999 ​fogoly 89% 43 csillagozás

Egy társadalomról az árulja el a legtöbbet, hogy miként bánik az asszonyokkal és a lányokkal.” (Michelle Obama)

Évek óta keresem azon könyveket, amelyek tényfeltáró jelleggel a II. világháborúról adnak részletes képet. Elsődleges célom megérteni, és lelkileg rekonstruálni mind az elkövető és mind az áldozat szerepkörében rekedt népeket, beleértve egy-egy adott személy életét is. Ennek okán több olyan könyvet is megvásároltam az utóbbi időszakban, amelyek különböző forrásokból merítkezve, egy adott társadalmi rétegen keresztül ábrázolják az akkor történteket.

Történelmi dokumentációkból Dunát lehet rekeszteni, ahogy azokból a történetekből is, amelyek olyan személyek szemszögéből íródtak, akik túlélték a társadalmi szegregációt és élve távoztak bármely haláltáborból. Természetesen minden olyan személy előtt fejet hajtok, aki a borzalmak fullasztó emlékének felidézéséhez erőt gyűjt és a világ elé tárja történetét, mégis elsődlegesen arra keresem a választ, hogy milyen indítékkal és végül milyen lelki önigazolással voltak képesek emberek fajtársaik felett ítéletet hozni és végre is hajtani. A mostani értékelésem egy olyan kiadványt vesz górcső alá, amely elsődlegesen az első auschwitzi női transzport történetéről mesél tényekkel és némi „aláfestő” történelmi rekonstrukcióval, amely kettősége által megelevenedik az olvasó szemei előtt 1942. február 28-a, egy bizonyos szombati nap, amikor minden elkezdődött.

Heather Dune Macadam egy amerikai szerző, aki már fiatal korában a zenét és táncot tekintette jövője sikerkulcsának. Kezdetben előadóművészként és táncosként a Martha Graham Kortárs Tánctársulatnál dolgozott. Miután egy baleset idő előtt véget vetett előadói karrierjének, írni kezdett. A táncosok meglehetősen csendes emberek, de mióta felfedezte az írást, nem hallgat el! Így végül kreatív írásból szerzett mesterdiplomát, és megkapta a Savannah College of Art and Design elnöki kutatási ösztöndíját, valamint a PEN American ösztöndíját.

Írói pályája szerteágazónak mondható, hiszen a dokumentarista, tényfeltáró kiadványoktól kezdve, a viszonylag könnyebb történetekig talál az érdeklődő olvasnivalót. Kiemelten érdekesnek gondolom 2000-ben megjelent első szépirodalmi krimijét, amely a THE WEEPING BUDDHA címet kapta. A kötet Sam Todd eltűnésén alapul, aki együtt lakott a szerzővel és néhány más lakótársával egy New York-i Chinatown-i tetőtéri lakásban. Az éppen szilvesztert ünneplő társaságtól leválva, valamilyen oknál fogva Sam elment sétálni, és soha nem tért vissza. A regény a Nero Wolf 2002-es legjobb rejtélye díj döntőjébe jutott.

Az írónő első könyvét (A Story of Sisters in Auschwitz) közösen írta a túlélő Rena Kornreich Gelissennel, azzal a hölggyel, aki a 716. auschwitzi sorszámot viseli testén. A digitális kiadás 2012-ben vírusként terjedt el, és azonnal bestsellerré vált, az Amazon holokauszt- és memoárlistáinak élén. Rena egyike volt azon 999 nőnek, akik az első transzporttal érkeztek Auschwitz híres haláltáborába. Az alkotót és Rena-t az észak-karolinai Hendersonville-ben az Év Kiváló Írójának választották. A szerzőről további érdekességeket, valamint a könyvéről készült filmről is olvashatsz ezen a honlapon, ellenben a megtekintés angol nyelvtudást igényel. link

Heather Dune Macadam: 999 fogoly című kötete 2020-ban a HVG Kiadó gondozásában jelent meg kis hazánkban. A borítóképe már egy nyomasztó hangulatot kölcsönöz, ugyanis akaratlanul is összeszorul a kíváncsi szemlélő gyomra. A borítótervet Dusik Mónika készítette, amelynek egyik főbb eleme a Friedman család egyik fotója, amely Edith Grosman gyűjteményéből származik.

„A túlélés az érzelmek komplex szövevényét teremti meg, amelyekhez bonyolult pszichológiai magyarázatok és találgatások kapcsolódnak.”

1942. március 25-én közel ezer fiatal, szlovákiai zsidó nő szállt fel Poprádon egy olyan vonatra, amely életükből több évet kiszakított és csak igen kevesen térhettek vissza. 999 fiatal lány, köztük sok tizenéves készült élete első nagy kalandjára, hogy hazájukat képviselve egy bizonyos időszakot felölelve dolgozzanak egy gyárban. Családjuk mindent megtett, hogy előteremtsék az utazáshoz szükséges meleg ruhákat, harisnyákat, élelemet, bízva abban, hogy jó helyre kerülnek gyermekeik és talán némi anyagi segítséget is kaphatnak a jövőre való tekintettel.

Ennek az eseménynek egy bizonyos behívó levél volt az előzménye, ahol minden olyan hajadon leány, aki betöltötte a tizenhatodik életévét, de még nem ment férjhez, köteles volt megjelenni és munkára jelentkezni. A legtöbben remélték, hogy társadalmi hasznosságuk révén felmentést intézhetnek gyermekeik számára, de az ügyintézés lassúsága és az akkori idők kaotikussága miatt nem érkeztek meg időben az alapvetően is nehezen beszerezhető okmányok.

Ezen nők bár félelemmel tekintettek jövőjükre, mégis bíztak a kormányukban. Hitték, hogy a ledolgozandó időben tapasztalatot szerezhetnek és talán anyagilag is támogathatják az otthon maradókat.

A kezdeti remény elszálltával egyre zordabb és kilátástalanabb körülményekkel kellett szembenézniük, ahol az utazás célállomása maga a Pokol kapujában ért véget.

„[…] az emberek hisznek a kormánynak, amikor az állítja, hogy kisebbségekkel szembeni intézkedései nem rasszisták vagy igazságtalanok. Más modern rezsimek is sikeresen tálalták a népirtást bevándorlási politikaként, vallási meggyőződésükből fakadó kötelességként, illetve az etnikai tisztaság miatt vagy épp gazdasági okokból szükséges lépésként. A közös vonás, hogy a célcsoporton belül az első áldozatok mindig a legsebezhetőbbek, legkevésbé „értékesek” közül kerülnek ki.”

Ez a könyv arról a 999 női fogolyról szól, akik jóhiszeműen hittek a kormányuknak és egy pár hónapig tartó munkaszolgálatra indultak. A közel ezer fős létszám igen hamar fogyatkozi látszott már a vonatút kíméletlen körülményei által is, de csupán kezdete volt egy hosszú évekig tartó, a halált jóbarátként üdvözlő időszaknak.

„Auschwitz volt az egyetlen tábor, ahol a rabszámot rátetoválták a foglyokra. A táborlakók életre szóló megjelölése a regisztrációs folyamat része volt, ezért is nevezik a történészek az első hivatalos zsidó deportálást „az első regisztrált tömeges transzportnak.”

A könyv hónapról hónapra rekonstruálja a túlélők elmondásai alapján, valamint a kutatómunkák által felfedezett iratokkal összevetve, hogy hogyan is alakult a nők sorsa és élete a tábori élet mindennapjaiban. Embertelen körülmények között, borzalmas megaláztatásokat szenvedtek el, miközben látták meghalni szeretteiket, barátaikat, családtagjaikat.

Bővebben: link

Sajnos nem újdonság már az ilyen és ehhez hasonló kiadványok „légköre”. Általában mindent elolvasok, amik a második világháborúval, vagy éppen a holokauszttal kapcsolatosak. Erre a könyvre is kíváncsi voltam, és nem okozott csalódást. Inkább, az, amit leírt, de ez nem az első ilyen eset.
Ez a könyv tele van fájdalommal, naivitással és reménnyel is. Mit képes egy ennyire meghasadt szív és lélek kibírni? Hittek, bíztak, hogy végül a halálba meneteljenek…
A könyvben túlélők szavain keresztül elevenedik meg a történetük. Sajnos nem sokan kerültek ki élve az egyik legnagyobb haláltáborból. Fájdalmas minden egyes sora, és hihetetlen a mai világ emberének, hogy annak idején ilyet megtettek. Van az a mondás, hogy „Ember embernek farkasa…” Ez a mondat számomra teljesen összefonódott a háborús időszakokkal.
Nincs mi többet mondani erről a könyvről, hiszen kézenfekvő, miről is szól. A zsánerében kiváló alkotás, és akit érdekel a téma, mindenképpen vegye a kezébe.

Nem volt rossz, de kicsit elvesztem a nevek tengerében. Talán ha 4 lány volt, akit be tudtam illeszteni a történetbe, a többiek sajnos csak arc nélküli, személytelen lányokként maradtak meg.
Amúgy érdekes és olvasmányos egy könyv, és még mindig tudott újat mutatni a holokauszt borzalmairól, de senki ne várjon tőle olyan mély érzelmeket, mint egy életrajz esetében, itt inkább a dokumentarista jelleg a mérvadó.

Azoknak a szlovákiai zsidó nőknek a története ez, akik évekig küzdöttek az életbenmaradásért. Sokan közülük még kislányként került Auschwitzba és a borzalmas körülmények ellenére túlélték az évekig tartó megpróbáltatást.
Az első transzporttal közel 1000 fiatal lányt, asszonyt szállítottak Auschwitzba, az ő történetük egyenként is lehetne egy-egy regény. Ebben a könyvben „mindenkiről” olvashatunk, éppen ezért sok név, sok adat szerepel. Érezhető a rengeteg kutatómunka, biztosan nehéz volt a sok információt felkutatni, de nehéz volt követni a sok adat között, hogy ki kicsoda, többször elvesztem a részletekben. Ettől függetlenül örülök, hogy elolvastam a könyvet.

Az értékelés olvasható a blogomon:
https://thedeathgoddess.blogspot.com/2021/11/heather-du…

Elég nagy irodalma van már a haláltáboroknak, és rengeteg emlékirat is napvilágot látott, amióta a túlélők tudnak beszélni az átélt borzalmakról. Mégis, valóban kevés van ezek közül, amelyek a deportált nőkről szólnak. Pedig ők is ott voltak, nem is kevesen. Heather Dune Macadam könyve ezt a hiányt hivatott betölteni az első női transzport történetének elmesélésével. Ehhez nemcsak az írott forrásokat használja fel, hanem a már szépkorú túlélők beszámolóit is.

Érződik a leírtakon, hogy az írónőt mennyire megrendítette, amit olvasott és hallott. Úgy képes mindezt megfogalmazni, hogy az olvasóra is hatással legyen és őt is megindítsa.

Meglepő részletességgel számol be a lányok deportálásáról, az első napjaikról, a borzalmas körülményekről, amelyekkel szembesülniük kellett az utazásuk során, majd a táborban is. Ez utóbbit most is láttam magam előtt, miközben olvastam. A hangsúly végig sokkal inkább azon van, hogy a lányok mit hogyan éltek meg, és nem magukra a történésekre fókuszál. Ezeket is igyekszik a lehető legtöbb szemszögből bemutatni.

Megtudhatjuk azt is, hogy milyen hanyagul tartották nyilván a deportált lányokat; a címben feltüntetett 999 valójában a sietős számozás miatt ennyi, és az azonosításuk sem könnyű, mert többen álnevet vagy becenevet diktáltak be. A halálozásukat sem jegyezték fel olyan pontossággal, mint a férfi rabokét; az első transzport lányai közül sokakról a mai napig nem derült ki, hogy mikor, hol és hogyan haltak meg.

Emellett újdonságként hatott számomra az a tény, hogy milyen pontosan kiszámított időpontban történtek a transzportok – köszönhetően Himmler okkultizmus iránti meglehetősen erős érdeklődésének. Ennek mindenképp utánajárok még, mert máshol még nem olvastam róla, és eléggé megdöbbentett.

Ami miatt egy fél csillagot mégis levonok, az az ismétlés. Nem sok van belőle, de néhány helyen észrevettem, hogy ugyanazt olvasom, ami néhány oldallal korábban már volt. Ez általában akkor fordult elő, ha a néhány oldallal korábbi egy másik fejezethez tartozott, vagy fejezeten belül egy másik részegységhez, másik szemszöghöz. Engem az ilyen kifejezetten zavar, ennyi időn belül azért nem felejtek el dolgokat, de másnak lehet, hogy fel sem tűnik.

Akit érdekel a téma, annak mindenképp ajánlom ezt a gyöngyszemet, a maga nemében hiánypótló.

Megrendítő, de letehetetlen.
Egyetlen hátránya, hogy rengeteg lány és nő történetét próbálja meg elmesélni. Nem mélyedhetünk el egy-egy személy életében és érzéseiben, mert szinte rögtön ugrunk is a másika. Érthető, hogy Heather mindenkiről meg akart emlékezni és biztos rengeteg munkát fektetett a kutatásba, de így kissé nehéz volt követni, hogy kivel mi történt.
Egyszer mindenképpen érdemes elolvasni, bár nem volt olyan nagy hatással rám, mint egy memoár, ahogy egyetlen nő enged betekintést élete legszörnyűbb időszakába.

Természetesen öt csillag jár a könyvért, a történetért.
Levonni magam miatt vonnék, de ez már az én bajom.
Úgy érzem, kicsit pihentetnem kell a holokausztos, koncentrációs táboros témájú olvasmányokat, mert teljesen érdektelenné váltam, úgy érzem belefásultam.
Már nem borzaszt el semmi, nincs az a kegyetlenség, amitől kifutna a vér az arcomból, és potyogni kezdenének a könnyeim.
Egyébként a könyv megírását is sablonosnak éreztem, de mi a csudát és hogyan is lehetne írni erről a milliószor lerágott csontról???
Félreértés ne essék, maga a tény, hogy volt zsidóüldözés, tény, hogy kimondhatatlan borzalom, ami történt, de nekem most egy kicsit elég volt.

Kicsit elveszettnek éreztem magam a történet olvasása közben. Túl sok lány, túl sok szám. Sokszor nem is tudtam hogy most akkor ez kicsoda és kivel van?? Értem, hogy egy átfogó könyv akart születni, de talán a kevesebb több lett volna… A végén a fotógaléria sem mondott semmit, többször nem tudtam a képeken való személyekhez a megtörtént eseményeket társítani.
Mindegy hány könyvet adnak ki a holokausztot illetően, soha nem fogjuk megérteni az ott történteket és hogy hogyan engedhette ezt bárki is. Azt mondjuk okosabbak vagyunk mint akkoriban az emberek, szeretném ezt hinni…nagyon szeretném.

Nehéz negatívan értékelni egy olyan könyvet, aminek életbevágóan fontos a mondanivalója, együttérzést és gyászt váltanak ki a szereplői, mégis úgy érzem, hogy az írás nem ér többet három csillagnál. A szereplők, már csak azért is kiérdemelnék az öt csillagot, amin keresztülmentek és aminek ellenére megmaradtak embernek a koncentrációs táborban. Az írásmód viszont borzalmas: folyamatosan bombáz nevekkel, számokkal, „izgalmas” részekbe vegyít tájleírást és statisztikai adatokat, ezzel megölve az olvasó hangulatát. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy életrajz, hanem dokumentarista regény, ebből kifolyólag az érzelmek helyett a tényeken van a hangsúly és azon, hogy hitelesen, időrendben tárja elénk 997 nő küzdelmeit, de elvesztem a sorok között és egy idő után kb. úgy olvastam a sorokat, mintha nem a holokausztról és tízezrek haláláról szólnának, hanem egy unalmas elemzésről valamelyik újság hasábjain. „Csak legyünk már túl rajta” vagy „hát ez meg kicsoda, emlékeznem kéne rá?”, esetleg „sokáig tart még ez a találgatás?” gondolatok forogtak a fejemben, amikor a fent említett részeken próbáltam átvergődni. Azon fejezeteknél viszont, ahol egy-egy történetet, eseményt mesélt el, faltam az oldalakat, mert lebilincselő, eddig számomra ismeretlen vagy éppen nagyon is ismerős események jöttek szembe, amelyek korábbi olvasmányaimból köszöntek vissza. Hatalmas kutatói munka eredményeként született meg ez a regény, de rosszul van megírva. Ékes példája annak, hogy a riporteri és az regény írói szakma nem feltétlenül azonos és jár kéz a kézben. Kár érte, mert egy hozzáértő tollából még ennél is méltóbb emléket lehetett volna állítani azon keveseknek, akik elsőként léptek Auschwitz szögesdrótjai mögé rabként. Mondanám, hogy az olvassa, aki felül tud emelkedni azon, hogy többnyire fogalma sincs, ki kicsoda vagy akinek eddig ismeretlen történetekre fáj a foga a tábor kialakulásáról, de lehet, hogy csak én nem tudom értékelni igazán a dokumentarista regényeket.

Sok könyvet olvastam már ebben a témában, de olyat még egyet sem ami valóban teljesen a nők sorsát mutatták be. Kifejezetten tetszett , hogy nem „csak” a táborok felszámolásáig tartott a könyv. Mindenkinek csak ajánlani tudom!