De nem tökéletes, és nem igazán emlékezetes.
Talán pont az elkövető az, akiről szinte semmit nem tudunk meg, ő nem kap kiemelést és ezáltal az indítékai nem kapnak elég alátámasztást, és mivel ő és cselekedete nincs kellően megalapozva, így az ártatlanok áldozatai sem hoznak akkora katarzist.
De egynek jó olvasmány, csak ez a borító valahogy nem jön át.

Ennek is nagyon nehezen sikerült a végére érnem. Sztem sokan tudjátok rólam, hogy én nem túlzottan szeretem az ilyen elnyújtott, tele körítéssel típusú írásokat. Hát ez olyan volt, és nem esett jól. Tényleg mindenkit megismertem, alaposan, és értem én hogy ez a néhány órás történet megkívánta ezt, hogy ezáltal érezzük ki mit veszíthet. Több szemszög váltakozott, és ezek rövidsége értsd: néha pár mondat az egekig emelte a feszültség faktort. De ennek ellenére sem mondhatom, hogy izgultam volna a gyerekekért, kicsit sem volt ijesztő az elkövető, és az indok sem volt valami megdöbbentő.

Nem volt ez rossz, de hasonló témában a Kevin sokkal izgalmasabb és letaglózóbb volt.
A történet a egy tavaszi napon játszódik, de (Iowában még ebben az időszakban sem szokatlan) váratlan hóviharban, emiatt külső segítők számára megközelíthetetlenné téve a helyszínt, így a konfliktust a helyi aprócska rendőrörs dolgozóinak és a helyi közösségnek kell megoldania, külső segítségre maximum telefonon számíthatnak.
A karaktereket szerettem, pl Mrs Oliver az idős tanárnő vagy Meg a rendőrnő nagyon szerethető személyiségek.Többek között az Ő szemszögükből (és még három másik szereplőéből, akik érintettjei az eseményeknek) meséli el az írónő a történetet, a múltjukból vett eseményekkel is fűszerezve. Mindegyiküktől megtudjuk hogyan élik meg a történéseket, milyen szálak fűzik őket az iskolában rekedt gyerekekhez.
Érdekes adalék a könyv végén az írónővel készült interjúban, hogy a könyv ihletője egy, az Iowai Egyetemen átélt iskolai vérengzés volt, ahol egy diák öt diáktársát lelőtte, egy hatodikat megsebesített, aztán magával is végzett – az esemény idején az írónő az egyetemen tartózkodott.
Számomra azért továbbra is felfoghatatlan, hogy Amerikában ennyi ehhez hasonló esemény történik, tudományosan elemezgetik az okokat, fiktív történeteket írnak, de igazából nagyon kevés dolog változik, félek, sokszor hallunk majd még a híradásokban hasonló esetekről.

A fülszöveg azt állítja, hogy Heather Gudenkaufot a női John Grishamnek nevezik. Én ezzel vitatkoznék. Ugyanis ő szerintem az új Jodi Picoult. És ez nagy szó. Jodinak van egy hasonló regénye, Tizenkilenc perc címmel, ám az inkább a bullying témára fókuszál egy iskolai lövöldözés által. Viszont az Utolsó lélegzetig továbbviszi ezt az ötletet, és arra keresi a választ, hogy mi játszódik le bizonyos emberekben ugyanazon esemény, történetesen egy iskolai lövöldözés hatására.

Nagyon tetszett, hogy több nézőpontot alkalmazott, ezekből fonódott össze a történet, így megtudhattuk, hogyan reagál ugyanarra a bizonyos dologra több korcsoport és különbözőképpen érintett ember: volt az anya monológja, akinek a gyermekei érintettek voltak az esetben, ám ő távolról, magatehetetlenül nézte végig, hogy miként alakulnak a dolgok; aztán volt a fiatal diáklány szemszöge, aki sok megpróbáltatáson ment keresztül és iszonyú bátran viselkedett, hogy megóvja az öccsét. Bepillantást nyerhettünk még a nagypapa gondolataiba is, aki az unokái és egy régi viszály miatt aggódott, valamint egy tanárnő fejébe is, aki pedig szerves része volt a dolgoknak és az ő szemszögéből láthattuk a fő eseményeket. És ne feledkezzünk meg a rendőrnő szemszögéről sem, akinek kulcsfontosságú szerepe volt az eseményekben. Ezek a szemszögváltások fokozták az izgalmat, mindig ott vágta el az írónő az egyik szemszöget, ahol a legizgalmasabb volt, és csak a többiek monológja után tértünk vissza ide újra, ezzel izgalomban tartva az olvasót.

Az is tetszett, hogy abszolút nem volt egyértelmű, hogy ki a lövöldöző, és mik az indokai. Több lehetséges változat is felmerült, és én mindegyiket el tudtam volna képzelni, de a végeredmény nagyon meglepett és sokkolt, jó értelemben.

Remélem az olvasói „pályafutásom” alatt a kezeim közé akad majd Heather Gudenkauf más könyve is, mert nagyon nagy reménységet látok az írónőben.

http://mostjo.blogspot.hu/2016/04/heather-gudenkauf-uto…

Kezdetben zavart, hogy a jelenből mindig, mindenki szemszögéből visszatekintettünk a múltba. Persze ez kellett a szereplők, és körülmények mélyebb megismeréséhez. A szerző nagyon jól fenntartotta az izgalmat, amibe azért kezdetben körmöt tövig rágni nem kellett, de nekem így is jólesett. Mármint a laza izgalom. Nagyon tetszett, hogy az utolsó oldalakig fedve maradt a túszejtő kiléte, pedig menet közben több név is felmerül a szereplőkben. Azért a gyerekek viselkedésével elrugaszkodtunk a realitás talajától, spoiler testvéri szeretet ide, vagy oda. A regény nem pusztán egy thriller, hanem lélektani történet is, hiszen családok, személyek érzelmeinek mélyére is betekinthetünk. Tetszett a váltakozó szemszög, de azt furcsálltam, hogy egyik szereplő maga mesélt, míg a másik körüli események narrátor szájába lettek adva.
Nem gyakori, hogy bűnügyi regényen annyira elérzékenyüljek, hogy elfátyolosodjon a szemem. Most megtörtént. Evie személye, a viselkedése példaértékű volt!

Nagyon-nagyon érdekes, izgalmas könyv. Ugyanazt a történetet különböző nézőpontokból élhetjük meg, izgulhatjuk végig. Hogy látja az eseményeket a tinédzser, a nagypapa, a rendőr, az anyuka, tanárnő.

A feszültség egyre fokozódik. Ki lehet a túszejtő? Miért tette? Lesz-e elég idő a közbeavatkozásra? Sikerül megmenteni a gyerekeket?

Nagyon tetszett. Fogok még olvasni a szerzőtől.

Féltem ettől a könyvtől, mert két hasonló témájú könyv is nagyon felkavart. Nem szeretem a nagyon nyomasztó hangulatú könyveket.
Ez is egy megrázó történet. Több szemszögből mutatja be a túszejtés történetét és mind szívfacsaró. De ami megfogott az a tanárnő lélekjelenléte és Augie megfontoltsága, felnőttes viselkedése és testvéri szeretete volt. Ilyen könyvnél nehéz azt mondani, hogy valami tetszett. Azonban az írói munkának köszönhetően, a végsőkig homályban tartott a túszejtő személyét illetően. Utal több lehetőségre is, itt – ott elejt egy mondatot és ez az amire azt mondom, hogy tetszett.

Egészen jó könyv is lehetett volna, ha nem éreztem volna már az elejétől azt, hogy ez egy Jodi Picoult másolat, csak gyengébb kivitelben.A fülszöveggel ellentétben számomra a könyv nem volt se lélegzetelállítóan izgalmas, se feszült. Az iskolai környezet és a gyerekszereplők ellenére sem érintett meg annyira, hogy aggódtam volna a gyerekek sorsáért.
Mrs. Olivert, az idős tanárnőt viszont nagyon szerettem.