Feri: ​Cukor Kékség 78% 54 csillagozás

Dacos egy könyv – nem akarja, hogy szeressék. Egészen pontosan: rohadtul nem érdekli, hogy szeretik-e. Meg lehet ezt fogalmazni durvábban is, ahogy a könyv idejekorán megteszi: „Idegesítelek? Akkor tedd le, és tűnj el, $@!%*.” De én nem teszem le – mert dacos olvasó vagyok. Olyan dacos, hogy nem csak nem teszem le, hanem szeretem is – akarata ellenére, tűzön-vízen, repetitivitáson, áthatolhatatlan szóképeken és homályos történetszilánkokon gázolva át a kedvéért. Mert bizony ez a Hazai, ez olyan, mint senki más. Úgy ír(t), mint senki más. Küzdeni kell vele – de minden nehézsége mögött az egyik legjobb szöveg bújik meg, amit a függőségről és a kényszeres gondolkodásról valaha magyarul papírra vetettek.

* A „b” betűs szó, amit a moly nem szeret.

Furcsa ez a Hazai, tulajdonképpen senkihez nem lehet hasonlítani. Úgy írt, mint senki más. Hogy az olvasónak tetszik-e? Hogy érti-e miről van szó? Vagy esetleg érdekli egyáltalán? Hazai Attilát ez minden bizonnyal nem izgatta.
Hihetetlen, hogy milyen gyorsan váltakoznak az egészen zseniális oldalak, a „hagyj már, kopj le a francba, engem ez nem érdekel” oldalakkal. Nálam még mindig a Maximalista az etalon, de azért ennél jobb függőséggel kapcsolatos szöveget sem nagyon ismerek a hazai irodalomban…

„Szerintem az a fantasztikus Hazaiban, hogy a szöveg mikroszintjén (a mondatokban, a dialógusokban) kiegyensúlyozott és kvázi tökéletes, de a makroszinten (ami a szerkezetet illeti) apró darabokra tördeli a regényt, ami ettől valami kozmikus bizonytalanságot kelt az olvasóban.”*
Én nem csodálkozom; ha valaki felkészületlenül fut bele Hazai egy könyvébe (konkrétan ebbe, mert ez kapható, végre újra elkezdték kiadni, valamiért az antikváriumokban sem kapható), akkor elfogja a wtf érzés, dühöt, értetlenséget érez, esetleg elkezd cukros dolgokat zabálni, hogy lehiggadjon. Pedig Hazai tud írni, ez látszik a mondatain, nem valamiféle bizarro** rémségről van szó, amit bárki elkövethet, ha kitalál valami őrültséget, és kellő mennyiségű gusztustalansággal fűszerezi. Akkor mégis, miért írt olyan könyveket, amiket az olvasóközönség jó esetben közömbösen tol félre? Hát ezt nem tudom, lelki alkat kérdése lehet, főleg, nem mindenki akar olyant tenni, amit előtte már sokan megtettek, vannak keresők, néha találnak, néha nem. No meg némi gúnyt is kiérzek ebből a szövegből, ami szól minden kanonizált szerzőnek, akik a körön kívülre nézték az írót.***

Maga a történet – bár történetről nem is kellene beszélni – kellően zavaros, főhősünk erős cukorfüggőségben él (hát most lehet a cukrot egyéb fehér porokkal behelyettesíteni, de én nem éreztem a szövegből, hogy ez lenne a főcsapás, persze egy kábítószerek sugallta rémálomként is felfogható az egész), no szóval felrémlik egy nehéz gyerekkor, majd vásárol egy zöld kalapot egy nőtől, ami vezérfonalként húzódik végig a történeten, csakúgy, mint egy nyomozás****, amit sürgősen el kellene kezdeni, csak nem tudni, mi ügyben. Meg van még Péter, link alak, költő, sok kétsorosával megismerkedhetünk, pl.:
Drága Barry White, te légy ostyámon a Nutella,
s én majd az ínyemmel szoplak le.

Ha valaki olvasott Brautigant, el tudja képzelni.

Ha unod már a családregényt, ez is egy alternatíva. A végére még egy idézet a könyvből: ”Az emberek hülyék, fogalmuk sincs róla, mi a szép… az emberek nem tudják, mi a jó.” Ezzel nem vitatkozom.

* Idézet @Kuszma értékeléséből, természetesen az író neve kicserélve. https://moly.hu/ertekelesek/2619262.
** L. pl: https://moly.hu/ertekelesek/2205070, vagy https://moly.hu/ertekelesek/2380782.
*** Hogy hogyan lett mégis a Szépírók Társaságának alelnöke öt évre, nem tudom. Azt is hozzáteszem, hogy ez az első regénye, abban az évben jelent meg, amikor lediplomázott, tehát ez a fajta gúny megelőlegezett, vagy csak én látom bele a tények ismeretében.
**** Na ez is egy ilyen profetikus beleérzés, hogy majd úgy próbálnak fülszövegek szépirodalmi könyveket eladni, hogy krimit és nyomozást ígérnek.

Nem izgatott fel. Nem zaklatott fel. Nem háborított fel. Még csak nem is vihogtam rajta. Legyűrtem. Abszurd, blődli. Hangulat kell hozzá, mint Galla Miklóshoz.

(Úgy tértem vissza értékelni – sajátos, kissé borult stílusban –, mintha el sem tűntem volna.)

Azt álmodom, hogy Feri vagyok. Nem Attila, ő csak ír engem, én tök más vagyok. Hogy ki, arról fogalmam sincs, teljesen bekészülve ülök a konyhában, összegyűrt csokispapírok és cukorhegyek között, miközben valami elviselhetetlen zene szól, Frájdéj ájm in láv, üvölti a Cure. Utána Kispál, Lovasi éppen lefeküdni készül a hóba, nekem meg az agyamra megy vele, ki is nyomom és inkább írok valamit. Hogy milyen lesz, az nem érdekel különösebben. Keresem a csajt magam mellett, de már nincs, lehet, hogy nem is volt, az illata viszont mintha itt maradt volna, én pedig hiába kapkodok összeszűkült szemmel a levegőbe, csak a semmit markolom. Elfogyott a csoki is, mintha élnél, ébredj már, mondja a Garaczi és különben is, miért nyomtad ki a Kispált, a ***** életbe.

Itt van ez az Attila, vagy én, nem is tudom, olvasott valami Easton Ellis nevű fickótól, meg fordítja Raymond Carvert és teljesen kész van, totál olyan, mint valami rocksztár a Szigeten, nedves álmodja a stagedivingokat, minden bekezdése egyszerre búcsúkoncert és reunion. Összekeverednek fejében az események, gondolatok és ő ebben a zűrzavarban él és alkot, egy olyan korban, ahol a kamu a legújabb eredeti, Friderikusz showman, Geszti frontember, Frei Tamás pedig hiteles. Egy darabig. Nem tudom, ember-e, mármint az Attila, de nagy forma – neki el is hiszem, hogy van, de még sincs az, amit leír. Rám író még ilyen hatással nem volt. Mélyen vájkál a ’90-es évek undergroundjában, mintha rossz sebességen raktam volna fel a Pál Utcai Fiúk lemezt. Gyere, Ági, hallod? Bál van!

Már én is teljesen kész vagyok, mert nincs csoki, azt a francos zöld kalapot meg elkevertem valahova és közben nem is ér annyit. Azért remélem, egyszer kiadják ezt az Attilát cukormentesen is, mert ez így instant diabétesz-kóma (is). A lelkiállapotomat viszont annyira elkapta, hogy jobban már nem is lehetett volna. Kezdésnek tökéletes, a retro pedig továbbra is király és a régi az új új!

Hazai Attilával, akárcsak oly sok mindenki mással, csak a közelmúltban, konkrétan valamikor a Feri: Cukor Kékség (továbbiakban Feri) eddigi utolsó újrakiadása után sikerült megismerkednem.
Emlékszem, hogy pityókásan ültem a vonaton Vác felé (épp utaztam ki megvenni a Vad nyomozókat), akkor kezdtem olvasni ezt a felületes olvasásra nagyon zagyvának ható „sztorit”. S néztem, mint a Rozi a moziba'.
Felrémlik bennem a kép, akármelyik gimi akármelyik magyarórája lehet, a tanárod átszellemülten olvas fel egy valamit, lehet az vers, vagy esszérészlet, és akkor a hátsó sorban egy potenciális futballista, kamionról leesett, rózsaszín kamulakoszt pólóban, protokrisztiánóronáldó hajjal benyögi a semmibe, hogy ilyent én is tudnÁk írni. De ilyet nem tudsz.
Namindegy.
Előre bocsátom, hogy, akárcsak A maximalistáról firkált értékelésemnek, úgy ennek sem lesz túlságosan sok értelme. Őszintén szólva, kicsit meglőve érzem magam, hogy akkor tulajdonképpen mi is az én mondandóm erről a karcsú kis regényről? Hiába olvastam el az idén már kétszer is, tanácstalanul állok itt, mint a kókadt $@!% a meleg vízben. Bújom a netet, hátha feltűnik valami, ami a könyvben nem esett le. Azt írja itt a molyan pl. a @Csabi, hogy ha olvastam Richard Brautigan-t, akkor el tudom képzelni, hogy mi ez. Na, hát én elég sok Brautigan-t olvastam, nosza, akkor ez talán egy startpont, itt el lehet indulni. De kicsit mégis falba ütközöm, olyasmi is, mint a „Brajtigen”, meg nem is olyasmi. Ez is groteszk, ez is egészen abszurd. A fontos különbség talán az író maga. Brautigan úgy jelenik meg előttem, mint egy kedves és pirospozsgás, vasárnapi kavboj, szájában kukoricacsutka pipa, kezében egy fémbögrényi édes, meleg tej. A Hazai meg ilyen kelletlenül bámul rám, gunyorosan fintorog, szája sarkában gyűrött piros Marlboro lóg, kezében sápadt hosszúlépés, valami közértes lőréből pancsolva, amiben fenyegetően örvénylik a belehullott hamu.
Érted…
Elmerülnék a sztoriban egy kicsit szívesen, de olyan itt, sajnos-nem sajnos, nem nagyon van. Ne érts félre, piszok jól van megírva, jobban van megírva, mint bármi ilyesmi nemtörténet, olyan inkább kicsit, mintha egy törött optikán keresztül néznék egy bespurizott csimpánzt, amint a kamera előtt szét- majd összeszereli magát. Először a nehéz gyerekkort szedi ki. Kicsit megköpködi, elhajítja. Aztán kiszereli a jó adag anyakomplexust is, e is takarja rögvest azzal az undorító zöld kalappal, ne is lássa.
És a végén a roncsolt váz alatt nem marad semmi más, csak a függőség természete, a kényszeres gondolkodás loop-jai, mint egy karcos bakeliten.
Asszem.
Aztán a végén mi is összeszereljük magunkat.
Nehéz könyv. AZ a hülye helyzet áll fenn, hogy itt szinte kizárólag csak az olvasónak kell pedálozni, ha akar valamit. @Kuszma azt írja, hogy dacos könyv, ami nem akarja, hogy szeressék. Hogy nem is érdekli, hogy szeretik-e. Ezzel nem tudok vitatkozni, de egy kicsit tovább is mennék. Ez a könyv nem is tudja talán, mi az a szeretet, és igenis vágyna rá, de megnevezni nem tudja.
Gázolunk őrültebbnél őrültebb metaforák közt, törtetünk ilyen kis izé történetmozsák közt. Fogódzó? Semmi. Irány? Haggyadmá'. De megéri.
Nem tudom, hogy mi meg miért éri meg, de ez valami összetéveszthetetlenül $@!%, amit sokszor ki fogok még nyitni. Egyszer tán tudni fogom, hogy miért.
Ugye, ennek se volt túl sok értelme?
Nem baj, ez is csak ennyi.

Zseniális lúzer-regény. Bővebben később.

Fura dolog ez a könyv. Imádtam spoiler, aztán gyűlöltem spoiler, és most nagyon büszke vagyok magamra, hogy nem hagytam abba, pedig az elején még fel is lettem szólítva rá. A rövidsége előnyére vállt, ugyanis ez a fajta széttöredezettség eszméletlenül lélekörlőnek hatott. Ha ilyen függőnek lenni, akkor hatalmas mákom van, mert ilyen őrülten nem bírnék élni.

Annyit tudok elmondani, hogy esetenként azért egész szórakoztató.
Van egy ilyen egyhelyben topogó, teszetosza humora helyenként, ami szerintem Erlend Loe-ra hajaz (a kedvenc jelenetemben pl. Feri két oldalon keresztül taglalja, hogyan igyekszik minél mélyebbre dugni egy csavarhúzót az orrába, azt remélve, hogy ha eljuttatja az agyáig, ott esetleg ráragad egy kis agydarabka, amit majd kiszedve megnézegethet:D), de máshol meg olyan minden irodalmiságot nélkülözően hétköznapi, mint mondjuk Kjell Askildsen novellái. Sőt, a rengeteg (direkt) szóismétlés miatt talán még idegesítőbb is.
Az egyetlen igazi bajom azonban az volt, hogy képtelenség eldöntetni, mi lényeges és mi nem, egészen a regényke legvégéig, amikorra viszont már úgy beletörődtünk, hogy nem látjuk a lényeget, hogy aztán már a csattanó sem csattan, mintha az író (azzal, hogy elfelejti súlypontozni a dramatikát) a lehető legügyetlenebbül ütné le a labdát.

Szerintem az elmúlt évek egyik legpozitívabb irodalmi eseménye, hogy elkezdték újrakiadni Hazai Attila könyveit. Ez például minden bizonnyal a magyar nyelven írt groteszk egyik csúcsa. A jó groteszk lényege, hogy egyszerre mulatságos és hátborzongató, ez pedig nagyon mulatságos és nagyon hátborzongató. Je suis Feri.