Budapesti ​skizo 71% 59 csillagozás

Hát ez valami totál elmebeteg cucc.
A mű cselekménye (van neki egyáltalán!?) a 90-es évek magyar undergroundjába kalauzolja az olvasót.
A rendszerváltás utáni kaotikus világban vagyunk, kábítószerek széles spektruma kerül hozzáférhetővé hirtelen a szórakozni vágyó fiatalok számára.
Hősünk Feri, előszeretettel fogyaszt is, elsősorban amfetamint és hasist, nagyjából egész nap.
Ezen szerek hatása alatt született agymenéseit hallgathatjuk végig a könyv első felében.
Hazai esetlen és kissé dilettáns stílusa engem nem hogy nem zavart, de szerintem kifejezetten hozzá is tesz ehhez az elmebeteg atmoszférához, amit ez a könyv megteremteni kíván.
Van még egy regénybe ékelt regényünk is amit Feri fejében íródik meg a szer hatása alatt. Ebben szerintem Hazai simán bebizonyítja, hogy képes ő kifinomultan is írni, bár hozzá kell tenni, ez sem szól semmiről, egy fejfájás történetét meséli el.
Simán el tudom képzelni, hogy másoknál ez a könyv kiveri a biztosítékot a szokatlan és kissé öncélú hangvételével, de nekem pont ez jött be nagyon. Új kedvencet avattam.

Egyre mélyebbre merülünk Attilával a kilencvenes évek közepének underground világába(n). A The Cure-t (mi az a „the”, kérdezi Hartay Csaba, én meg csak röhögök, hogy kétszer ugyanaz a névelő egymás után, te jó ég…) felváltja a Savage Garden, úticél a Hold oda-vissza egy slágerrel (To The Moon & Back), berúgják az ajtót Ganxsta Zoliék, Bonanza helyett Ákos szólókarrierrel nyomul, a Kispálék is egyre inkább feljövőben vannak, Emesének meg elment a busza. (Egyáltalán nem hiányzik, vissza se jöjjön!) Plusz bejön még az acid, a techno és persze a house – a házban! (Tudom, ez nagyon rossz volt. Nekem is fájt. Au.)

Komolyra – bár komolyan vehető vagyok én ezek után? – fordítva a szót: könyvbe én még ennyire nem zuhantam bele, de tényleg – kinyitottam, elkezdtem és le sem bírtam tenni ötven oldalon keresztül. (Cucc hiányában elmentem inkább aludni, mert mindenképpen tiszta fejjel akartam folytatni, ha már egyszer Feri nem képes lejönni arról a rohadt speedről.) Hiába nem értem, mi az a zavaros történelmi izé az elején, vagy csak én vagyok hülye, azért tetszik… Már rögtön az első oldalakon, aztán jobban, még jobban, egyre jobban és csak robogok, pedig semmit nem szívtam vagy ittam, én drogok meg pia nélkül is boldog vagyok. Mondanám, hogy kezdem érteni Attilát is, de akkor óriásit hazudnék. Bírom, mert nagyon tetszik amit és ahogy ír, még ha néha kicsit túl is tolja, de akkor is fura ez a fickó, mindig össze akar zavarni valamivel, ami ott van, aztán közben mégsem – olyan ez, mint a szivárvány, gyerekek.

Bejelöltem kedvencnek, mert tényleg nagyon sikerült ráhangolódni, ahogy meglepő módon a munkásság eddig olvasott darabjai közül mindegyikre, de egy fele(s)t mégis megvontam a beágyazott Szekeres-történet miatt, mert habár értem a célját, lényegét, körülbelül annyira éreztem szükségét a magam részéről mint homokvárépítésnek november közepén. Elvonatkoztatni pedig nem szeretnék, habár tény, hogy különálló történetként kezelve más hatást ért volna el, nálam legalábbis mindenképpen. Ami pedig az egész Hazai-életmű olvasást illeti, lehet mondani, hogy mindez valami emelkedett, sznob hozzáállás a részemről, ahogy az Esterházy- és Szabó Magda-fetisizálás is, én egyáltalán nem érzek így, miközben tudom azt, hogy egyesek nagyon is. (Nem vitaindítónak szántam, csupán visszacsatolásként arra, hogy valaki a közelmúltban így nyilatkozott nekem, s habár egyáltalán nem vettem magamra, tudom, hogy akad, aki érti, vagy inkább átérzi, mit jelent.)

Azt azért sajnálom, hogy mindezt már nem mondhatom el Attilának személyesen.

Nemrégiben már túlságosan is sokat okoskodtam össze Hazai Attiláról egy Merítés-rovatban, ha nem olvastad, akkor most megint önreklám itt: https://moly.hu/merites-rovatok/a-honap-magyar-iroja-hazai-attila
Itt elég rendesen kitértem a Budapesti Skizora, úgyhogy nagyon sok új gondolatot nem tervezek itt megfogalmazni, és különösebb bevezetést sem tervezek írni, de csakazértis felhívom a figyelmet rá újra, és megint, ha más miatt nem is, de legalább egy enyhe begyulladásig megtornáztatni a lemerevedett és ellustult ínhüvelyeimet ebben a hirtelen ránk szakadt, $@!% novemberi hidegben.
Azért valamennyire megpróbálom egy másik végén megfogni a dolgot.
Szóval, Hazai Attila legismertebb, leghírhedtebb regénye 1997-ben jelent meg. Most nem térnék ki külön a regény gerjesztette botránykára, inkább csak a személyes benyomásaim lesznek terítéken, anélkül, hogy el akarnám adni neked a könyvet.
A Skizo lehet sok minden. Felületesen olvasva egy mérsékelten érdekes tablója lehet a ’90-es évek technoba és drámenbészbe belefeledkezett, nyegle, budapesti fiatalságának. Persze, mittomén, hogy milyen ez, amikor ez zajlott, én még bőven a pad alatt üzengettem annak az egy lányzónak áltisi harmadikban, akinek meg akartam fogni a kezét, és összenyálazni az arcát. A szájrapuszi még bőven nem volt műsoron. Azóta a szóban forgó leányzó, otthoni hírekből hallom, komplett futásőrült lett, tizennyolcezres futózoknikkal, és cicileszorító sportmelltartókkal. Ehh. Nem lettünk volna egy jó páros (pedig később még a szájrapuszi is összejött). Nabumm. Vissza a Skizohoz.
Feri szétcuccozva ül ennek az örvénylő semminek a közepén, agyal mindenfélén, elképzel magának egy valamit, amiből jó eséllyel nem lesz a világon semmi, közben, attól függően, hogy melyik lábával kelt aznap, jobban/rosszabbul tűri a körülötte testet öltött flegmaságot, és ezzel, ahogy a rovatban is megjegyeztem, nagyjából ki is merül a cselekmény.
Ott megkérdeztem, hogy akkor mi a jó ebben az egészben?
Tulajdonképpen semmi, az egész könyv annyira réteg, hogy, bár hiába érzek rokonszenvet a szóbanforgó réteg iránt, nem ajánlanám senkinek, aki legalább valamilyen szinten nem élte meg ezt az egészet.
Kicsit idézem magamat: „Vannak a szövegben kis következhetetlenségek, pl. Krisztina (Feri épp aktuális csaja) lehúzza a harisnyáját, aztán három oldallal később Feri maga húzza le róla a már lehúzott harisnyát megint. Feri sose tudja, hogy mennyi az idő, folyamatos spétben vagy épp ellenkezőleg, előreszaladva van, aztán hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy ugyanez a Feri oldalakat idéz hibátlanul Virginia Woolftól.
A Skizo valójában a lehető legelemibb retorikai és történetmesélési sémákkal nemdolgozik. Elképzelhető, hogy mondjuk a már fent említett harisnyás példa csak slendrián beleszarás következménye, de én hajlok arra, hogy tudatos b*szakodásnak vagyunk gyanútlan áldozatai.”
Ezt azóta is fenntartom, kétlem, hogy egy ennyire jól kitalált szövegben (igen, meg lehet vádolni, hogy túlírt és modoros, sőt, nagyrészt igaz is, de akkor is nagyon ki van találva) lustaságból maradtak volna bent ennyire égbekiáltó hibák.
Pláne, hogy egy más szinten megjelenik a következetesség, mégpedig az, ahogy Feri saját jogán is szerzővé válik, és kilép Attila háta mögül, a későbbi eredmény pedig A világ legjobb regénye.
Gusztus dolga, nem lep meg, hogy sokaknak kifordult a gálája ettől az egésztől, nekem egy nyögvenyelős, fárasztó, sőt, egyenesen zsibbasztó regény (ezért az egy csillag mínusz, na, hát egyszerűen kurva nehéz vele haladni), ami, minden kikezdhető hibája dacára egy nagyon eleven tablója egy, talán azóta is kicsit a ’90-es években ragadt Budapestnek, egy helynek, amit egyszerre utálok és szeretek.
Rámondhatod, hogy egy narkós fröcsögés az egész, és valamennyire igazad is lenne, de olyat is olvastam sokkal rosszabbat.
De, ahogy a rovatban is elmondtam, sokkal inkább érzem egy elszállt, kaleidoszkópikus polaroid-fotónak egy kicsit kevésbé fojtogató, mégis szürke-szemcsés Budapestről, amit, ha korábban születek, szívesebben éltem volna, mint a jelenlegit.

Ez egy blöff – nem biztos, hogy a regény, hanem az egész életforma. (Nem egy Kötter, aki hazudik egy amerikai pszichót, viszont éppen olyan unalmas tud néha lenni regényben, százoldalas speedezések, halogatás, gyengeség, függőség, köszönöm, Csáthnál már olvastuk.) Üres – nullánál is kevesebb.

A könyv csúcspontja számomra a könyv végén a beágyazott Szekeres-elbeszélés, de az egész regény nagyszerű, azzal együtt, hogy a közepe jócskán túl van írva. De Hazai akkor is nagyon jó, amikor közepes.

A nagy budapesti narkónapló. Hazai Attila színes szagos ábrázolása a 90-es, korai 2000-es évek Budapest underground színterének.

Óriási, végeláthatatlan agymenések, paraflessek, pehelysúlyú addikció és rengeteg, rengeteg sóder.

Akit érdekel ez a korszak, kultúra, esetleg úgy ahogy meg is élte, annak mindenképp ajánlom, „párosításnak" pedig az Extázis színdarabot a Katonában.

Amikor kezembe ragadtam a könyvet, nagyon megtetszett a kis leírása, főleg az fogott meg, hogy elvileg korhűen ábrázolja a korabeli „underground” Budapestet (na meg a borítója szerintem zseniális, de ugye nem az alapján ítélünk meg egy könyvet). Ezek után már magas elvárásaim voltak iránta, nagy lendülettel bele is kezdtem, de sajnos nagyot csalódtam benne. Az eleje ugyan tetszett, jó volt a cselekmény, a buli, az ismerősök, bár a főszereplő, Feri már akkor is kissé unszimpatikus volt nekem. Ahol pedig teljesen alábbhagyott az érdeklődésem, az a Speed 1 című fejezet. Indokolatlanul hosszúra nyúlik és nekem kicsit olyannak tűnt, hogy a szerző azt próbálja bemutatni az olvasójának, hogy igen, Ő minden zagyvaságról szépen tud írni és a legkisebb balgaságot is végletekig tudja nyújtani. Azt aláírom, hogy elég pontosan leírja, milyen a gondolatmenete annak, aki éppen szívott valamit, de sajnos akkor is túlzásnak vélem, hogy a könyv nagy része erről szóljon. Ami Krisztinát, a barátnőjét illeti, szerintem kicsit lebutítja a könyv szegény leányzót (lehet épp ez a célja?), valahogy nekem úgy tűnt, hogy Feri mindenkivel érdekesebb beszélgetéseket tud folytatni, mint vele (még egy random újságárus bácsival is vagy az orvos-filozófus drogdílerével). Ami talán az egészet megmentette számomra, az a Szekeres fejfájása. Nagyon jó párhuzamot alkot a könyvvel, és valahogy sokkal jobban tetszett ez a 40 éves pasas egy napja, mint a Ferinek a drogos agymenései. Vannak benne következetlenségek, például mi lett szegény Kriszta anyukájának látogatásával? Még csak nem is szóltak neki, hogy haló nem megyünk. Összességében szerintem sokkal jobb is lehetett volna ez a könyv, nagyon tetszett az író stílusa, fogalmazása, de elhanyatlott a történet mellett és abszolút nincs meg benne a beígért korrajz sem (amiért ugye megvettem). Ami, pedig a legszomorúbb benne, hogy tulajdonképpen Ferit, a főszereplőt sem ismerjük meg annak ellenére, hogy végig az ő agyában vagyunk.. annyit tudunk talán, hogy szeret drogozni és főleg a mának él. Bár lehet ez is csak valami írói megtévesztés, hogy azt hisszük ismerünk valakit, de igazából mégsem.

Nem profi, de érdekes szemszögből láttat.