Szilvia ​szüzessége 85% 46 csillagozás

Féktelen, öntörvényű kötet, kedves, bizarr és kissé kegyetlen őrültségek huszonnyolc fejezetben elbeszélve. Az elborultság mértéke a kacagtatótól kezdve a gusztustalanon és az erotikusan igencsak túlfűtöttön át a gyomorforgatóig terjed.
Mindenki a lakásban kószáló disznóval folytatott futó szerelmi kalandról ír, de azért a döbbenetesen nagy méretekkel rendelkező nők is komoly szerephez jutnak.
Tengerzöld szemében megcsillanni látszott a gyönyörökkel teli élet édesvize. Akkorának tűnt, mint egy cethal, (…)
Néhány novella zseniális, vannak közöttük nagyon jók, más írások pedig csak ravasz blöffnek tűnnek. A szerzői koncepció viszont minden ízében eredeti és felforgató.
Bevallom, hogy csak négy csillagot szerettem volna adni a kötetre, mert annyira pimasz, de nem ment.

Azért örülök annak, hogy az utóbbi időkben kialakult egyfajta Hazai Attila-kultusz, ugyanis a nemrég elhunyt szerző néhány művével (mint ez a mostani, vagy a posztumusz megjelent, A maximalista) egyértelműen beírta magát a kortárs irodalomba. Ráadásul úgy, hogy érezhetően nem érdekelte írás közben az, hogy az általa életre hívott szöveg tetszeni fog-e bárkinek is, ami persze magasfokú egyediséget kölcsönzött a legtöbb írásának (ugyanakkor emiatt alkotott rengeteg értéktelen, értelmezhetetlen vagy összecsapott dolgot is, lásd a Szex a nappaliban számos története).

Hazai tulajdonképpen ezzel a 28 kisprózával indult meg a pályáján, és alsó hangon közel a fele igazi remekmű, a másik fele is inkább jó, mint átlagos. Külön tetszett, hogy Hazai tudatosan szólal meg kvázi dilettánsként, és kimaradt abból a folyamatból is, ami szinte csak a nyelvet állította középpontba, ehelyett a sztorikra koncentrált, amelyek szinte mindig meghökkentenek, lenyűgöznek és letaglóznak. Emiatt is érdemelne meg ez a műve is egy új kiadást, hiszen közel harminc évvel a megjelenése után is egy kimondottan újszerű, pörgős és szórakoztató alkotás, és egy olyan, amit az összes botrányos mozzanata ellenére (a szex a disznóval azt hiszem mindenkinek ismerős) könnyen befogadható minden nyitott ember számára, meg persze azért is, hogy ne egy évekig vadászott és majdcsak beszerezhetetlen kultkönyv legyen a sok közül.

A kötet Hazai Attila 1991 és 1994 között írt novelláiból tartalmaz válogatást, huszonnyolc eszeveszett, zabolátlan írást. A történetek szokványos eseményeknek indulnak, ám mindig átmennek valami vad végkifejletbe, hol abszurd, hol morbid, hol gyomorforgató, hol egzaltált, néha humorral, és a pornográfia határán mozgó erotikával fűszerezve. Általában nem szeretem a hasonló írásokat, ez sem lesz a kedvencem, de a tehetséget kénytelen vagyok elismerni.

Jelenkor 30/30, novelláskötetek, 29.
Ahogy a közmondás tartja: ha egyszer írtál egy Hazai könyvről, akkor a következőnél már nagy bajban vagy, ecsém. És én már kettőről is írtam.
Elolvasva azt a kettőt igazából minden benne van, amit erről a könyvről is írhatnék.
Amiben ez a kötet más, az az egységessége, nem hiába került fel a Jelenkor legjobb harmincas listájára link. A maximalista a teljes életmű kötetből kimaradt darabjait szedte össze, szükségképpen nem volt egységes, mint kötet. A Feri: Cukor kékség pedig regény, ami általában nehezen fogyasztható forma az ehhez hasonló weirdo* irodalomban. Igaz, a Szilvia szüzessége is pár év termését összegezte egy könyvben, de itt jól látszik egy felépített irodalmi irány, egységes gondolatvilág és forma. Ami persze következik Hazai pszichotikus egyéniségéből, sok novellából kiolvasható egy öngyilkosjelölt segélykiáltása. És ez a pszichózis tulajdonképpen kiolvasható minden írásból. Hazai azért lógott ki az irodalmi keretekből, mert nem volt hajlandó irányzatokhoz csatlakozni, hanem írta, ami belőle fakadt, és ez néha olyan személyre szabottra sikerült, hogy más személyek nehezen fogadhatták be. Ez különösen a nagyon rövid írásokban látszik (2-3 oldal), amik inkább csak egy hangulat leírásai, az értelmezés elbukik rajtuk. Jobban is kedveltem a könyv hosszabb novelláit, na nem azért, mert azok sokkal érthetőbbek, de több időm maradt, hogy valami személyemre szabott értelmezést találjak bennük.

Azt kell mondjam, Hazai az egyik leginspirálóbb írónk az elmúlt évtizedekből, valami olyasmit mutat, ami több, mint a létező világ leírása, őt nem érdekli, hogy mi folyik körülötte, csak az érdekli, hogy mi folyik benne, és mivel mindannyiunknak vannak ki nem mondott, sőt, szégyellt gondolataink, ezek óhatatlanul előjönnek olvasás közben. Amikor szégyent érzünk némelyik történet olvastán, tulajdonképpen saját magunkat szégyelljük. De inkább ez, minthogy az író helyett kelljen szégyenkeznünk.

*Nincs ilyen irodalmi kategória, én találtam ki, mert mégsem akartam azt írni, hogy bizarro, bár akár az is lehetne, de abban van egy erőteljes trash beütés, ami Hazai esetében mégsem alapvető eszköz, inkább csak kontrapunkt**, amibe beleszalad a gyanútlan olvasó.

**Hogy én mennyi idegen szót használok ebben az értékelésben.

Érdekes figura ez az Attila… Még mindig nem igazán tudom hova tenni, de nagyon tetszik, amit csinál. (Szeretem az ilyen jóindulatú bolondokat.) Helyenként persze kiakasztó, de volt már részem annyi ennél is durvább, százszor-ezerszer kiakasztóbb dologban (hej, ha most nekiállnék mesélni…), hogy fel sem veszem, amit olvasok. Ha pedig egy kicsit is igen, akkor marha gyorsan lepereg és kész, mehetünk tovább, nincs itt semmi látnivaló. Nyilván kicsit sok lehet ez a huszonnyolc történet, pláne nagy dózisokban, de a nem egyenlően eloszló terjedelmek (van itt egy, öt, de húsz oldalas szöveg is) miatt fel sem tűnik a mennyiség. Plusz a szövegek döntő hányada – mondjuk kétharmadot, itt úgysem minősülhet szitokszónak – tényleg remek, ha van is gyenge pillanat, az legfeljebb a túl sok vagy túl kevés cuccból kifolyólag eshet meg. (Mármint az ő részéről, nem a magaméról. Nekem az Élet a drogom.)

Szép és jó, hogy a Magvetőnek hála van most ez a pazar kivitelű életműsorozat, mert évtizedek után végre hozzáférhető lett ez a kötet is, a valami újra és különlegesre vágyóknak pedig bizony kihagyhatatlan, egyszerűen remek ismerkedési alap. Aztán most már jöhet az a híres-hírhedt Skizo, mert egyre inkább kezdek barátságot kötni ezzel a fazonnal.

Itt nem sokan értékelik nagyra,de szerintem HA nagyon tehetséges,minden jó és erős,amit olvastam tőle,ez is.Titkos favoritom,lesz még érettségi tétel…

Azt hiszem, erre már lehet mondani, hogy frenetikus. Van néhány megoldatlan szöveg is a kötetben, de a többség olyan, hogy szerintem simán a magyar novellisztika élvonalába sorolható. Hazaiban az a jó, hogy nem csak úgy írja bele a nagyvilágba a történeteit, hanem van egy jól kitalált és felépített esztétikai programja arról, mit gondol a novelláról. És ezt a programot úgy valósítja meg, hogy észre sem vesszük, mert közben pokolian jól szórakozunk.
A biztonság kedvéért azért a borítóra írhattak volna egy figyelmeztetést, hogy senki ne próbálja ki otthon.

Huh, végletekig polgárpukkasztó. Kísérlet a durvától az egészen gyomorforgatóig. Ledöbbentett, ugyanakkor hatalmasakat röhögtem azon a szikár, szenvtelen és pimasz stíluson, ahogy provokál (és ahogy egy csomószor ki is akad a sznob énem). Vajon most miket írna? Hatalmas veszteség, hogy elment.

Elég hullámzó minőségű és tartalmú novellák, a bizzarrtól a groteszken át a teljesen hétköznapi történetekig (sok esetben kérdés, hogy történet-e egyik-másik egyáltalán?). De összességében tetszett, és ebben a ’90-es évek eleji budapesti hangulatban is jó volt elmerülni.